– Korábbi interjújában arról beszélt, hogy nehezen tud kötődni, ragaszkodni hosszú távon bizonyos dolgokhoz. Mit jelent ez pontosan?
– Tárgyakkal, sok esetben pedig személyekkel is viszonylag hamar meg tudom szüntetni a kapcsolatot anélkül, hogy ez bennem komolyabb sérüléssel járna. Ennek egyik, talán a legfontosabb oka, hogy édesapámat tízéves koromban elvesztettem, és nagyon gyorsan felnőtté kellett érnem. Másik okát a ferencesekkel töltött hosszú és igen intenzív kapcsolatomban látom. Egy szerzetes számára olykor erősebben, olykor gyengébben megfogalmazott, de akkor is fontos elvárás, hogy ne ragaszkodjon semmihez. Az ideális ferences ezért sem rendelkezhet tulajdonnal, sőt nem vállalhat kereszt- és bérmaapaságot sem. Hosszú időn át néhány állandó tárgyam volt csupán: a feszületem és három könyv.
– Említette a felnőtté válást. Hogyan történt ez a hétköznapokban a tízéves Bősze Ádámmal?
– A család ugyan budapesti volt, de mi Balatonaligán laktunk, édesapám az akkori Badacsonyi Állami Gazdaság főmérnökeként dolgozott. Az otthoni legendárium szerint egyébként ő hozta be a Traubisodát Magyarországra. Halálával a család elvesztette azt a faluban élvezett tekintélyes helyzetét, amelyet addig elért. Édesanyám egészen más természetű, szelíd, csendes ember, rajongásig szerette édesapámat, a maga módján igyekezett is átvenni a családfői szerepet, ez többé-kevésbé sikerült neki. Nekem kellett férfivá válnom, hogy segíteni tudjak ebben. Az öcsémet is támogattam, akit sokkal erősebben érintett apánk halála. A nagyobb család idővel egyre többet forszírozta, hogy költözzünk fel Pestre. Zokogtam, amikor a nagyapám lejött hozzánk, s ellentmondást nem tűrően erről beszélt, hiszen a Balaton mellett valóságos paradicsomban éltünk. Nagyon szerettem horgászni, korcsolyáztunk, egyszer felgyújtottuk a grundunkat, máskor tyúkot loptunk két haverommal. A helyi kiserdei bunkerben rendezkedtünk be, s úgy gondoltuk, egy valamirevaló lakhelyhez a haszonállatok is hozzátartoznak. Édesanyám teljesen megrettent, amikor megérkeztek hozzánk a rendőrök. Nyilván annyira bénán loptunk, hogy rögtön lebuktunk. Életemnek ez volt az első összeütközése a törvénnyel.
– Megesett máskor is?
– Néhány éve, már zenei antikváriusként, a lipcsei könyvvásáron béreltem egy tíz négyzetméteres standot. Telepakoltam az autót régi könyvekkel, kottákkal, és elindultam Németország felé. Bábolnánál nyomomba szegődtek a vámosok. Megállítottak, azt hitték, cigarettát csempészek. Aztán lecsaptak a kottákra. Akkor még az volt a szabály, hogy az ötvenévesnél régebbi nyomtatványokra kiviteli engedélyt kellett kérni darabonként több mint hétezer forintért. Bevittek a komáromi parancsnokságra, ahol előbb hosszadalmas eljárással bűnjeljegyzéket vettek fel, majd elkoboztak mindent. Este elengedtek, fél év múlva kaptam vissza a „corpus delictiket”. A lipcsei vásárban pedig kitettek egy cetlit, hogy Bősze Ádám vámügyi problémák miatt nem tud jelen lenni. Más törvénybe ütköző cselekedetemre nem emlékszem.
– Hogyan került egyházi iskolába?
– Budapesten az anyai nagyanyámhoz költöztünk, a Váci utcai általános iskolába jártam. Nagyon gyorsan elindultam a züllés útján. Volt, hogy az akkori „Felszab” téri aluljáróban aludtam. Ittam is, a kábítószerezésen kívül szinte mindent kipróbáltam tizenhárom-tizennégy éves koromban. Az apai nagyszüleim, akik őrizték a régi úri világ hagyományait, furcsán néztek rám, amikor az egyik oldalon zöld, a másikon piros hajjal, fülemben biztosítótűvel megjelentem náluk a szokásos vasárnapi ebéden. „Ennek a gyereknek férfiminta kell, a legjobb lesz, ha egyházi gimnáziumba kerül” – döntötte el a család.
