– Míg sokan a vers halálát hirdetik, ön szinte mindennap posztol egy költeményt a közösségi oldalára. A költő, író Szabó T. Annával való, a negyvenedik életév betöltéséről szóló verspárbajukat, a „verslavinát” tömegek követték nyomon a világhálón, és számos költő csatlakozott az eseményhez. Mégsem kell temetnünk a költészetet?
– Nyugodtan temessük, ha jólesik! Mindenkinek állampolgári joga a búsongás. A költészetet elsiratni ősi mulatság, már a kínaiak is azt nyafogták tízezer éve, hogy senki sem olvas verset. De ha kibúsongtuk magunkat, nézzünk körbe kicsit! Minden kamasz rappel, márpedig a rap rhythm and poetry. Lehet azon vitázni (bár sok értelme nincs), vajon minden szlemmer zseni-e, mindenesetre vannak ott bőven remek lírikusok, a slam poetry esteken meg több száz fős közönség gyűlik egybe. És van Pilvaker mai Petőfi-változatokkal. Amúgy is rengeteg menő zenész dalol költők írásaiból.
– Ezek szerint igazat ad Szabó T. Annának, aki állítja, a vers nem múzeumi tárlókba való, hanem használati tárgy, amely erőt, ízt, színt hoz az életünkbe
– Böjte Csaba atya mondta, hogy ha sötét van a pajtában, azt hiába hasogatjuk láncfűrésszel hadonászva. Viszont ha gyújtunk egy mécsest Aki úgy érzi, kevés a költészet a világban, uzsgyi, kapjon, és gépeljen be egy verset, válasszon pofás képet hozzá, és tegye fel a netre! Az én Facebook-oldalamon verseket, prózákat kommentel, facsar ki, ír tovább, magyaráz, elemez negyvenezer ember. A verslavina-akció alaphangon hatszáz-hétszáz ezer embert ért el, kötetben is többezres eladást produkált. Van vele munka, nem mondom, de örömet is ad ez a virtuális kispad a házunk előtt.
– Kapolcson, a Kaláka-versudvarban már hetedik éve vezet versműhelyt, a Marczibányi téren kreatív írást tanít. Kik járnak a kurzusaira, csupa leendő bölcsész?
– Á, csudát! Dehogyis kell ehhez zöld hajú, spanglizós tarisznyaráknak lenni A Marczibányin zajló tanfolyamon akadnak bölcsészek, nem bűn az se, de több a bankár, jogász, orvos, mérnök vagy akár elméleti matematikus, fociedző, grafikus. Kapolcson pedig egyszerűen nyaraló családok jönnek, boldog-boldogtalan. Buli ez, közös mulatság, Kosztolányi három szótagosait utánozva írunk ódát a vasalóhoz: „Perzselő / Lenge fém, / Háztáji / Csataló, / Ingekre / Hasaló / Ezüstös / Vasaló.” Írunk kapolcsi népdalokat is, ezekből áll Hej, Kapolcsról fúj a szél című lemezünk. Keletkeznek mai falvédőszövegek is: „Csalfa babám szőrös karja / A fél falut betakarja”. Vagy éppen makámát a fesztiválok egyik közös nevezőjéről, a Toi Toi vécéről.
– Minek versgyártást, kreatív írást tanulni, ha valakiből úgysem lesz költő vagy író?
– Jogos. Ne is zenéljen senki, ne tanuljon akkordokat, csak Bob Dylan, mert neki már van irodalmi Nobel-díja! Festeni csak Van Gogh fessen! Időnként fárasztó még mindig a romantika eltúlzott irodalmi eszményeivel hadakozni. Oké, kell az íráshoz tehetség és eredetiség, de ha szaktudás nem társul ezekhez, kutya füle se lesz az illetőből, nemhogy író! Komoly szakmabeliek és publicisták képesek állítani, hogy ezt szükségtelen tanítani: régen a szerkesztőségek szellemi műhelyeiben olyan tömény volt az energiaáramlás, hogy puszta dörzselektromossággal író lett ott mindenkiből. Tény, hogy a múltban apránként lesték el, lopták össze szerzőink az irodalmi fortélyokat, hiszen iskolában ilyesmit nem tanítottak. Ám az, hogy vannak természettől erős emberek, még nem jogosít fel a boksztermek bezárására. Ráadásul az írás folyamata komplex dolog, részben terápia, részben önismeret, részben kikapcsolódás, részben meditáció, ima, részben harc a saját szavakért, s még sok más efféle. Hogy milyen sodró, erős írások születnek ott helyben, azt májusban ki-ki meghallgathatja a Momentán Társulattal közös Szószóró estünkön. Szóval nem tragédia, ha ki-ki elsajátít egy-két írástrükköt, köszörüli fegyvereit. Vagy hatalmas baj lenne, ha Magyarországon mindenki egy kicsit jobban írna annál, mint ahogy most teszi?
