Bősze Ádám: Annyira bénán loptunk, hogy rögtön lebuktunk

A közönség főleg a Virtuózokból, illetve a Bartók Rádió Muzsikáló reggeléből ismeri a volt szerzetest.

– Megesett máskor is?
– Néhány éve, már zenei antikváriusként, a lipcsei könyvvásáron béreltem egy tíz négyzetméteres standot. Telepakoltam az autót régi könyvekkel, kottákkal, és elindultam Németország felé. Bábolnánál nyomomba szegődtek a vámosok. Megállítottak, azt hitték, cigarettát csempészek. Aztán lecsaptak a kottákra. Akkor még az volt a szabály, hogy az ötvenévesnél régebbi nyomtatványokra kiviteli engedélyt kellett kérni darabonként több mint hétezer forintért. Bevittek a komáromi parancsnokságra, ahol előbb hosszadalmas eljárással bűnjeljegyzéket vettek fel, majd elkoboztak mindent. Este elengedtek, fél év múlva kaptam vissza a „corpus delictiket”. A lipcsei vásárban pedig kitettek egy cetlit, hogy Bősze Ádám vámügyi problémák miatt nem tud jelen lenni. Más törvénybe ütköző cselekedetemre nem emlékszem.

– Hogyan került egyházi iskolába?
– Budapesten az anyai nagyanyámhoz költöztünk, a Váci utcai általános iskolába jártam. Nagyon gyorsan elindultam a züllés útján. Volt, hogy az akkori „Felszab” téri aluljáróban aludtam. Ittam is, a kábítószerezésen kívül szinte mindent kipróbáltam tizenhárom-tizennégy éves koromban. Az apai nagyszüleim, akik őrizték a régi úri világ hagyományait, furcsán néztek rám, amikor az egyik oldalon zöld, a másikon piros hajjal, fülemben biztosítótűvel megjelentem náluk a szokásos vasárnapi ebéden. „Ennek a gyereknek férfiminta kell, a legjobb lesz, ha egyházi gimnáziumba kerül” – döntötte el a család.

– Vallásos szellemben nevelték?
– Nem. A családom nem volt különösebben vallásos, inkább csak amolyan kedélyes, gemütlich módon: eljártunk húsvétkor és karácsonykor templomba, ha megkérdezték, azt mondtuk, hogy római katolikusok vagyunk. Balatonaliga különben is „kommunista falu” volt, ott nyaraltak a pártvezetők, templomot csupán a szomszéd településen találhattunk volna. Akkor kezdtem hittanra és misére járni, amikor a családi tanács elhatározta, hogy egyházi iskolába ad. Ha módomban állt, persze ellógtam a templomból. Fölvettek az Eötvös-gimnáziumba, de odahaza legnagyobb bánatomra ragaszkodtak az esztergomi ferencesekhez. 1982-ben a veni sancte napját a naptárban fekete kereszttel jelöltem meg. Előbb a Balatont kellett elhagynom, aztán a budapesti barátaimat, ezt gyászoltam.

– A helyzet mégis megváltozott, annyira, hogy érettségi után jelentkezett a ferences rendbe. Mi történt?
– Hosszú út vezetett odáig. Első után, egy nyári drezdai nyelvtanfolyamon beleszerettem egy nálam négy évvel idősebb budapesti lányba. Rémes volt a második év, Pestre vágyódtam a lányhoz, rosszul is tanultam, majdnem megbuktam matekból. Keresztapám akkor felajánlotta, ha rendes bizonyítványt hozok, segít bejutni a jogi egyetemre. A változást ez indította el. Harmadik elején elkezdtem tanulni, egy osztálytársamtól pedig kedvet kaptam a gitározáshoz: a zene akkor vonzott magához. Egyre jobban megragadott az a vallásos világ is, amely Esztergomban körülvett. Nem voltam hitetlen persze festett hajú punkként sem, csak ugyanolyan gemütlich módon vallásos, mint a családom: van a Jóisten, aki szeret engem, és akit én is szeretek, s ebben kimerül a kapcsolatunk. Hogy tenni is kell érte, hogy az ember jó keresztényként éljen, az már nem volt benne a pakliban. Negyedikre viszont eljutottam oda, hogy két út áll előttem, vagy színész leszek, hiszen túl voltam akkor már egy sikeres szavalóversenyen, vagy ferences szerzetes.