– Vallásos szellemben nevelték?
– Nem. A családom nem volt különösebben vallásos, inkább csak amolyan kedélyes, gemütlich módon: eljártunk húsvétkor és karácsonykor templomba, ha megkérdezték, azt mondtuk, hogy római katolikusok vagyunk. Balatonaliga különben is „kommunista falu” volt, ott nyaraltak a pártvezetők, templomot csupán a szomszéd településen találhattunk volna. Akkor kezdtem hittanra és misére járni, amikor a családi tanács elhatározta, hogy egyházi iskolába ad. Ha módomban állt, persze ellógtam a templomból. Fölvettek az Eötvös-gimnáziumba, de odahaza legnagyobb bánatomra ragaszkodtak az esztergomi ferencesekhez. 1982-ben a veni sancte napját a naptárban fekete kereszttel jelöltem meg. Előbb a Balatont kellett elhagynom, aztán a budapesti barátaimat, ezt gyászoltam.
– A helyzet mégis megváltozott, annyira, hogy érettségi után jelentkezett a ferences rendbe. Mi történt?
– Hosszú út vezetett odáig. Első után, egy nyári drezdai nyelvtanfolyamon beleszerettem egy nálam négy évvel idősebb budapesti lányba. Rémes volt a második év, Pestre vágyódtam a lányhoz, rosszul is tanultam, majdnem megbuktam matekból. Keresztapám akkor felajánlotta, ha rendes bizonyítványt hozok, segít bejutni a jogi egyetemre. A változást ez indította el. Harmadik elején elkezdtem tanulni, egy osztálytársamtól pedig kedvet kaptam a gitározáshoz: a zene akkor vonzott magához. Egyre jobban megragadott az a vallásos világ is, amely Esztergomban körülvett. Nem voltam hitetlen persze festett hajú punkként sem, csak ugyanolyan gemütlich módon vallásos, mint a családom: van a Jóisten, aki szeret engem, és akit én is szeretek, s ebben kimerül a kapcsolatunk. Hogy tenni is kell érte, hogy az ember jó keresztényként éljen, az már nem volt benne a pakliban. Negyedikre viszont eljutottam oda, hogy két út áll előttem, vagy színész leszek, hiszen túl voltam akkor már egy sikeres szavalóversenyen, vagy ferences szerzetes.
– Hogyan sikerült választania?
– Vilmos atyához, az osztályfőnökömhöz fordultam, igazából azt szerettem volna, ha ő gyorsan eldönti helyettem a kérdést, de nem tette meg nekem ezt a szívességet. Kaptam tőle egy pohár bort, majd azt tanácsolta, csináld úgy, ahogy jön, aztán majd kialakul. Kicsit haragudtam is rá emiatt, de végeredményben neki volt igaza. Elmentem a színművészetire felvételizni, s az első körben, mint a szél, úgy rúgtak ki.
– Kik felvételiztették?
– Esztergályos Károlyra emlékszem egyedül. Feleségével, Radványi Dorottyával együtt dolgozom, szoktam is neki mondani, hogy a férje indított el a szerzetesi pályán.
– Mit szólt a család a ferences szerzetességhez?
– Kétségtelen, hogy a gemütlich vallásosságba nem tartozik bele a szerzetesség, a papság. Édesanyám meg is kérdezte: biztos, hogy komolyan gondolod? Határozott visszautasítás a család részéről nem volt, inkább meglepődtek. Végeredményben nagy lelki intelligenciával fogadták a lépést.
– Hány évet élt szerzetesként?
– Nyolcat. Egyet novíciusként Esztergomban. Kemény próbaidőszak volt olyan megpróbáltatásokkal, amelyek elgondolkodtatják az embert: valóban így akar élni? Egy éven át nem volt szabad hazamenni, a szülők is csupán kétszer látogathattak minket. Szigorúan meghatározott rend szerint teltek napjaink, összezártságunk érthető módon rendszeresen konfliktusokhoz vezetett. Öten kezdtünk, hárman maradtunk. Pasaréten a klerikátus évei könnyebbek voltak. Még tartott a kommunizmus, ennek következtében pedig kettős elvárás érvényesült velünk szemben. A rend azt akarta, hogy végezzünk teológiát, lehetőleg legyünk papok, ne csak testvérek. Az állam pedig „társadalmilag hasznos” embereket kívánt, ezért a tanári szakot is abszolválnunk kellett valamelyik egyetemen. Szellemileg rendkívül erős környezetbe kerültünk tehát: egyszerre tanultunk mindannyian két felsőoktatási intézményben.
