„Ha meg tudtuk fogni a kaszát, kapát, dolgoznunk kellett”

A gyerekkori földmunka megtette hatását: 92 éves Sárosi Bálint, a legendás népzenekutató.

– A székelyföldi Csíkrákoson a szülei látástól vakulásig dolgoztak, hogy meglegyen a napi betevő. Gyerekként mennyit érzékelt abból, hogy szegények voltak?
– Akkoriban nem tűnt fel, mert mások is ugyanúgy éltek, mint mi. Csak jóval később jöttem rá, hogy szegények voltunk. Édesapám „közepes” gazda volt, kilenc hold kaszálóval, a megélhetésünket többnyire a fafuvarozás, a mezőgazdasági és sok más kiegészítő munka biztosította. Volt, hogy apám heteket töltött a Gyimesben, a legvadabb hidegben vágta, pakolta a fát a hegyekben, aztán szánon vagy szekéren levitte az állomásra, mondanom sem kell, potom pénzért.

– Ahogy a könyvéből is kiderül, akkoriban Csíkrákoson a gyerekeknek sem volt sok szabad idejük.
– Mihelyt meg tudtuk fogni a kaszát, a kapát, dolgoznunk kellett. A hatéveseknek, ha éppen nem kellett vigyázniuk otthon az állatokra és a kisebb testvéreikre, illett részt venniük a felnőttek munkájában. Hétévesen már egy kalangyát, azaz huszonöt kévét arattunk. A szüleink ennek a dupláját teljesítették. Sokat kellett hajolni, mert többnyire sarlóval arattunk, és rengeteg gyakorlás kellett ahhoz, hogy megtanuljunk szakszerűen krumplit kapálni vagy markot hajtani. Egy ottani földműves tizenkét éves korára tanult annyit, mint más később az egyetemen. Állandóan edzésben voltunk. Szerintem jórészt ennek köszönhetem, hogy még mindig élek, és most is tudom használni a kezem és az agyam.

 – Édesapja azt gondolta, hogy jó volna valamilyen szakmát, például a jól jövedelmező mészáros- vagy szűcsmesterséget kitanulnia. Minek köszönhető, hogy az elemi iskola után mégis továbbtanult?
– A mészáros levágja az állatot, eladja a húst, a szűcs a bőrből kabátot csinál, ez kényelmes munkának, úri foglalkozásnak számított mifelénk. Annak, hogy végül mégsem mészáros lettem, több oka volt. Kiskoromtól szerettem a zenét, már az óvodában gyakran énekeltem, szerepeltem közönség előtt. Vasárnap a községháza előtt megállítottak az emberek, hogy énekeljek egy nótát, olykor egy lejt is kaptam a „megrendelőktől”. Hétéves voltam, amikor rezesbanda alakult a faluban, édesapám is belépett, klarinétozott. Apám hangszerén otthon hamar elsajátítottam azt a szintet, ami ahhoz kellett, hogy én is a bandában játszhassak. Volt, hogy egész éjszaka zenéltünk, például a szomszéd faluban, a csíkmadarasi bálban. A pap féltett a zülléstől, és egyébként is úgy gondolta, hogy kellene az utánpótlás az egyháznak, hátha jó leszek papnak. A falusi gyerekből, ha eljutott odáig, lehetett pap, jegyző vagy tanító. Végül is sikerült rábeszélnie édesapámat, hogy írasson be a csíkszeredai magyar nyelvű katolikus gimnáziumba. Pedig az akkori anyagi helyzetünkhöz képest elviselhetetlenül sokba került a gyerekek középiskolai taníttatása. Négyezer lej volt az évi tandíj és havi hatszáz az internátusi lakhatás. Apám két hétig fuvarozott a Gyimesben lóval, szekérrel azért, hogy az egyhavi kollégiumi díjamat kifizesse. Persze azért azt is látta, hogy érdemes. Első osztály után már kaptam kedvezményt az egyháztól, mivel jó tanuló voltam. Ötödiktől, a visszacsatolás után, már teljesen ingyen tanulhattam, sőt annyi ösztöndíjat kaptam, hogy még az öcsémnek is tudtam segíteni, aki szintén a csíkszeredai gimnáziumba jött tanulni.

