– Tavaly fejezte be a munkát a Párizsi Magyar Intézetben. Fergeteges búcsúlevelében, amely a Facebook-oldalán, majd a Heti Válasz honlapján is megjelent, egyebek mellett arról írt, hogy Párizsban megtanulta, miként lehet sorállás nélkül bejutni a Musée d’Orsay-be és hogyan kell helyrepofozni az orkán által eltépett és borzalmas zajokat keltő mozivásznat, húsz méterrel az utca szintje fölött. Ezeken kívül milyen tapasztalatokat szerzett még a francia fővárosban?
– Például hogy mi, magyarok nagyon érzékenyen reagálunk arra, hogy mit mondanak rólunk külföldön. Pláne, ha buta általánosításokról van szó. Továbbá hogy rendkívül erős bennünk a bizonyítási vágy. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a kontinens távolabbi részében is elismerjék Európához tartozásunkat.
– Ez a gondolat ihlette a napokban megjelent, a hazai turanizmus történetéről szóló, Keletre, magyar! című kötetét is? A történet Imrey Árpád – művésznevén Zempléni Árpád költő, műfordító, a Turáni dalok szerzője – 1919-es halálával indul. Imrey számára azért volt fontos a finnugor, illetve az ázsiai népek felé fordulás és a magyar ősmítoszok újjáélesztése, mert fájt neki, hogy a nyugati népek a magyarokat betolakodónak tekintik a Kárpát-medencében.
– A keleti gondolat valójában már jóval korábban megszületett, például Werbőczy is szittya ősöket emlegetett a Hármaskönyvben. Azért 1919-ben indítottam a történetet, mert ez az időszak volt a XX. századi magyar történelem egyik legsötétebb periódusa. Budapest éppen román megszállás alatt volt, a forradalmaktól megtépázott ország a trianoni békeszerződésre várt. Az a modernizációs terv, hogy csatlakozzunk Nyugat-Európához, megfenekleni látszott, hiszen éppen azok készültek felosztani az országot, akikhez hasonlítani szerettünk volna. És pont ekkor halt meg a turanizmus legtehetségesebb dalnoka is. Az az életérzés, amelyet Zempléni a verseiben megénekelt, sokak életérzése lehetett. A történelmi eseményekből származó frusztráció felerősítette a Kelet felé fordulás gondolatát. Sokan úgy gondolták, ha már a Nyugatnak nem kellünk, találjuk meg keleti rokonainkat abban a reményben, hogy az egymilliárd fős turáni faj élén igazi nagyhatalom részeseivé válhatunk.
– A huszadik század elején kik csatlakoztak a turáni mozgalom eszméjéhez?
– A magyar társadalom elitjétől, a jobb- és baloldali értelmiségtől a zsidó származású nagypolgárságon át a Kelet-kutatókig rengetegen. Talán meglepő, de például a baloldali szocialista gondolkodó, Szabó Ervin is írt a Turán című lapba, és bőszen levelezett Teleki Pállal, a Turáni Társaság társelnökével. A magyar ipar nagyágyúi pedig azért csatlakoztak a mozgalomhoz, mert fantáziát láttak a keleti gazdasági előretörésben. A turanisták Budapestnek az új Szamarkand szerepét szánták, a balkáni és a közép-ázsiai népek metropoliszává szerették volna alakítani a magyar fővárost. Azt remélték, hogy a törökök, a tatárok, a bosnyákok ideküldik majd gyermekeiket tanulni. Fölújították Gül Baba türbéjét, létrejött a Konstantinápolyi Magyar Intézet, a Múzeum körutat átnevezték Mehmed szultán útjának, 1916-ban a muszlim hit bevett vallássá vált Magyarországon. A turáni mozgalom radikálisabb ága, a Magyarországi Turáni Szövetség még olyan merész ötletekkel is előállt, hogy építsünk negyven méter magas Attila-szobrot s hozzuk létre a Turáni Népek Leventeotthonát a Naphegyen. Ezekből persze nem lett semmi.
– A turanizmust ma már sokan kizárólag a szélsőjobboldal ideológiájának részeként emlegetik. Mikortól vegyültek antiszemita felhangok a turáni eszmébe?
– A turáni mozgalom fő képviselőinél, a Turáni Társaságban nem voltak jellemzők zsidóellenes gondolatok. A mozgalom rangját jelzi, hogy a társaság székhelye az Országházban volt. A legfőbb kifogás az 1930-as évek végén éppen az volt a Turáni Társaság ellen, hogy túl sok zsidó és félzsidó van közöttük. A turáni jelző úgy kapott egyfajta „bukét”, hogy amikor 1923-ban a Gömbös-féle fajvédő párt kivált a kormányból, ideológiává tette a turanizmust, antiszemita retorikával párosítva. Pedig Gömbösnek a turanizmusról, a keleti kultúrákról, a magyar őstörténetről nem sok fogalma volt. Később aztán a nyilasok, Szálasi is a hungarizmus kiegészítőjeként kezdte használni a turanizmus szót. A turáni eszme – részben jogosan, részben nem – 1945 után végzetesen összekapcsolódott az ultranacionalizmus, az antiszemitizmus fogalmával. Érdekes módon ekkor – mintha nem éreznék az új idők változásait – a Turáni Társaság megpróbálta újraszervezni magát Magyar Néprokonsági Társaság néven. Kommunista tudósokat is megnyertek maguknak, ám az államvédelem gyorsan betiltotta a szervezetet.
