Márványi Judit: Az első rémes ütés a Rajk-per volt

Az idén kilencvenéves, számos híres írónk kéziratát gondozó Márványi Judit élete maga a huszadik század. Interjú.

– Orvoscsaládból származik. Édesapja szülész-nőgyógyász volt, a zsidó kórház főorvosa. Édesanyja ideggyógyász, pszichoanalitikus. Ön hogyan lett irodalmár?
– Tizenöt éves koromban minden vasárnap délelőtt eljártam a Vajda János Társaságba. Előadásokat hallgattunk Adyról, József Attiláról. Kosztolányiról például Rónay György beszélt. Ott találkoztam először Devecseri Gáborral, Ascher Oszkárt ott láttam először szavalni, később el is mentem hozzá versmondást tanulni. Nagy hatással voltak rám. Azt hiszem, akkor jegyeztem el magam egy életre a versekkel.

– A szülei mit szóltak a vers iránti rajongásához? Nem orvosnak szánták?
– Anyuka azt szerette volna, ha én is ideggyógyász leszek, de egyáltalán nem ellenezte, hogy irodalmi előadásokra járjak. Aztán minden megváltozott, a szüleim meghaltak, én életben maradtam. Túlélni sokkal nehezebb Az ember soha nem bocsátja meg magának, hogy túlélte azokat, akiket a legjobban szeretett.

– Mi történt önökkel a nyilasterror idején?
– 1944 novemberében költöztünk a Szent István parkba, egy „svájci védettségű” házba. Legalábbis annak nevezték, nekünk nem nyújtott védelmet. Nem lehetett kimenni az utcára, csak délben fél órára, a rendőrök és a nyilasok rendszeresen jártak fel razziázni. Olyankor összeválogattak néhány embert, és elhajtották őket. Nem tudtuk, hova: a téglagyárba, a pályaudvarra vagy egyenesen a halálba. Egyszer az anyukámat is odaállították abba a csoportba, amelyet lekísértek. Apám utánarohant, nem láttam, hogy kint mi történt, de akkor még sikerült megmentenie, visszajöttek. Apámra mindig felnéztem, de ezután igazi hőssé vált a szememben.

– Ön hogyan menekült meg?
– Egy osztálytársnőm vöröskeresztes fityulával bejutott a házba. Mondta a szüleimnek, hogy van egy főhadnagy, aki nyugatra ment, és a zuglói házát otthagyta üresen. Hívott, hogy menjünk mi is oda. Apám először bizonytalan volt, aztán beleegyezett, hogy a húgom és én menjünk. Így maradtunk életben. A szüleimnek is szereztünk hamis papírokat, de anyuka akkorra már nagyon rossz idegállapotban volt Félt, nem akart jönni.

– Később kiderült, hogy mi történt a szüleivel?
– Annyit sikerült megtudnom, hogy a Szent István parki házból mindkettejüket elvitték. Hallottam, hogy mi volt a Maros utcai kórházban, hogy az emberekkel megásatták a saját sírjukat. Nem tudom, hogy ott vagy a Duna-parton ölték-e meg őket, vagy valahol máshol. Állítólag semmilyen listán nem szerepel a nevük. Csak remélni merem, hogy volt náluk valamilyen méreg, és nem szenvedtek sokat

– Sosem akarta kideríteni, mi történt, kik tették?
– Egyrészt meg akartam tudni, másrészt nem. Voltak agnoszkálások (elhunytak azonosítása – a szerk.); plakátokon, újságban hirdették, hogy hol. Nem mertem elmenni.

– Sokan elhagyták Magyarországot, akik hasonló megrázkódtatásokon mentek keresztül. Ön miért maradt?
– Egyrészt mert nagyon erősen kötődtem a magyar irodalomhoz, a versekhez, másrészt mert reménykedtem benne, hogy talán mégiscsak előkerülnek a szüleim. Anyukámnak volt egy jellegzetes köhögése, amikor ahhoz hasonló hangot hallottam a lépcsőházban, mindig rohantam megnézni, hátha ő az.