– Két éve született meg a hatodik gyermeke, időközben többszörös nagypapa is lett Mindig csodáltam azért, hogy nem a ma népszerű „karrier vagy család” elvet vallja. Hogyan tudná (ha szeretné) meggyőzni a fogyó magyar társadalmat arról, hogy érdemes sok gyereket vállalni?
– Tegyük hozzá, hogy ez két ember döntése, feleségem, Bárdos Júlia gyönyörűen dolgozik bútorfestőként, és ő jóval kevésbé tudott kibontakozni a szakmájában. Majd talán ezután Persze rapszodikus munkabeosztásom miatt én is be tudtam szállni, ha kellett, mosogattam, pelenkáztam, etettem. Amúgy az erővel-érvekkel való meggyőzésben nem hiszek, annyira bensőséges, mély, komoly döntés egy élet keletkezésére igent mondani, kétlem, hogy ezt nagy okoskodással befolyásolni lehetne. És kicsit a statisztikai érv is sántít: egy gyerek jó esetben a szülők szerelmének túlcsordulása, és nem a nemzeti kölökgyártás futószalagjáról lepottyanó új műdarab. A szerelem hevében egyszer se jutott eszembe, de jó, most majd szaporodik a magyar. Persze statisztikák mutatják, hogy ha egy állam akár pénzben kifejezve becsüli új állampolgárait, az ösztönző tud lenni. Emberi szinten viszont a bátorítás lehet hatékonyabb, meg ha valaki látja, milyen elképesztő új világ születik minden gyerekkel. Talán az élő példa
– Hatgyerekes apukaként nem szokott aggódni amiatt, hogy költőként, íróként képes lesz-e eltartani ekkora családot?
– Döbbenetes tapasztalat, hogy a szeretet nemcsak afféle szóvirág, hanem teljes testsúllyal rá is lehet hagyatkozni, mint egy ejtőernyőre. Mindig megjött valahonnan az a kegyelmi segítség, mindig beköszönt hozzánk az az ember, akire nem számítottunk, aki megoldotta reménytelen helyzetünket. Jelenleg pedig nem panaszkodhatom, a tollamból élek, ilyen luxuskiadások, a fél tucat gyerek mellett.
– Tudjuk – elmondta, leírta –, hogy keresztény értékrend szerint él. A saját vallásosságát igyekszik átadni a gyermekeinek is?
– Igen, van bennem szülői görcsösség, nagyon örülnék, ha a hit az ő életüket is áthatná, megkönnyítené, új dimenzióval gazdagítaná. De persze ez nem ilyen egyszerű, Istent mindenkinek felnőttként kell választania, a kényszernek nem sok köze van a vallásossághoz. És ők most szinte mind keresik az útjukat. Nehezen emésztgetem lelkiatyánk szavait, aki azt mondja, nyugi, apafej, csak az ember keresi mindig a hatékonyságot, Isten türelmes.
– Az egyházi év ünnepei, a böjti időszak, a húsvéti szokások részei az életüknek?
– Ez a tengelye az egész évnek, se nagyhéten, se a karácsony előtti napokban nem megyek fellépni, készülünk, takarítunk, díszítjük a lakást. Míg a gyerekek kicsik voltak, sokféle kézműveskedéssel is hangolódtunk. Ez most a kicsi Julcsival talán visszajön majd. És nagyszerdától fogva minden délután megyünk lamentatióra, misére, szertartásra. Óriási élmény volt párszor nagypénteki keresztutat járni a gyerekekkel fenn a Nyakas-hegyen: mindenki a maga gondolataiból szőtt össze egy-egy állomást. A szentsír-járások szomorú-vidám áhítata is mélyen megmaradt: köröttünk szinte robbant a természet, mi meg templomról templomra mentünk a kivérzett Krisztus nyomában. A húsvéti misék fény-árny játéka, gyertyagyújtásai, olvasmányai, eufóriája pedig tényleg újjászületéssel érnek fel. Tök mindegy, ki vagy, mennyire taksál a világ, keresel-e eleget, ki van-e gyúrva a tested. Beszippant az örvény, zuhansz fölfelé.