– Milyen szakot választott Bősze Ádám?
– Orgonáltam, gitároztam, gitártanár akartam lenni Esztergomban. Mondták, hogy ez nagyon szép, de gitártanárra nincs szüksége a rendnek. Az ELTE magyar–német szakát ajánlották helyette: a készülést két hétig bírtam. Kaptam ugyanis egy kazettát a XVI. századi zeneszerző, William Byrd négyszólamú miséjével. Az Agnus Dei tétel olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam János atyának, a magiszteremnek: vagy a zene, vagy semmi, és akkor szedem a sátorfámat. A rend beleegyezett, hamarosan beiratkozhattam a Zeneakadémiára, a zenetudományi szakra. Nehéz volt, éreztem a lemaradásomat. Ráadásul volt óra, amikor olyan diáktársak ültek mellettem, mint Vashegyi György vagy Ménesi Gergely. Ők már akkor kész zenészek voltak, amikor én még a violinkulcsot színezgettem. Életem egyik legszebb időszakát éltem: tanítottam, vezettem a pasaréti Csibe kórust, orgonáltam, volt, hogy napi öt misén. Aztán letettem az örökfogadalmat, úgy hittem, egész életem a rendben telik majd. Pap viszont nem akartam lenni.
– Mégis eljött a rendből. Miért?
– Egyik pillanatról a másikra vált számomra nyilvánvalóvá, hogy el kell hagynom a szerzetesi életet. Vizsgaidőszak volt, a pasaréti konyhában éppen fokhagymás pirítóst csináltam magamnak. Az egyik idős, nagyothalló atya a rádiót hallgatta hatalmas hangerővel. A hangszóróból egyszer csak megszólalt egy kedves női hang, valamit reklámozott. Mi van a nőkkel? Lesz-e családom, vagy sem? – hasított belém.
– Korábban nem merült fel ez a kérdés?
– Fölmerült ugyan, de mindig azt mondtam magamnak: „Apám, ha szerzetes vagy, együtt kell élned azzal, hogy nem lesz családod.” Egyébként rendkívül naivan tekintettem a világra, észre sem vettem, ha egy nő akart tőlem valamit. Pedig még szerzetes koromban két lány kikezdett velem a Zeneakadémián, elhívtak moziba. Semmi másra nem gondoltam, mint hogy egy moziélményüket akarják velem megosztani. Mondtam is nekik, hogy menjünk, de este nem érek rá, mert vissza kell érnem a rendházba a zsolozsmára. Nagyot néztek. Jóval később, már a világban élve esett le csupán a húszfilléres, mit is akarhattak. Visszatérve a távozásomra: a pirítóst megettem, de úgy indultam fel a szobámba, hogy azonnal pakolok. Aztán némiképp lenyugodva megkerestem a keresztapámat, hogy adjon tanácsot. Kérte, hogy tizenkét évet – beleértve a gimnáziumot is – ne dobjak el egy ilyen pirítósos sztoriért. Egy évig maradtam még, majd eljöttem. A szerzetestársaim nagyon megértően viselkedtek, két hónap alatt megérkezett a felmentés Rómából. A kapcsolatunk egyébként továbbra is jó; rövid ideig éneket is tanítottam Esztergomban. Amikor eljöttem, aláírattak velem egy formanyomtatványt, hogy a rendben végzett munkámért a későbbiekben semmiféle anyagi követelést nem támasztok. Ezt pont fordítva kellett volna. Nekem kellett volna íratni velük egy papírt, hogy soha nem kérnek majd ellenszolgáltatást azért a hihetetlen, hatalmas szellemi és lelki tartalomért, amelyet abban a szép tizenkét esztendőben kaptam. Az ugyanis megfizethetetlen. Lelkileg ma is abból élek.
– A szerzetesi és a világi élet között igen nagy a szakadék. A világtól való tizenkét évnyi távollét után nem támadtak beilleszkedési nehézségei?
– Dehogynem. Leginkább a társas kapcsolatok terén. Nemcsak azt kellett megtanulnom, hogyan kell érzelmi ügyekben viselkedni egy partnerrel; a szexualitáshoz való viszonyom is meglehetősen zavaros volt. Az a felfogás, ami a szerzetesi életben érthető és természetes, mégpedig hogy az öncélú szexualitás egyenlő bűn, a világban élve már nem működött. Szükségem volt tehát egy hídra, amely átvezet a másik oldalra. Két éven át jártam Lux Elvirához, akit hasonlóképpen megszerettem, mint a ferenceseket. Az ő segítségével tisztázódtak a szexualitással kapcsolatos kétségeim.