– 1945-ben ösztöndíjas színésznek szerződött a Madách Színházba. Eltökélten színész szeretett volna lenni?
– Igen, rengeteget szavaltam is. Jó barátom, Földes Gábor hívott, akivel még Aschernél tanultunk együtt verset mondani. A Palasovszky Ödön-féle Madách volt Budapest első színháza, amely az ostrom után megnyitott. Avantgárd színház volt. A Liliommal mutatkoztam be, én voltam Julika. Később kerültem a Nemzetibe. Az ember tragédiájában, a londoni színben én voltam az ibolyaárus kislány. Básti Lajosnak, aki Ádám volt, kínáltam az ibolyát Aztán nem újították meg a szerződésem, ami egyáltalán nem csoda, tele voltam gátlással.

– Tizennyolc évesen a kommunista párt tagja lett. Mit várt a kommunizmustól?
– Hogy megszünteti a társadalmi igazságtalanságokat, hogy a parasztoknak földet ad. Hogy a gyár a munkásoké lesz, hogy megszűnik a különbség zsidó és nem zsidó között. Már apámtól is azt hallottam, hogy ő olyan világról álmodik, ahol nincs orvosi magánpraxis, az állam fizeti őket, és szegényt, gazdagot egyformán meggyógyítanak. A színház egyik rendezője ajánlott be a pártba, fel is vettek.

– Írta, hogy sokat utaztak vidékre, egyrészt buzdítani az embereket, szavazzanak a kommunistákra, másrészt verseket mondani. Örültek önöknek?
– Nem sokan. Éreztem, hogy valami nem stimmel, de hinni akartam az eszmében. Úgy éreztem, meg kell változtatni a világot, véget kell vetni a faji üldözésnek, meg kell szüntetni a kizsákmányolást. Hittem benne, hogy lesz egy új világ, egy jó világ. Ki gondolta akkor még, hogy Rákosiék meg ez az egész társaság egytől egyig gazember?

– Magyarországon 1945 után sem lehetett beszélni arról, hogy hatszázezer magyar zsidót megöltek. Még nehezebb lehetett azzal a lelki teherrel élni, hogy meggyilkolták a szüleit úgy, hogy az tabutéma volt, és elmaradt a társadalmi szembenézés.
– Nem volt könnyű. Sokan nem örültek azoknak a zsidóknak, akik visszatértek, mert a gazdagokkal, a kizsákmányolókkal azonosítottak minket. Ami a mi családunkat illeti, a szüleim nem voltak vallásosak. A zsidóságtudatot leginkább a harmincas évek közepén kezdődő, egyre erősödő antiszemitizmus tartotta fenn bennünk. 1945 után sok mozgalmi ember még a gyerekei előtt is letagadta, hogy zsidó. Én ilyet soha nem tettem, de kettéválasztottam a zsidókérdést és a napi politikát, magamban tartottam a fájdalmamat. Mivel az engem ért veszteséget feldolgozni nem lehetett, azt gondoltam, inkább törődjünk azzal, hogy földet kell osztani a nincstelen parasztoknak. Most már azt mondom, ez struccpolitika volt. Egyébként a pártban nekem állandóan azt dörgölték az orrom alá, hogy úri gyerek vagyok, aki jól élt, míg mások gürcöltek. Nem is kaptam soha semmiféle kitüntetést, ezért dolgoztam mindig – hál’ istennek – a „periférián”, azaz kulturális területen.

– A népművelési iskolában vezetett irodalmi szemináriumokat. Kik jártak oda?
– Többnyire műveletlen falusi gyerekek, akiket azért küldtek oda, hogy jó kultúrfunkcionáriusok legyenek. Szerettem tanítani, főleg Móriczot, József Attilát. Azt hittem, fontos dolgot csinálok. Eközben ami lényeges lett volna, a Választ, az Újholdat nem ismertem. Egyszerűen kimaradtam az akkori pezsgő szellemi életből. Nagyon sajnálom, már csak azért is, mert akkor talán hamarabb kinyílt volna a szemem.