– Ha már a vallásnál, a konzervatív értékrendnél tartunk Nem olyan rég botrány kerekedett abból, hogy a 9. osztályos magyartankönyvbe bekerült a „Csomizom a ruciba a habtestem” kezdetű, Véletlen című verse, amelynek a nyelve a konzervatív szülőknél kiverte a biztosítékot. Azt állították, függetlenül attól, jó költemény-e, nincs helye a tizenévesek tankönyvében. Mit szólt a szülői véleményekhez?
– Vicces, hogy több tankönyvi vers kapcsán még amúgy baloldali kommentelők is széljobbról előztek: csak régi szép klasszikus verseket az ifjúság erkölcsének építésére, amúgy meg dögöljön az álszent kormány! Ijesztők ezek a félreértéskampányok, de nem szabad mellre szívni őket, mert jót tesznek az irodalomnak. A vers (próza) akkor hal meg, ha ásító unalom övezi, nem, ha szeretik és gyűlölik. Tersánszky vagy Kemény Zsigmond a legnagyobb magyar írók közül valók, mégis alig olvassák őket. Fogadok, elcserélnék ezt az áporodott csendet egy-két idétlen botrányra, hogy az emberek kézbe vegyék könyveiket Táncoljon csak Petőfi gatyában, felesége bugyiban.
– Ami pedig a saját fiatalkorát illeti Nemrég a köztévé olimpiai cselgáncsközvetítése kapcsán bírálta Ujvári Máté kommentátort, mert például a süllyesztett válldobást térdelőként, a karfeszítési kísérleteket fojtásként emlegette. Jól tudom, hogy a cselgáncs az ön és az édesapja, Oláh János, a nemrég elhunyt költő életében is fontos szerepet játszott annak idején?
– Tizenöt évig dzsúdóztam, edzéseket is tartottam, ez volt életemben „a” sport. Édesapám pedig igazi versenyzőtehetség és legendás edző volt. Már sokadszorra kaptam idegbajt a dilettáns közvetítéstől, amikor mérgemben megírtam a neten a véleményemet. Csak amolyan állampolgári dühöngésként. Ámultam is, amikor nagy hír lett belőle, ráadásul amint javasoltam, beültették a stúdióba az épp nem versenyző Ungvári Mikit, s a kommentátor is elkezdett utánanézni a dolgoknak. Mégiscsak van értelme pampogni, sose hittem volna!
– Milyen iránymutatást, értékrendet hagyott önnek örökül az édesapja?
– A cselgáncsban a szenszei egyfajta spirituális vezető is, s nekem ő volt a mesterem. Tőle kaptam a munka szeretetét, a kitartó szívósság szellemét. Aztán fontos tudást, hogy a házimunka a férfi dolga is. Hogy egy családban nincs alantas és magasztos feladat. Hogy barkácsolni, szerelni, bütykölni nem lebecsülendő dolog szellemi embernek sem. Most, hogy tavasszal sárgán virít nagy kertünkben a sok pitypang, elszorult szívvel emlékszem, milyen elszántan hajolgatott apám a gyepen, hogy egy rozsdás késsel gyökerestül kivagdossa az élősködő kutyatejet. Még nem telt le a gyászév, hordozom őt szinte minden mozdulatomban, gondolatomban. Csontjaimban. Egy apa letehetetlen útravaló.
– Nemrég Facebook-oldalán valaki szemrehányást tett önnek, hogy nem írt alá egy petíciót. Mit gondol, a költőnek nem dolga a politikával foglalkoznia, vagy inkább alkati kérdés, hogy valaki ismert irodalmárként hallatja-e a hangját a közéletben vagy sem?