– A nyolcvanas évektől újra feltámadt a turáni eszme. Mostanában megint nyitunk keletre. Egyre népszerűbb a hagyományőrző lovas rendezvény, a Kurultáj, és egy időben a Jobbik is külpolitikája középpontjába állította a turáni gondolatot.
– 1945-ös betiltása után a „keleti gondolat” három ágon élt tovább. A radikálisok közül sokan emigrációba vonultak, ők lettek a legbuzgóbb támogatói a magyar–sumér néprokonság gondolatának. Egy másik rész félig illegalitásban működött tovább itthon. A harmadik csoportot azok a keleti orientációjú értelmiségiek képviselték, akik meg tudtak kapaszkodni a magyar tudományos élet perifériáján. Például Lükő Gábor néprajzkutató, Mándoky Kongur István turkológus vagy Bendefy László geodéta. Ők nem feltétlenül turanisták, inkább keleti érzékenységű gondolkodók voltak. Ezek a szálak értek össze 1990 után, és hogy újra szárba szökkenjen a keleti gondolat, ahhoz újabb társadalmi méretű csalódások kellettek. Például a 2006-os politikai válság vagy később a világméretű gazdasági krízis. A lakosság jó része kiábrándult az euroatlanti integráció jóléti ígéreteiből. Bár a rendszerváltáskor azt mondták, hogy úgy fogunk élni, mint az osztrákok, sok év elteltével sem lett így. A csalódások hatására, akárcsak Trianon után, újra a keleti gyökerek felé fordultunk. Ami pedig a Jobbikot illeti, az ő keletre fordulásuk nem volt más, mint politikai termék. Míg a párt a 2010-es választási programban a Belső-Ázsiában élő, rokonnak tekintett népekkel kiépítendő gazdasági kapcsolatokról beszélt, négy évvel később már csak félmondatban érintették a témát. Ekkorra sokkal fontosabb lett – a Keletet illetően – az orosz, török, lengyel jó viszony megteremtése. A miniszterelnök is megemlítette a keleti nyitással kapcsolatban – ami alapvetően gazdasági jellegű –, hogy félig ázsiaiak vagyunk. Ezek a retorikai elemek egy régebbi, nagy hagyományú politikai beszédmód részei.
– Keleti gondolat ide vagy oda, Magyarország a XX. század elején is a nyugati társadalmi-politikai mintákat követte, és most is ezt teszi.
– Nemrég készült egy felmérés róla, miként vélekednek a csehek, a szlovákok és a magyarok a keleti és a nyugati orientációról. Érdekes módon a magyarok érezték a legkevésbé fontosnak a keleti nyitást, és mi voltunk a legjobb véleménnyel az EU-ról. Egy másik, a napokban nyilvánosságra került kutatás pedig kimutatta, hogy népszavazás esetén a magyarok háromnegyede arra voksolna, hogy maradjunk az EU-ban. A nyugati minták régóta meghatározzák az értékrendünket, nehéz elképzelni, hogy ez belátható időn belül megváltozzon.
– Ön miért döntött úgy tavaly, hogy a Nyugat helyett Keletet választja, és négy év után hazatér Párizsból?
– Mert lejárt a misszióm. Egyebekben meg alapvetően történész vagyok, hiányzott a kutatás, a tanítás. Kulturális diplomatának lenni külön szakma és rengeteg munka. Mielőtt kimentem, sokan mondták, hogy ja, Párizsban nem lesz nehéz dolgod, ott állandóan buli van. Hazajőve alig mertem nekik elárulni, hogy négy év alatt kizárólag szakmai megbeszélések alkalmával jutottam el a Louvre-ba, mert máskor nem volt rá időm. Kulturális diplomatának lenni napi huszonnégy órás munkát jelent, hozni, vinni kell a művészeket, varázsolni a költségvetéssel, intézkedni, szervezni Hálás vagyok, hogy ott lehettem, szerintem a kollégáimmal együtt jól végeztük a dolgunkat. Boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam, bár a külföldiek Magyarországról alkotott képét sok minden befolyásolhatja negatívan, a pozitív oldalon is sok fontos dolog van. Például a Magyarországra érkező külföldiek – szinte kivétel nélkül – Budapestet varázslatos városnak, a magyarokat pedig vendégszerető népnek tartják. Szóval az ország imázsát még úgy sem könnyű lerombolni, hogy Párizsban különböző magyarországi politikai ügyek miatt gyakran áll a bál.