– Azt írta, arról sem tudott, hogy falun a padlásokat lesöprik, és az ÁVH börtöneiben embereket kínoznak.
– Nagyon sok minden múlt azon, ki milyen körbe tartozott, kikkel tartott kapcsolatot. Az én kommunista barátaim ugyanúgy éltek, annyit láttak a világból, mint én. Valójában egymást hülyítettük. Az első rémes ütés a Rajk-per volt. Dermedten ültünk a rádió előtt, és hallgattuk, ahogy Rajk László megállás nélkül sorolja, milyen szörnyűségeket követett el. Hogy kém volt, és meg akarta ölni Rákosit Gyanús volt, nem lehetett elhinni, hogy így történt, de azt meg elképzelni sem tudtam, hogy ez koncepciós per. Aztán kivégezték a jó barátomat, Földes Gábort. 1956-ban Mosonmagyaróváron, az ÁVH-s laktanya előtt tüntettek az emberek, nem véletlenül, szörnyű banda volt az ottani. Gábor, aki fiatalon hithű kommunista volt, csillapítani próbálta a tüntetőket, aztán mégis őt végezték ki. Ráadásul a kegyelmi tanács azzal hagyta jóvá a halálos ítéletét, hogy nem szülne jó vért, ha egy zsidó „ellenforradalmár” kegyelmet kapna

– Az 1956-os forradalomról mit gondolt?
– Október 23-a lelkesítő volt, de azért akkor is akadt néhány nem túl rokonszenves hang. A Wesselényi utcában egy tüntetésen azt kiabálták az emberek, hogy nem vagyunk mi fasiszták. Olyan agresszióval Budapesten nem találkoztam kifejezetten antiszemita jelszavakkal, de valahogy mégis az érződött, hogy ez az egész átcsaphat zsidóellenes tüntetésbe. Nekem, aki annyi nyilassal találkoztam, és mellőlem vitték el a rokonaim jó részét, ez félelmetes volt. Aztán a forradalom leverése után Kádár azzal jött, hogy egyet megígérhetek maguknak, többet nem fogunk hazudni. Ennek ellenére minden beszédében kicsit mást mondott. Egyszer azt, hogy ’56-ért a fő felelős a Magyar Dolgozók Pártja, aztán a következő beszédében már ellenforradalomról volt szó, aztán a külső ellenségről, és egyre kevesebbszer emlegette, hogy Rákosiék mekkora gazemberek voltak.

– Írta, hogy utólag úgy látja, már 1958-ban ki kellett volna lépnie a pártból. Mi tartotta mégis ott?
– Elhittem a szöveget, hogy többet tudunk segíteni azzal, ha bent maradunk. 1956-ban elhatároztam, hogy engem többé nem fognak becsapni, és ha valamivel nem értek egyet, azt megmondom. Minden taggyűlésen fel is szólaltam. 1956 tanulsága az volt számomra, hogy a kommunistákat gyűlölik az emberek, de akkor még azt gondoltam, csak azt a garnitúrát gyűlölik, és lehet igazi kommunizmust csinálni. Erről az elképzelésemről nem akartam lemondani. 1968, a prágai tavasz leverése tette világossá számomra, hogy ez mégsem megy.

– 1961-ben a Magvető Kiadóhoz került. Minek köszönhető, hogy akkor már ki lehetett adni Weörest, Mándyt, Nemes Nagyot, akik addig mellőzött költők, írók voltak. Sőt később Eörsit, Göncz Árpádot is
– Két szépirodalmi kiadó volt, a Magvető és a Szépirodalmi. A Magvető volt a bátrabb, ugyanis vezetője, Kardos György korábban ÁVH-s volt, „megbízható elvtárs”. Akit ő javasolt Aczélnak, az megjelenhetett. A Magvető adta ki először Pilinszkyt, pedig az Újhold-asokat az ötvenes években mint polgári írókat tiltólistára helyezték. Aztán ott volt Mándy Iván, aki először a Szépirodalmi Kiadóhoz vitte A pálya szélén című regényét, Illés Endre pedig azt kérdezte tőle: csak nem képzeled, hogy ezt kiadjuk? Mándy áthozta a Magvetőhöz, lektori pályafutásom nagy szerencséje volt, hogy hozzám került ez a regény. Nem lehetett letenni. Lelkesen javasoltam is megjelenésre, aztán Kardos ki is adta. És ez így ment. Akit nem adott ki a Szépirodalmi, az jött a Magvetőhöz: Weöres, Mándy, Nemes Nagy. Kardos tudta, hogy megcsinálhatja velük a szerencséjét.