– De ekkoriban még biztosan nem sejtette, hogy egyszer Eötvös-kollégista és Kodály-tanítvány lesz.
– A kisérettségin 48-ból 16-an jutottunk át, a tudásom megvolt ahhoz, hogy továbbtanuljak, és ha már egyszer elindultam, úgy voltam vele, hogy igyekeztem megcélozni a csúcsot. A legjobb helyre akartam menni, ezért is jelentkeztem Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetemre – akkor még magyar állampolgárként – magyar–román szakra. A gimnáziumi igazgatóm azt tanácsolta, próbáljak meg bejutni az Eötvös-kollégiumba, mert az igen nívós hely, és ott kedvezményesen lakhatok. Jelentkeztem, behívtak úgynevezett „fejkopogtatásra”, voltaképpen felvételire Biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel, mert hiába voltam Csíkszeredában kitűnő tanuló, a felvételin azt láttam, hogy mindenki okosabb nálam. A többiek jól beszéltek idegen nyelveket, én csak románul és franciául tudtam valamelyest, és még rendes magyar szókincsem sem volt. Mégis felvettek, hogy miért, nem tudom, úgy látszik, megsejtettek bennem valamiféle lehetőséget. Az Eötvös-kollégium előkelő hely volt akkor, négy kollégistának volt két szobája. Sokáig megszólalni sem mertem a társaim között, mert úgy éreztem, hogy mindenki jobban tudja nálam, hogyan kell ilyen környezetben viselkedni. Egyedül a fizikai erőt illetően tudtam kiemelkedni a többiek közül. A kollégiumi lakhatásom első heteiben teherautón krumplit hoztak nagy zsákokban. A diákok ketten-hárman is cipeltek egy zsákot a lépcsőn felfelé. Akkor én odamentem a platóhoz, és szóltam a sofőrnek, hogy gurítson egy zsákot nekem is. Megkérdezte, hogy mi lesz, ha összerogyom alatta. Mondtam, hogy ne aggódjon, és egyedül felvittem a hátamon nyolcvan kiló krumplit. A többi kollégista a lépcső két oldaláról figyelt. Tetszett nekem a helyzet, örültem, hogy én is jó vagyok valamiben.

– Milyen indíttatásból jelentkezett aztán a Zeneakadémiára is?
– Már gimnazistaként arra vágytam, hogy zenetanár legyek. A gimnáziumban, mivel eleinte még nem tudtam biztosan, később mehetek-e egyetemre, abban reménykedtem, hogy ha eleget gyakorlok a harmóniumon, lehet belőlem falusi kántor. Hetedikes gimnazista koromra odáig jutottam, hogy a reggeli miséken én játszottam. Visszagondolva szörnyű lehetett, szerencsére nem tűnt fel senkinek. Miután Eötvös-kollégista lettem, megtudtam, hogy Kodály egyszerre végezte a bölcsészkart magyar–német szakon és a Zeneakadémiát zeneszerzés szakon. Gondoltam, én is megpróbálom. Kiderült, hogy nekem nem megy egyszerre a kettő. A Zeneakadémiára felvételi kompozíciót kell vinni – azt sem tudtam, mit jelent az a szó, hogy kompozíció –, amelyet ráadásul a felvételizőnek kellett volna eljátszania zongorán, de én nem tudtam zongorázni. Igaz, az Eötvös-kollégiumban még a kezdetek kezdetén beprotezsáltak Forrai Miklóshoz, a neves karmesterhez mint „vad zsenit” zenei előképzésre. Mikor elkezdte magyarázni a zeneelméletet, bambán néztem rá. Amikor kiderült, hogy a tonikát Antikának, vagyis az Antal becézésének gondoltam, felugrott a zongora mellől, és átrohant a másik szobába, a feleségéhez, Gyurkovics Máriához, a kiváló opera-énekesnőhöz. Hamarosan hangos koloratúrszoprán kacagás ütötte meg a fülem Végül is furfangos és nevetséges módon jutottam be a Zeneakadémiára. Furulyára és zongorára írtam a felvételi kompozíciót, és amikor Veress Sándor – a fiatal zeneszerző, akihez jelentkeztem – intett, hogy üljek le a zongorához, elővettem a pásztorfurulyát. Persze hogy kíváncsiak voltak rá. Végül én játszottam a furulyán, ő kísért a zongorán, és felvettek. Zongorázni azóta sem tudtam megtanulni, emiatt kínkeservvel végeztem el a zeneszerzés szakot.

