– Kispolgári, keresztény család sarjaként látta meg a napvilágot kilencven évvel ezelőtt. Ez előnyt is, hátrányt is jelentett. Mit érzékelt ebből?
– A családom mindig irodalomszerető és -művelő volt, apai nagymamám fivére Kozma Andor költő, és Fésűs dédapám készítette el annak idején a Bőrharisnya meg Az utolsó mohikán első fordítását, kedvtelésből, jogi fordításai mellett. Mivel édesapám közjegyző volt, gyakran áthelyezték, így bár Cegléden születtem, Kiskunhalason töltöttem a gyerekkoromat, Vácon voltam nagylány, ott is érettségiztem. Egy kedves apáca, Alberta nővér volt az irodalom-tanárnőnk, aki nagy hatással volt rám. Miután leadta nekünk József Attilát, aki akkoriban tiltólistán volt, beidézték a tantestület elé, és feltették neki a kérdést: „Mondja, nővér, maga kommunista?” Ő csak annyit válaszolt: „Nem vagyok kommunista, de József Attilára egy óra nagyon kevés volt ” Vele később is tartottam a kapcsolatot, de irodalmi pályára egyáltalán nem készültem, jóllehet akkoriban már írtam verseket.
– A kiterjedt családnak viszont mindig volt egy-két tagja, nagy tisztelőjeként az íróasztalfióknak írt költeményeinek. A sort egész korán az édesapja kezdte, aki beküldte egy versikéjét a Tündérvásár című gyermekújságnak.
– Négy-öt éves lehettem akkoriban, még írni se tudtam, csak dünnyögtem magam elé a magam mondókáit, rímbe szedve. Egy ilyet írt le és küldött be az édesapám, az újság pedig leközölte. Való igaz, ez volt az első publikációm. Mivel láttam, hogy a családom megbecsüli ezt a tevékenységet, később egyre több verset írtam. Egyszer aztán a dédnagymamám testvére a tudtomon kívül beküldte néhány versemet egy laphoz.
– A férjével való megismerkedése regénybe illő, és mint az életében annyiszor, ebben is hatalmas szerep jutott a véletlennek.
– Igen, azt szoktam mondani, én nem éltem az életet: velem megtörtént. A férjem nagyon szegény családban nőtt fel, az édesapja első világháborús hadirokkant szabó volt, és házhoz vitték neki a javítani való ruhákat. Így került hozzá egyszer egy nadrág, amelyet újságpapírba göngyölve tettek le az asztalára. Történetesen éppen azon az oldalon jelent meg a versem, amelyikbe a nadrágot csomagolták. Ez 1942 körül történt. A későbbi férjem, Lajos, aki rajongott a versekért, elolvasta, és annyira megtetszett neki, hogy írt egy levelet, amelyet a szerkesztőség továbbított nekem. Természetesen megköszöntem, és váltottunk néhány képeslapot. A legutolsót érettségi után küldte. Rögtön beszippantották katonának, az állt a lapon, amelyet küldött, hogy most viszik át őket Németországba. Jött a háború, és mi meg is feledkeztünk egymásról. Szovjet hadifogságba került, és csak évek múlva került haza. A Hangya Szövetkezetnél helyezkedett el, ahova egy szép napon revizorok érkeztek Vácról. Beszédbe elegyedett velük, és érdeklődött, ismernek-e egy Fésűs Éva nevű fiatal nőt. Akkoriban a váci drogériában dolgoztam, persze hogy ismertük egymást. Lajos ezen felbuzdulva elhatározta, hogy megkeres, és ismét levelezni kezdtünk. 1949-ben találkoztunk először, amikor a VIT (ifjúsági világtalálkozó – a szerk.) alkalmából fel tudott utazni Budapestre. Ötvenkét évig éltünk együtt, boldogan.