– 1968-tól a Szépirodalmi Kiadónál dolgozott. Miért váltott?
– Kardos Székely Magdával együtt kirúgott. Az volt a vád ellenünk, hogy klikket alkotunk a lektorátusban. Kiadta az ukázt: vagy megváltoztatjuk a viselkedésünket, vagy el kell hagynunk a kiadót. Később megtudtam, hogy Kardos – aki egyébként maga is zsidó volt – azzal vádolt bennünket, hogy cionisták vagyunk. Ez persze nem volt igaz. 1968 szeptemberében Magdát az Európa, engem a Szépirodalmi Kiadó vett át. Az új munkahelyem jó is volt, meg rossz is. A Szépirodalmiban jobb volt a gárda, de hosszú ideig alig kaptam igazi feladatot. A Magvetőben én szerkeszthettem Füst Milánt, Örkényt, a Szépirodalminál pedig a jó íróknak már megvolt a maguk szerkesztője. Amikor aztán Domokos Mátyás lett a főszerkesztő, sokat javult a helyzetem. Kitűnő kéziratokat kaptam tőle, Mészöly Miklóst, Nádas Pétert, aztán Eörsi is megkeresett, és kérte, hogy szerkesszem én a műveit.

– Akkoriban nagyon sokat számított a lektori jelentés. Ha egy művet nem javasolt, az általában nem jelenhetett meg, de az is előfordult, hogy valakiért küzdeni kellett. Úgy tudom, például Eörsi miatt megrovásban is részesült
– Eörsit ’56 után évekre lecsukták, politikailag természetesen problémásnak számított. A kérdés című verse, amely a börtönben játszódik, kiverte a biztosítékot a kulturális vezetésnél. A kötetet, a Huligán Antigonét, amelyet én szerkesztettem, bezúzták, elég nagy cirkusz volt belőle. Évek múlva csendben mégis megjelent. Ám nem feltétlenül kellett „politikailag problémásnak” lenni, például Géher István semmi olyat nem írt, ami szemben állt volna a rendszerrel, mégsem adták ki sokáig.

– Volt olyan kötet, amely egyáltalán nem jelenhetett meg?
– Vándor Györgyi, akit korábbról ismertem, hozzám hozta a könyvét még a Magvetőbe. A rémület éjszakái című kötetében a börtönéveit írta meg. Vándor Györgyi a Rajk-per legfiatalabb szereplője volt, több mint hat évre lecsukták, Rajk Júliával ült együtt. Nagyon megrázó börtönnapló volt. Székely Magda és én írtunk róla lektori jelentést, mindketten lelkesen javasoltuk megjelenésre. Kardos, aki iszonyatosan tudott hazudni, azt mondta, hogy nagyon fontos és jó könyv, kiadjuk. Betette az íróasztala fiókjába, és valószínűleg a belügyben kötött ki a kézirat Soha nem adták ki itthon, külföldön később megjelent.