– Távozása azzal is járt, hogy gondoskodnia kellett a megélhetéséről. Mihez kezdett?
– Befejeztem a Zeneakadémiát, de hogy pénzem is legyen, előbb tanítottam, aztán bekopogtattam a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, és jelentkeztem zenekritikusnak. A kulturális rovat akkori vezetője, Lőcsei Gabriella próbacikket íratott velem, majd alkalmaztak. Belevetettem magam a kritikaírásba, sokszor heti hármat is leadtam. Ugyanazzal az intenzitással, ahogy korábban a ferencességet megéltem, kezdtem el zenével foglalkozni: az egyik barátom elhívott az induló Budapest Rádióhoz, egy volt csoporttársammal pedig megalapítottuk a Gramofon című újságot. Közben elindult a tévézés, ami miatt volt zeneakadémiai tanáraim közül többen elfordultak tőlem, főleg amikor azt látták, hogy a Szerencsenap műsorát vezetem a Pa-dö-dö közreműködésével. „Bősze Ádám elvesztette a szakmaiságát” – mondták. Lőcsei Gabriella volt az egyetlen, aki továbbra is kitartott mellettem. „Ha maga továbbra is tudja szállítani a kritikákat, akkor engem különösebben nem érdekel” – válaszolta, amikor arról kérdeztem, nem zavarja-e mindez. Aztán az írott sajtóval is ugyanolyan gyorsan szűnt meg a kapcsolatom, mint a ferencességgel. Mind a kettő megint csak kötődési kérdés. Gyorsan vágtam el a szálakat. Nem voltam persze maradéktalanul elégedett a tévével sem, főleg amikor tőlem távol álló témájú műsorok szerkesztését bízták rám, például autós műsorét vagy fogyasztóvédelmi magazinét.
– A Virtuózokat szerette?
– Jó kérdés. Nincs odahaza tévém, így nem láttam. Mint munkát persze tudtam szeretni. Abban a kérdésben viszont nem akarok állást foglalni, hogy hasznos-e egy ilyen műsor, vagy érdemes-e engedményeket tenni például a több műfajt ötvöző crossover zenei stílus felé. Tény ugyanakkor, hogy a Virtuózok nagyon sok gyerek kedvét meghozza a zenéléshez.
– Hogyan telik egy napja?
– Holnap például fél hatra megyek a Bartók Rádióba, 6-tól 12-ig tart az adás, utána a Cziffra-fesztivállal kapcsolatban telefonos interjút adok, majd eszem valamit a büfében. Kettőre lemegyek a stúdióba kamerapróbára, fél háromkor elkezdődik a Hogy volt?, ötkor lemosom a sminket, fél hatra átmegyek a Mammutba, ahol Kiss Péter zongoraművésszel egyeztetünk a Jurányi-házban héttől fél 9-ig tartandó közös műsorunkról. Fél 9-kor elindulok haza, másnap fél hatkor pedig megint indul a verkli a Bartók Rádióban.
– Élete az éles változások sorozata. Áll-e küszöbön jelenleg hasonló változás?
– Hogy mikor jön éles váltás az életemben, azt előre soha nem tudom, legfeljebb sejtem. Hogy most a küszöbön van-e? Szerintem igen.
– Miből lehet ezt sejteni?
– Túl vagyok foglalkoztatva. Nagyon szívesen adnék helyet fiatalabbaknak. Ha holnap azzal állnának elém az MTVA-ban, hogy megtalálták az utódomat, mindenfajta rossz érzés nélkül állnék fel, és adnám át helyemet akár az M5-ön, akár az általam leginkább kedvelt Bartók Rádióban, akár a Virtuózokban. Egyre jobban izgat viszont az internetes rádiózás és tévézés.
– Mennyire változott meg belső élete a ferences rendből való távozása óta?
– Az ott kapott hitélményt őrzöm. A hitem erősödött is. Ugyanakkor bűnösebb életet élek. Félreértés ne essék, nem ölök embert. Olykor viszont rajtakapom magam: Ádám, basszus, nem mondtál igazat. Például a tévében, amikor számomra teljesen közömbös interjú közben azt mondom a partneremnek, hogy mennyire izgalmas és érdekes, amiket éppen hallok tőle. Nem akarok most nyilvános gyónást végezni, de lehet, hogy egyszer annak is eljön az ideje. Az bizonyos, hogy sokkal több a megalkuvás az életemben, mint szerzetesként volt.
