– Gyerekkoromban balesetben megvakultam az egyik szememre, és néha még ma is eszembe jut, mi lesz, ha a másikat is baj éri. Ilyenkor az ön példája ad erőt: nem látóként is lehet teljes életet élni.
– A látók többsége egyetlen érzékszervére hagyatkozik, és ha az kiesik, összeomlik az élete. Ha becsukja a szemét, és fél méterrel arrébb állítod, teljesen elveszve érzi magát. A frissen megvakultaknak legalább egy év kell, amíg elhiszik, hogy így is lehet élni. Persze másképp, mint korábban természetes volt. Egyébként kényszerű szerep ez a példaképség. Egyáltalán nem akartam az lenni. Így alakult. Ma például az edzőteremben odajött valaki hozzám, hogy hadd szorítsa meg a kezem. Amikor megkérdeztem, miért, azt mondta, én motiválom. Amikor nincs kedve edzeni, rám gondol, és azt mondja magának, hogy nincs kifogás: ha az a srác vakon is eljön mindennap, és keményen végigcsinálja a programot, akkor ő sem nyavalyoghat. Pár napja ugyanott egy apuka a gyerekével jött oda, és megköszönte, hogy példát mutatok nekik. Ez azért furcsa nekem, mert nem csinálok semmi különöset. Gyerekkorom óta sportolok, és próbálok mindent kipróbálni, amit lehet.
– Mit lehet? A legtöbb sportban nélkülözhetetlen a látás.
– Már Székelyudvarhelyen majdnem mindent kipróbáltam, amit látó társaim csináltak. Bicikliztem, gördeszkáztam, görkorcsolyáztam.
– Egyedül biciklizett?
– Kisváros az, nem volt nagy forgalom, a járdán tudtam menni. Néha előfordult, hogy beborultam a bokorba, vagy egy szabálytalanul parkoló autónak nekimentem, de felálltam, és mentem tovább. Az akkori kíváncsiságom máig megmaradt. Kellenek az új ingerek, mert ha nem jönnek, elfásulok.
– Tizenegy éves kora óta Budapesten él, a vakok iskolájába jött tanulni. Hamar megszokta a nagyvárost?
– Jól tudok közlekedni, bárhova eljutok. Ennél jóval nehezebb, ha edzőtermet kell váltani, mert mondjuk bezár a régi. Az összes gépet megszokni bonyolult feladat. Az ötvenedik edzés táján már centire pontosan odadugom a pöcköt a megfelelő kilóhoz.
– Sokat beszél az edzőteremről. Mi a célja a folyamatos sportolással?
– Jól érzem magam tőle, önbizalmat ad. Nagyon szeretek mozogni, ezért csörgőlabdázom, tandemben kerékpározom, korábban cselgáncsoztam. Mindenben jó vagy a legjobb akarok lenni. Hiú vagyok én is, jólesik, ha a lányoktól pozitív visszajelzéseket kapok, mert jól nézek ki, dagadnak az izmaim. A stresszt is levezeti, most éppen egy szakítás miatt jó, ha alaposan lefárasztom magam.
– Hogyan változott a város az elmúlt tíz évben? Logikusabb, kiismerhetőbb lett például a közlekedés egy nem látó ember számára?
– Jó dolog, hogy egyre jobban odafigyelnek az akadálymentesítésre, de néha ezzel is zsákutcába futnak. A beszélgetésre az egyes villamossal jöttem, a teljes vonalat felújították. Az állomásokon van vezetősáv, de ahol kockakövekkel rakták ki a peront, ott a vezetősávba is apró négyzeteket tettek. Jól tudok közlekedni, de ez engem is nagyon zavar. A négyes metró vonalán van olyan vezetősáv, amelyik nem visz sehova, vagy elvezet a mozgólépcső előtt. Vannak ugyanakkor nagyon jól sikerült felújítások is, például a Bécsi út bizonyos részein, ahol most már könnyen tudunk közlekedni.
– Mi, budapesti járókelők hogyan változtunk az elmúlt időszakban?
– Az emberek egyre nyitottabbak, segítőkészebbek. A jó szándék a lényeg. Utazás közben az esetek kilencvenöt százalékában nincs szükségem segítségre, de ha valaki odajön, nem utasítom el. Arra gondolok, hogy ne érje rossz élmény, mert így olyan sorstársamnak is segíteni fog, aki tényleg rászorul. Mi sem vagyunk egyformák. Nemrég egy férfi elmesélte, hogy akin korábban segített, felháborodva szólt rá, hogy nem jó helyen fogta meg. Köztünk is van goromba ember, válaszoltam neki, és megköszöntem, hogy ennek ellenére sem ment el a kedve tőlünk.