– 1985-ben lépett ki a pártból. Miért?
– Jó ideje gyűlt bennem az elégedetlenség. 1977-ben aláírtam a Kenedi János-féle chartát. Akkoriban tartóztatták le Prágában Havelt meg a cseh charta jó néhány aláíróját. Ez egy szolidaritási nyilatkozat volt. Miniszteri figyelmeztetést kaptam érte. 1980-ban pedig írtam a Bibó-emlékkönyvbe többek között arról, hogy az ötvenes években a magyarországi sztálinizmus politikai manipulációjához hozzátartozott, hogy eltereljék a figyelmet arról, ami a zsidósággal történt, és ezzel hatalmas károkat okoztak a közgondolkodásban. Mindezt a magam élete alapján. Persze nem tetszett nekik. Készült egy minősítés a pártközpontban, ki mennyire vétkes a kötet szerzői közül. Én azok közé kerültem, akik „megtagadták szocialista múltjukat”. Retorzióként a kiadóban nem kaptam semmi érdemleges munkát. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 1985-ben a Moszkva téren a rendőrök illegális virágárusításért a szemem láttára megrángattak egy öreg nénit, én pedig elkezdtem kiabálni velük, hogy hagyják békén. Följelentettek. Tárgyalás lett belőle, megbüntettek kétezer forintra. Kifizettem a pénzt, és megmondtam a párttitkárnak, hogy kilépek a pártból. Próbáltak lebeszélni, kérdezték, hogy miért nem szóltam nekik, amikor a bíróságra járkáltam. De hát ne azért mentsenek fel, mert párttag vagyok! Örültem, hogy befejezhettem.

– Ma is baloldalinak vallja magát. Ma mit jelent baloldalinak lenni?
– Nehéz megmondani, mert nem azt, amit az MSZP-sek és nem is azt, amit Gyurcsányék csinálnak. Változatlanul olyan világban szeretnék élni, ahol nincs kizsákmányolás, de azt hiszem, ez ábránd marad. Különösen ma, amikor az ország egy része nyomorog. Egyre csak növekszik a szegények, a szemétben guberáló öregek száma, akik már a kenyeret sem tudják megvenni maguknak, és közben egy szűk réteg hihetetlenül meggazdagodik.

– 1987-ben azt írta, hogy nem a magány, a pénztelenség, a perspektívátlanság, a feleslegességérzés a legrosszabb, hanem az, ami az országban zajlik, hogy csak a hatalmi törekvések számítanak, az eszmék kiürültek Ezt most hogyan látja?
– Most még rosszabb a helyzet. Annak azonban örülök, hogy vannak fiatalok, akik azt mondják, hogy nem, és ezt hangosan mondják, de sajnos nem hiszek benne, hogy olyan változás jön 2018-ban, ami helyrehozza az eddigi károkat.

– Idén jelent meg a Magvetőnél az önnel készült életútinterjút tartalmazó kötet. Miért lett Kapaszkodók a címe?
– Nem én találtam ki, hanem Túri Tímea, a kötet szerkesztője. Többször leírtam, hogy nekem a versek kapaszkodót jelentettek az életben maradáshoz és a mindennapokhoz. Mostanában is esténként, ha nem tudok elaludni, József Attila, Weöres verseit mondom magamban.

– Idén volt kilencvenéves. Szép kor. Mostanában mivel tölti napjait?
– Nem szép kor. Sok. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fogok élni. Most is, mint eddig, sokat olvasok; e-könyvet, mert jó nagyok rajta a betűk. Most például a Huckleberry Finnt. Szerencsére nem vagyok magányos, a fiammal mindennap beszélek, és itt vannak a barátaim. Mónika [Mesterházi Mónika költő] legalább hetente kétszer meglátogat, és felolvassa, amit nem tudok feltenni az e-könyv-olvasóra. Továbbá Juli [Lázár Júlia költő], akinek egy időben a pótmamája voltam. Ő is rendszeresen eljön hozzám és mások is. Igaz, már nem tudok kirándulni az unokáimmal, nem járunk a Várba, a Tóth Árpád sétányra, ahol olyan remekül föl lehetett mászni az ágyúkra. Már nem lehet velük a szőnyegen ülve doktorost játszani az állatokkal (tapír, pozsonyi lovacska, nyuszi), amit később a dédunokáimmal is megismételtünk. Most már maradnak a Lóci-versek, a Bors néni, és a Négyszögletű Kerek Erdőt is be lehet járni, ha már nem jutunk el a Széchenyi-hegyre

Melyik a kedvenc

költője?
József Attila.

könyve?
Thomas Mann József és testvérei című tetralógiája, abból is az első könyv, a Jákob történetei.

tája?
Firenze, Párizs és a Balaton északi partja, különösen Tihany és Szigliget.

kedvenc színésze?
Törőcsik Mari.