– Hogyan sikerült választania?
– Vilmos atyához, az osztályfőnökömhöz fordultam, igazából azt szerettem volna, ha ő gyorsan eldönti helyettem a kérdést, de nem tette meg nekem ezt a szívességet. Kaptam tőle egy pohár bort, majd azt tanácsolta, csináld úgy, ahogy jön, aztán majd kialakul. Kicsit haragudtam is rá emiatt, de végeredményben neki volt igaza. Elmentem a színművészetire felvételizni, s az első körben, mint a szél, úgy rúgtak ki.

– Kik felvételiztették?
– Esztergályos Károlyra emlékszem egyedül. Feleségével, Radványi Dorottyával együtt dolgozom, szoktam is neki mondani, hogy a férje indított el a szerzetesi pályán.

– Mit szólt a család a ferences szerzetességhez?
– Kétségtelen, hogy a gemütlich vallásosságba nem tartozik bele a szerzetesség, a papság. Édesanyám meg is kérdezte: biztos, hogy komolyan gondolod? Határozott visszautasítás a család részéről nem volt, inkább meglepődtek. Végeredményben nagy lelki intelligenciával fogadták a lépést.

– Hány évet élt szerzetesként?
– Nyolcat. Egyet novíciusként Esztergomban. Kemény próbaidőszak volt olyan megpróbáltatásokkal, amelyek elgondolkodtatják az embert: valóban így akar élni? Egy éven át nem volt szabad hazamenni, a szülők is csupán kétszer látogathattak minket. Szigorúan meghatározott rend szerint teltek napjaink, összezártságunk érthető módon rendszeresen konfliktusokhoz vezetett. Öten kezdtünk, hárman maradtunk. Pasaréten a klerikátus évei könnyebbek voltak. Még tartott a kommunizmus, ennek következtében pedig kettős elvárás érvényesült velünk szemben. A rend azt akarta, hogy végezzünk teológiát, lehetőleg legyünk papok, ne csak testvérek. Az állam pedig „társadalmilag hasznos” embereket kívánt, ezért a tanári szakot is abszolválnunk kellett valamelyik egyetemen. Szellemileg rendkívül erős környezetbe kerültünk tehát: egyszerre tanultunk mindannyian két felsőoktatási intézményben.

– Milyen szakot választott Bősze Ádám?
– Orgonáltam, gitároztam, gitártanár akartam lenni Esztergomban. Mondták, hogy ez nagyon szép, de gitártanárra nincs szüksége a rendnek. Az ELTE magyar–német szakát ajánlották helyette: a készülést két hétig bírtam. Kaptam ugyanis egy kazettát a XVI. századi zeneszerző, William Byrd négyszólamú miséjével. Az Agnus Dei tétel olyan hatással volt rám, hogy azt mondtam János atyának, a magiszteremnek: vagy a zene, vagy semmi, és akkor szedem a sátorfámat. A rend beleegyezett, hamarosan beiratkozhattam a Zeneakadémiára, a zenetudományi szakra. Nehéz volt, éreztem a lemaradásomat. Ráadásul volt óra, amikor olyan diáktársak ültek mellettem, mint Vashegyi György vagy Ménesi Gergely. Ők már akkor kész zenészek voltak, amikor én még a violinkulcsot színezgettem. Életem egyik legszebb időszakát éltem: tanítottam, vezettem a pasaréti Csibe kórust, orgonáltam, volt, hogy napi öt misén. Aztán letettem az örökfogadalmat, úgy hittem, egész életem a rendben telik majd. Pap viszont nem akartam lenni.