– Később a zenetudományi szakot is elvégezte, ahol Kodály tanítványa volt. Hogy emlékszik, milyen ember, milyen tanár volt Kodály?
– Kodály pedagógusnak, embernek is minta volt. Zseni, aki nagyvonalúan megbocsátotta, hogy mások nem azok. Nem kívánt többet tőlünk, mint amire képesek voltunk. Minden hallgatóról volt egy cédulája, amelyen az állt, hogy az illető hogy szolmizál, és milyen idegen nyelvet beszél. Az első zenetudományi órára úgy jött be, hogy hozott magával egy öl német szakkönyvet. Mondta, hogy osszuk szét, olvassuk el, és számoljunk be egymásnak róla. Én franciául jól tudtam, németül csak kicsit beszéltem. A többiek sem tudtak többet. Megrémültünk, azt hittük, kegyetlen tanár. Csak sokkal később jöttünk rá, hogy nem az. Úgy viselkedett velünk, mintha a nagyapánk lenne, de azt megkívánta, hogy tanuljunk. Éreztette velünk, hogy csak akkor vihetjük valamire, ha olvassuk a szakirodalmat, és ismerjük a szakma minden csínját-bínját. Ahol csak tudott, segített, anyagilag is. Annak idején gyorsan kellett pénz a lakásunkra, hozzá fordultam segítségért. Azonnal adott, és amikor meg akartam adni a kölcsönt, nem fogadta el.

– Kodály kívánságára kezdett el népdalokat gyűjteni? Mi a legnehezebb a gyűjtésben?
– Már korábban is gyűjtöttem. A legnehezebb megszólaltatni az embereket. Hangulat kell hozzá. Mivel ismertem a falusi ember gondolkodását, gyorsan kinyitottam a lelki zárakat. Siratót gyűjteni például különösen nehéz. Lehet besötétíteni, meg gyertyát gyújtani, de attól még nem lesz az igazi. Én viszont csak azt vettem fel, amikor igazán sirattak. Például Gyimesben, a temetőben láttam, hogy egy asszony nem ott sirat, ahol szoktak, az elhunyt szerette sírjánál, hanem a templom előtt, egy nagyobb fakeresztnél. Odamentem hozzá, megkértem, hogy meséljen arról, akit siratott. Elmondta, hogy a férje halt meg a háborúban a Kárpátokban, ezért nem tudták eltemetni. Aztán áthívtam a szállásomra, és úgy tereltem a beszélgetést, hogy a végén magától siratott. A siratás nem bőgés, nem siránkozás, hanem emlékállítás. Aki sirat, az hagyományos dallamtöredékekre improvizálva elmondja, hogy milyen ember volt az, akit sirat, miért hiányzik. Olyan szépet siratott az asszony, még ma is emlékszem rá! Be is került a Magyar Népzene Tára sorozatba, a siratókat tartalmazó kötetbe

– 1958-tól az MTA Zenetudományi Intézete népzenekutató csoportjának volt a munkatársa, később a hangszeres népzenei osztályt vezette. Ekkor már nemcsak magyar nyelvterületen, hanem számos idegen országban – Kuvaitban, Örményországban, Etiópiában – is gyűjtött népzenét, konferenciákat tartott külföldön, egyetemen tanított Innsbruckban, Göttingenben. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
– Szinte az egész világot bejártam. Ha nem népzenét gyűjtöttem, előadásokat tartottam, egyebek mellett a hangszeres magyar népzenéről, akkoriban ez érdekelte legjobban a külföldieket. Indult egy német nyelvű könyvsorozat, Európai Népi Hangszerek kézikönyve címmel. Az első kötetet, amely mintaként szolgált, én készítettem. Talán sokan nem is gondolnák, de az olyan „primitív” eszközök is hangszernek számítanak, mint például a nyelvsípok, a kanásztülök, a madárcsalogató, amellyel ijedt madárhangot lehet hallatni. Hangszer a kolomp is, az igényesebb pásztor mindig úgy adta a kolompokat a nyájára, hogy a hangjuk harmonizáljon. Aztán ott van a doromb, a duda, a primitív furulyák. Egy lopótökből készült furulyát Kodálynak is adtam, az egyik ismert fényképén rajta is van. A külföldi útjaim közül emlékezetes volt, amikor Etiópiába jártunk Martin György tánckutatóval. Ő fényképezett, filmezett, én a zenét rögzítettem magnetofonnal. Összehívták nekünk a falu lakosságát, és a férfiak harci dalokat énekeltek, hatalmas hangerővel. Ezek a pentaton dallamok érdekes módon nagyon hasonlítottak a székely keserveshez. Egyszer én is elénekeltem nekik egy székely keservest. Döbbenten hallgatták Etiópiában azóta megváltozott a rendszer, az együttműködés megszűnt velük, az akkori népdalgyűjtésünket pedig a Zenetudományi Intézet egyik raktára őrzi.