– Mi a leggyakoribb bumfordiság, amit elkövetünk a látássérültekkel szemben?
– Nem szeretem, ha azt mondják, hogy sérültek vagyunk. Én legalábbis nem érzem magam annak. Merem állítani, hogy ma a látótársadalom nyolcvan százaléka így vagy úgy sérült. Az emberek őrületes terheket cipelnek, csak ez nem mindig látszik. Rajtunk igen. A kérdésére válaszolva: mindent lehet korrigálni, ha a jó szándék megvan. Ha nekem jön valaki, mert az okostelefonját birizgálta ahelyett, hogy maga elé nézzen, de utána elnézést kér, az rendben van. Nekünk az a feladatunk, hogy világosan tudjuk közölni az embereknek, hogy mi segít nekünk, és mi az, ami már terhes. A túlzott segíteni akarás sem jó. Például nem szeretem, ha átadják a helyet a metrón. Erős és fiatal vagyok, tudok állni. Nem kell túlvariálni a dolgokat. Manapság hajlamosak vagyunk mindent misztifikálni. Hogy tudok jól segíteni, nehogy rosszul csináljak valamit, aggódnak sokan, de ha jó szándékkal teszik, nem tudnak nagyot hibázni. Legutóbb szólt valaki a villamoson, hogy van szabad hely. Hol?, kérdeztem. Ott, mondta, és akkor mindketten elnevettük magunkat. Ő is rájött, hogy hiába mutatja kezével az üres széket. Ha mindkét fél nyitott és laza, könnyebb lesz.
– Hogy tud eligazodni egy boltban?
– Soha nem szerettem vásárolni. Vannak nem látó társaim, háziasszonyok, akik a nagy bevásárlást is el tudják végezni, de én inkább megkérem a biztonsági őrt, hogy segítsen összeszedni azt az egy-két dolgot, amire szükségem van. Folyamatosan átrendezik a polcokat, képtelen vagyok kiigazodni.
– A technológia fejlődése segíti a hétköznapokban?
– Tíz évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy a telefonok egyszer majd számunkra is használhatóvá válnak. Akkoriban ha megvettél egy jó telefont hetvenezer forintért, még ötvenötbe került hozzá a beszélőprogram. A mostani telefonom, amely érintőképernyős, gyárilag tartalmazza ezt a funkciót, és természetesen magyarul is beszél. SMS-t küldök, ímélezek vele, tökéletesen tudom használni.
– Megdöbbentem, amikor ímélben pontosan azt a képet küldte el a közösségi oldalon lévő több tucat fotója közül, amelyiket kértem. Segített valaki?
– A látó barátaim elmesélik, mi van egy képen, és én aszerint nevezem el a mentésnél, így könnyen megtalálom.
– Meglepődtem azon is, amikor megtudtam, hogy rendszeresen jár moziba.
– Szeretem a hangulatát, a légkört. Veszek kukoricát, kólát, hallgatom a hangokat. A multiplexekben nagyon jó a hangminőség.
– Miből él?
– Amikor felnőttem, két út állt a nem látók előtt: a masszírozás és a telefonközpont-kezelés. Ez ma már túlhaladott sztereotípia, de tizenöt-húsz éve tényleg így volt. Érettségi után pénzt akartam keresni, ezért masszőrnek tanultam, és már a szakmai gyakorlat alatt nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. 22 évesen jó volt rájönni, hogy pozitív hatással tudok lenni az emberekre. Időközben divat lett a masszázs, és nagyon felhígult a szakma, így ebből megélni nem egyszerű. A gyógy- és a sportmasszázs a specialitásom, és mivel magam is intenzíven sportolok, pontosan tudom, hogy egy jó kezelés mennyire segíti a regenerációt.
– A közösségi oldalon láttam egy videót: sítalpakon leszáguld egy nagy lejtőn. Hogyan sikerült?
– Két éve voltam egy látássérültek számára szervezett sítáborban. Nem vagyok feladós típus, de – estem-keltem, összeakadtak a lécek, hideg volt – elbizonytalanodtam. Az oktatóm türelmesen biztatott, és a harmadik nap felvitt egy meredek pályára. Szeretem feszegetni a határaimat; a második táborban már egész jól ment a sízés.
– Mindent ki akar próbálni?