– Mégis eljött a rendből. Miért?
– Egyik pillanatról a másikra vált számomra nyilvánvalóvá, hogy el kell hagynom a szerzetesi életet. Vizsgaidőszak volt, a pasaréti konyhában éppen fokhagymás pirítóst csináltam magamnak. Az egyik idős, nagyothalló atya a rádiót hallgatta hatalmas hangerővel. A hangszóróból egyszer csak megszólalt egy kedves női hang, valamit reklámozott. Mi van a nőkkel? Lesz-e családom, vagy sem? – hasított belém.

– Korábban nem merült fel ez a kérdés?
– Fölmerült ugyan, de mindig azt mondtam magamnak: „Apám, ha szerzetes vagy, együtt kell élned azzal, hogy nem lesz családod.” Egyébként rendkívül naivan tekintettem a világra, észre sem vettem, ha egy nő akart tőlem valamit. Pedig még szerzetes koromban két lány kikezdett velem a Zeneakadémián, elhívtak moziba. Semmi másra nem gondoltam, mint hogy egy moziélményüket akarják velem megosztani. Mondtam is nekik, hogy menjünk, de este nem érek rá, mert vissza kell érnem a rendházba a zsolozsmára. Nagyot néztek. Jóval később, már a világban élve esett le csupán a húszfilléres, mit is akarhattak. Visszatérve a távozásomra: a pirítóst megettem, de úgy indultam fel a szobámba, hogy azonnal pakolok. Aztán némiképp lenyugodva megkerestem a keresztapámat, hogy adjon tanácsot. Kérte, hogy tizenkét évet – beleértve a gimnáziumot is – ne dobjak el egy ilyen pirítósos sztoriért. Egy évig maradtam még, majd eljöttem. A szerzetestársaim nagyon megértően viselkedtek, két hónap alatt megérkezett a felmentés Rómából. A kapcsolatunk egyébként továbbra is jó; rövid ideig éneket is tanítottam Esztergomban. Amikor eljöttem, aláírattak velem egy formanyomtatványt, hogy a rendben végzett munkámért a későbbiekben semmiféle anyagi követelést nem támasztok. Ezt pont fordítva kellett volna. Nekem kellett volna íratni velük egy papírt, hogy soha nem kérnek majd ellenszolgáltatást azért a hihetetlen, hatalmas szellemi és lelki tartalomért, amelyet abban a szép tizenkét esztendőben kaptam. Az ugyanis megfizethetetlen. Lelkileg ma is abból élek.

– A szerzetesi és a világi élet között igen nagy a szakadék. A világtól való tizenkét évnyi távollét után nem támadtak beilleszkedési nehézségei?
– Dehogynem. Leginkább a társas kapcsolatok terén. Nemcsak azt kellett megtanulnom, hogyan kell érzelmi ügyekben viselkedni egy partnerrel; a szexualitáshoz való viszonyom is meglehetősen zavaros volt. Az a felfogás, ami a szerzetesi életben érthető és természetes, mégpedig hogy az öncélú szexualitás egyenlő bűn, a világban élve már nem működött. Szükségem volt tehát egy hídra, amely átvezet a másik oldalra. Két éven át jártam Lux Elvirához, akit hasonlóképpen megszerettem, mint a ferenceseket. Az ő segítségével tisztázódtak a szexualitással kapcsolatos kétségeim.