– Nemcsak a magyar népi hangszerekről, a cigányzenéről is írt, sőt nótáskönyvet is kiadott, pedig ezeknek a műfajoknak a megítélése már akkor is – azóta is – meglehetősen szélsőséges volt. Mi a baj a nótával?
– Bartók nyomán emlegetjük a tiszta forrás metaforát. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy ami nem a nép ajkán született, vagyis a nóta, a cigányzene, az értéktelen. Ráadásul a szocializmusban a nóta úri gyökerű műfajnak, ezért rossznak számított. Pedig nem minden népdal értékes, viszont vannak nagyon jó műdalok. Még ma is hallom a rádióban, hogy idős falusi nénikkel népdalokat énekeltetnek, és akár jó, akár nem, azt hiszik, hogy ez csodálatos, csak mert tiszta forrásból való. Amikor Magyarországon kezdetét vette a polgárosodás, nagy szükség lett a nótára. Ugyanis a polgárnak már nem az volt a bánata, hogy a Hortobágyon szomjas a birka, egészen más kérdések foglalkoztatták. Ady is a nótákat szerette, a Kilencet ütött az óra kezdetű volt az egyik kedvence. A nóta műfajának a kialakulása párhuzamosan haladt a magyar öntudatra ébredés folyamatával. Korábban németes, úgynevezett biedermeier dalokat énekeltek, a XIX. század második felében viszont már igazi magyar nótákat. Ezeket szívesen énekelték a nemzetiségek is, a cigánybanda is ezt játszotta. A nóták között van sok jó is, ezért is mertem megszerkeszteni a Nótáskönyv című kötetemet. Pusmogtak is azok, akik csak a népdal mellett kötelezték el magukat. Pedig Kodály is leírta, hogy a magyar nóta a XIX. századi magyar társadalom tükörképe. Kodály összegyűjtötte a XIX. századi nóták kottáját, mert kíváncsi volt a forrásokra is. Ugyanis – bár sokan nem tudják – számos nótának keletkezett népdalváltozata, ilyen például A csitári hegyek alatt vagy a Tiszán innen, Dunán túl kezdetű.

– 1981-ben, amikor a Röpülj, páva! című vetélkedő zsűritagja volt, azzal vádolták önt, hogy nem ügyel eléggé az autentikusságra
– A rádió meghirdette a népdalversenyt, erre a nép hozta, amit tudott, volt közöttük műdal is, ha egy-két ilyen elhangzott, akkor némelyek szidták a zsűrit. Pedig ma már mind többen tudják, hogy nem szabad a nóta műfaját lebecsülni! Gondoljunk csak Brahmsra, aki a Magyar táncokban többségében dilettáns magyar szórakoztató darabokat alakított európai szintű, első osztályú zenévé. Ebből is látszik, hogy milyen nagyon hiányzott a tizenkilencedik században egy olyan magyar zeneszerző, aki kis hozzáértéssel magasabb szintre emelte volna a nótagyökerű zenét. Kodály is jól ismerte a nótákat, a Galántai táncok verbunkosból lett, a verbunkost annak idején magyar nótának nevezték. A Zenei Anyanyelvünk sorozatomban, amely a Kossuth rádióban 1969-ben indult és csaknem húsz éven át tartott, ezeket a dolgokat mind elmondtam.

– Rádiósorozatával országos ismertségre tett szert, többek között Sebő Ferencék generációjára is nagy hatással volt. Könyveit többször kiadták, munkásságát több rangos elismeréssel jutalmazták. Mire vágyik még?
– Sok befejezni való munkám van. Például a Hangszeres magyar népzenei hagyomány című kötetemet újra ki kellene adni, és nagyon várom, hogy megjelenjen Kodálynak a nótajegyzéke. Kodályné készítteti, én írtam hozzá az előszót, szerintem aki elolvassa, rá fog jönni, hogy a nóta igenis értékes műfaj.