– Megváltozott a világ. Régen, ha valaki lefutott egy félmaratonit, arról beszélt a város. Most nagyon sokan egyre extrémebb dolgokat próbálnak ki. Hétköznapi lett a sokezres csúcsok megmászása, vagy részvétel ironmanversenyen. Nekem is kitolódott az ingerküszöböm. Többször voltam vitorlázni a Balatonon, kipróbáltam a siklóernyőzést is tandemben. Sziklát mászom, mert szeretek a természetben lenni, a mélység fölött lebegni, borzongat a veszély, az adrenalin. Mielőtt megkérdezné, megérzem, ha magasban vagyok, más a szél, a hang terjedése. A testvérem Amerikában él, amikor meglátogattam, kimentünk az óceánra egy háromszáz lóerős jetskivel. Fantasztikus élmény volt kilencven kilométeres sebességgel repeszteni a vízen úgy, hogy én vezettem. Barátom sportautót bérelt Kaliforniában, régi álmomat váltva valóra. Kiszáradt tó medrében kétszázig nyomhattam a gázt. A legnagyobb szabadságot akkor éreztem, amikor Budapesten kipróbálhattam a vitorlázórepülést. Fantasztikus volt.
– Mi van még a bakancslistán?
– Gyűjtöm a pénzt ejtőernyős ugrásra is, de a legnagyobb vágyam, hogy műrepülés során megtapasztaljam, milyen, amikor a gravitációs erő sokszorosa hat a testemre.
– Néhány éve bekerült a hírekbe egy furcsa esettel. Mi történt pontosan, amikor megtámadták?
– Nagyobb címlettel fizettem valamiért a Nyugatinál, és az eladó szólt, hogy figyeljek az értékeimre, mert zsebesek néztek ki maguknak. Hazafelé a villamoson furcsa érzésem volt: mintha követnének. Amikor lakásomhoz értem, a lépcsőházban egy kezet éreztem könyékig matatni a hátitáskámban. Szembeszálltam vele, nem tudta elvenni a pénztárcámat. Elmenekült, de előtte hasba szúrt. Később a rendőrök a térfigyelő kamerák képei alapján azonosították és elfogták. Öt évet kapott. Ebből azt szűrtem le magamnak, hogy higgadtabban kellene kezelnem az efféle helyzeteket. Talán nem szúrt volna meg, ha nyugodtan elmagyarázom neki, hogy engem nem tud meglopni. Az eset nagy sajtóvisszhangot kapott, a világ megdöbbent azon, hogy ma már vak embert is kirabolnak. Hamar túltettem magam rajta, ugyanúgy élem az életem most is, mint előtte. Szeretem például az éjszakai Budapestet, tele van fiatalokkal, vibrál ilyenkor a város.
– Mire vágyik? Mi hiányzik az életéből?
– Nem vagyok egyedül a problémámmal: a párkeresés nálam is kardinális kérdés. Nagyon sok barátom, ismerősöm, de még a vendégköröm egy része is arra panaszkodik, hogy nincs hol ismerkednie, és egyedül éli az életét. Csinos lányokat, sikeres sportolókat egyaránt érint a probléma. Paradox helyzet, hogy az okostelefonon ott a rengeteg társkereső alkalmazás, mégis egyedül vagyunk.
– Ön is regisztrált ilyenre?
– Fent vagyok az egyiken, már volt is randim, de nem működött a kémia. Ha épp nincs kéznél egyik látó barát sem, akkor a profilszöveg alapján húzom a képet jobbra vagy balra. Most beszélgetek egy lánnyal, a napokban találkozunk is. Soha nem kezdem azzal a bemutatkozást, hogy nem látok; elsősorban neki akarok esélyt adni, hogy túllépjen az esetleges előítéletein. Ha már megismert valamennyire, akkor mondom el. Van annyi önbizalmam, hogy tudjam: ha ő is nyitott személyiség, akkor van esélyem.
– Volt arra példa, hogy amikor az ismerkedő partner megtudta, hogy ön nem lát, megszakadt a kapcsolat?
– Nem túl gyakran, de igen. Nincs ezzel semmi baj, nem tudott vagy nem akart ezzel a helyzettel megbirkózni. Megy tovább az élet, ezt el kell fogadni.
– Amikor ismerkedik, mire figyel legjobban?
– Olyan világban élünk, amelyben a vizualitás mindent visz. Egy barátom egyszer úgy fogalmazott: a látó emberek kilencven százalékban a szemükkel ismerkednek, a fennmaradó tíz százalékon osztozik az összes többi érzékszerv. Nálunk szerintem ez pont fordítva van: a személyiség, az illat, a hang mind nagyon fontos, meghatározó. Persze én is szeretem, ha olyan lány van mellettem, aki után megfordulnak az utcán, mert ez engem is büszkeséggel tölt el. De soha nem úgy kezdem az ismerkedést, hogy megtapogatom a partner arcát.