– Távozása azzal is járt, hogy gondoskodnia kellett a megélhetéséről. Mihez kezdett?
– Befejeztem a Zeneakadémiát, de hogy pénzem is legyen, előbb tanítottam, aztán bekopogtattam a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, és jelentkeztem zenekritikusnak. A kulturális rovat akkori vezetője, Lőcsei Gabriella próbacikket íratott velem, majd alkalmaztak. Belevetettem magam a kritikaírásba, sokszor heti hármat is leadtam. Ugyanazzal az intenzitással, ahogy korábban a ferencességet megéltem, kezdtem el zenével foglalkozni: az egyik barátom elhívott az induló Budapest Rádióhoz, egy volt csoporttársammal pedig megalapítottuk a Gramofon című újságot. Közben elindult a tévézés, ami miatt volt zeneakadémiai tanáraim közül többen elfordultak tőlem, főleg amikor azt látták, hogy a Szerencsenap műsorát vezetem a Pa-dö-dö közreműködésével. „Bősze Ádám elvesztette a szakmaiságát” – mondták. Lőcsei Gabriella volt az egyetlen, aki továbbra is kitartott mellettem. „Ha maga továbbra is tudja szállítani a kritikákat, akkor engem különösebben nem érdekel” – válaszolta, amikor arról kérdeztem, nem zavarja-e mindez. Aztán az írott sajtóval is ugyanolyan gyorsan szűnt meg a kapcsolatom, mint a ferencességgel. Mind a kettő megint csak kötődési kérdés. Gyorsan vágtam el a szálakat. Nem voltam persze maradéktalanul elégedett a tévével sem, főleg amikor tőlem távol álló témájú műsorok szerkesztését bízták rám, például autós műsorét vagy fogyasztóvédelmi magazinét.

– A Virtuózokat szerette?
– Jó kérdés. Nincs odahaza tévém, így nem láttam. Mint munkát persze tudtam szeretni. Abban a kérdésben viszont nem akarok állást foglalni, hogy hasznos-e egy ilyen műsor, vagy érdemes-e engedményeket tenni például a több műfajt ötvöző crossover zenei stílus felé. Tény ugyanakkor, hogy a Virtuózok nagyon sok gyerek kedvét meghozza a zenéléshez.

– Hogyan telik egy napja?
– Holnap például fél hatra megyek a Bartók Rádióba, 6-tól 12-ig tart az adás, utána a Cziffra-fesztivállal kapcsolatban telefonos interjút adok, majd eszem valamit a büfében. Kettőre lemegyek a stúdióba kamerapróbára, fél háromkor elkezdődik a Hogy volt?, ötkor lemosom a sminket, fél hatra átmegyek a Mammutba, ahol Kiss Péter zongoraművésszel egyeztetünk a Jurányi-házban héttől fél 9-ig tartandó közös műsorunkról. Fél 9-kor elindulok haza, másnap fél hatkor pedig megint indul a verkli a Bartók Rádióban.

– Élete az éles változások sorozata. Áll-e küszöbön jelenleg hasonló változás?
– Hogy mikor jön éles váltás az életemben, azt előre soha nem tudom, legfeljebb sejtem. Hogy most a küszöbön van-e? Szerintem igen.

– Miből lehet ezt sejteni?
– Túl vagyok foglalkoztatva. Nagyon szívesen adnék helyet fiatalabbaknak. Ha holnap azzal állnának elém az MTVA-ban, hogy megtalálták az utódomat, mindenfajta rossz érzés nélkül állnék fel, és adnám át helyemet akár az M5-ön, akár az általam leginkább kedvelt Bartók Rádióban, akár a Virtuózokban. Egyre jobban izgat viszont az internetes rádiózás és tévézés.

– Mennyire változott meg belső élete a ferences rendből való távozása óta?
– Az ott kapott hitélményt őrzöm. A hitem erősödött is. Ugyanakkor bűnösebb életet élek. Félreértés ne essék, nem ölök embert. Olykor viszont rajtakapom magam: Ádám, basszus, nem mondtál igazat. Például a tévében, amikor számomra teljesen közömbös interjú közben azt mondom a partneremnek, hogy mennyire izgalmas és érdekes, amiket éppen hallok tőle. Nem akarok most nyilvános gyónást végezni, de lehet, hogy egyszer annak is eljön az ideje. Az bizonyos, hogy sokkal több a megalkuvás az életemben, mint szerzetesként volt.