– Az én közéleti aktivitásom szinte szüntelen. Fellépek a „Nem adom fel!” kávézóban, verset írok a Bátor tábornak, a környezetvédelemért küzdőknek, az önkéntes diákszervezeteknek, az Igazgyöngy Alapítványnak, a Habitat for Humanitynek, mesét az autista gyerekekről, nagykövete vagyok a Budapesti Fesztiválzenekar nehéz helyzetben élő gyerkőcöket érintő TérTánc programjának, örömmel voltam a Fedél Nélkül „címlaplánya”, felavatjuk a Hajléktalan Krisztus szobrát a Máltai Szeretetszolgálattal, és a többi. Pártok rendezvényeire nem járok, pedig többször kedvesen hívtak. Ha napi ügyekben petíciózni, vonulgatni kell az üdvösségért, akkor legyek gyáva hazaáruló vagy sehonnai bitang ember. Vannak politikailag nagyon elkötelezett kollégák mindkét oldalon, semmi bajom ezzel. Az ő választásuk ez, az enyém más.
– Ma szinte nincs olyan költő, író, akit ne sorolnának valamelyik politikai oldalhoz, és akit mindegyik sajtóorgánum hajlandó megszólaltatni. Kivéve önt. Hogy sikerült ezt elérnie?
– Ó, ha kell, hipp-hopp beskatulyáznak a hitem és a sok gyerekem miatt ilyen-olyan nyaloncnak, igaz, csak a troll kommentelők. A sajtóban, médiában sok az értelmes ember, én pedig örülök, hogy izgalmasnak találják a véleményemet, és vannak közös ügyeink, lövészárkokon innen és túl. A kapolcsi Kaláka-versudvar babzsákjain együtt írja velem a verset szittya és baloldali, akár Csoóri, akár Petri szövege alapján. Hiszek abban, hogy akárhányan vagdalják is szikével, létezik egyetlen Magyarország.
– A „Szilágyi / Örzsébet / E-mailjét megírta” kezdetű, A fekete router című verse – amelyben a XXI. századi Szilágyi Örzsébet íméljét (Prága helyett) az Angliában mosogatóként dolgozó fiának küldi – tarolt a neten. Rengetegen kedvelik, több portál is hírt adott róla, és a kommentelők számos újabb változatot költöttek a témára. A vers voltaképpen kis magyar helyzetkép. Az egyik hozzászóló azt kérdezte: hogy lehet valami ennyire vidám és ennyire szomorú egyszerre? Egyetért vele?
– Mélységesen. A humor sokszor tragikus összefüggéseket tár fel, igaz, ha megmaradunk a felszínén, akkor pusztán poénnak tűnik. Hrabal, Mrozek, Örkény, Karinthy éppen azért nagy hatású szerzők, mert képesek humorban tükröztetni a fájdalmat, és fordítva. Ez az egyik legemberibb keverék. Amúgy ez a vers újabb döbbenet: hatszáznegyvenezer ember kattintott rá, kilencezer lájk, ötezer megosztás. Igaz, ma senki se olvas verset. És mi van, ha mégis? Arra is van forgatókönyvünk?
– Bár politikáról nem nyilatkozik, többször elmondta, hogy egy Orhan Pamuk Hó című regényéhez hasonló művön dolgozik; Pamuk egészen szélsőséges társadalmi csoportok véleményét úgy tudja bemutatni, hogy egyiket sem miskárolja ki. Hol tart a kötet?
– Hát ez az! Félbehagyva hever, és most éppen újabb nagypróza befejezésében reménykedem. Igazi jutalomjáték az életem, csupa kedvemre való feladattal, mesesorozatot írok, dalszövegeket, tárcákat, verset, prózát, rengeteg mindenkit mentorálok, végigutaztam Amerika magyar közösségeit, visszahívtak nemrég egy luxemburgi fesztiválra, és így tovább. Csakhogy ez az életforma a koncentráció nagy ellensége. Mintha egy akciófilmben élnék, ahol minden lehetetlen szögből minden képtelen célpontra tüzelni kell. Izgalmas nagyon, de a türelmes építkezéshez nem éppen ideális.
– De azért egy verseskötetre csak számíthatnak az olvasók a közeljövőben?
– Nyárra várható az Emberszabás című friss verseskötetem és a Vörös Istvánnal közös újabb könyvünk, mely az Apám kakasa és a Csavard fel a szöveget! nyomába lépve a gimis tankönyvek nagy, komoly verseinek átiratát hozza. Jelenleg a címe Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta.