– Mit volna érdemes megtanulnunk a franciáktól?
– A kultúrának egészen más helye van a francia politikai életben, mint nálunk. A politikusoktól elvárják, hogy kultúremberek legyenek vagy legalábbis annak látsszanak. Szinte minden politikus könyvet ír. Például Nicolas Sarkozy, aki aztán tényleg nem nevezhető filosz típusú személyiségnek, Georges Mandelről, a két világháború között tevékenykedő francia politikusról írt könyvet. A közéleti személyiségektől azt is elvárják, hogy vegyenek részt különböző kulturális eseményeken, koncerten, könyvvásáron. Ami engem illet, makacsul hiszek a politikusok pedagógiai szerepében. Azaz ha ők azt üzenik, hogy olvasni, zenét hallgatni, könyvet írni jó, az a társadalom többi tagjára is hatással lesz.
– Politikai kérdésekben Franciaországban is megosztott a társadalom? Vagy ez kelet-európai sajátosság?
– Az ellentétek megvannak ott is, csak kicsit jobban „ki vannak párnázva” az indulatok. Egyrészt mert ők úgy szocializálódtak, hogy még a legvehemensebb véleményt is csak mosolyogva szabad megfogalmazni, másrészt nincs akkora tétje a dolgoknak. Nálunk az alacsony értelmiségi fizetések miatt a politikai vereség anyagilag is rosszul érinti a közéleti szereplőket, míg egy francia politikai tanácsadó számára nem jelent egzisztenciális zuhanást, ha vissza kell mennie az egyetemre oktatónak.
– Fő kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. Ebben az időszakban igen sok trauma érte az országot. Mit gondol, ezek a múltbeli események, illetve feldolgozatlanságuk hogyan hat a mai közéletre?
– Annak, hogy nálunk a történelmi – nem csak a két világháború közötti – események máig élesen élnek, az is oka, hogy Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimációs szerepe van. Ez a társadalom közös nyelve, ezt mindenki érti. És bár kutatások szerint a történelmi emlékezet két generáció alatt kihűl, azaz már nem kelt indulatokat, nálunk ez Trianonnal kapcsolatban nem mondható el. Ennek több oka van, például az, hogy a két háború között kizárólag nemzeti tragédiaként lehetett beszélni róla, utána pedig tabutéma lett. Ugyanakkor a határon túli magyarok léte folyamatosan emlékeztet rá, hogy Trianonban igazságtalanság történt velünk. Ám közben azt is tudomásul kell vennünk, hogy az Európai Unió jelenleg érvényes technokrata-emberi jogi nyelvét kell beszélnünk, ha autonómiáról, kisebbségi jogokról akarunk szólni. A történelem jelenleg nem magyarázó elv.
– És mindez a mai napig meghatározza viszonyunkat is a szomszédos országokkal
– Az elmúlt években úgy tűnt, hogy bizonyos kérdésekben sikerült egyetértésre jutnunk a szomszédainkkal, ám az is nyilvánvalóvá vált, hogy elég egy-két szerencsétlen kijelentés, és a látszólagos jó viszony azonnal összeomlik. Velük kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy történelmi kérdésekben ellentétes narratívák élnek egymás mellett. Míg nekünk Trianon nemzeti tragédia, a szlovákoknak, a románoknak – akik szerint a magyarok évszázadokon keresztül elnyomták őket – az üdvtörténet betetőzése. Nehéz elképzelni, hogy egy román vagy egy szlovák történész egyszer csak arra a véleményre jut, hogy a trianoni döntés igazságtalan volt. Nem is erre kell törekednünk, inkább egyezzünk meg kisebb horderejű dolgokban. Előbb-utóbb talán megszületik valamiféle tartós összhang is.
– Nemrég az MTA Lendület-program Trianon 100 kutatócsoportjának a vezetője lett. Vállalta, hogy csoportjával öt éven át cikkekkel, konferenciákkal és a tudományos ismeretterjesztés más módszereivel bemutatja a trianoni békeszerződés eddig ismeretlen oldalait. Ezek szerint vannak még feltáratlan vetületei a békeszerződésnek?
– Hogyne, például az elszakított területekről 1918 és 1924 között Magyarországra érkező, körülbelül négyszázezer menekült sorsával, integrációjával, illetve a háborús összeomlásnak a magyar társadalomra gyakorolt hatásával nemigen foglalkoztak még magyar történészek sem, tisztelet néhány kivételnek. Meggyőződésem, hogy a tudományos kutatás nem feltétlenül akkor éri el a célját, ha hatszáz oldalas tanulmányköteteket írunk, bár persze arra is szükség van. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megszólítsuk a fiatal generáció tagjait. Már van Facebook-oldalunk, nemsokára lesz honlapunk és YouTube-csatornánk is.
Trianon: a vadszőlő palást
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja a Hétvégi Magazinban megjelent esszéjében Ablonczy Balázs. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
