„Az embereknek jogukban áll hülyének lenni!”

Nagy Feró a zene és a politika viszonyáról, ügynökaktákról és az idősödés tapasztalatairól.

– Mit szól a könnyűzene és a politika találkozásából kikerekedő vitákhoz? Legutóbb a Quimbyt kezdték ki tusnádi fellépése miatt, majd a zenekar frontembere, Kiss Tibor provokatív verset írt a miniszterelnökről.
– Az első esetben megvédtem a Quimbyt. Ha meghívnak egy zenekart, miért ne menne el? Ha érkezik hozzám egy felkérés, nem kérdezek egyből vissza, milyen vallású a szervező, kire szavaz, mit gondol a világról, Gyurcsányról vagy Orbánról. Aki keres, azért keres, mert hallani akar, úgyhogy azzal kezdem, milyen nagyon sokba kerülök. Ne higgye senki, hogy ha a baloldalnak nem vállalom, akkor majd a jobboldal hív. Egy fenét! Ha így csinálod, előbb-utóbb sehol sem lesz fellépésed. A Quimbyt – bár pontosan tudta, hova megy – ezért védtem meg. A második eset a verssel már nehezebb. Nem érdemes kiállni, hogy majd én megmutatom. Mit mutatott meg a Quimby frontembere? Azért, mert vannak barátai, rajongói, akik ezzel egyetértenek, még nem elegáns, amit csinált. Az éppen regnáló bármikori hatalommal ráadásul amatőr hiba direktben kikezdeni. Jó zenekarról beszélünk, nem kellene mindent elhinnie annak az ezer fórumozó, kommentelő rajongójának. Én is kaptam már mindenfélét, hogy celeb lettem, meg hogy elárultam a rockot.

– Sokak szemében azonban a mai napig hiteles rockzenész, aki nem adta fel az elveit. Úgy fest, ügyesen állta a sarat, és nem engedte bedaráltatni magát a bulvármédiával. Hogyan sikerülhetett ez?
– Amikor elindultam a bulvár útján, tudatosan döntöttem. Ha tényleg azt gondolom, hogy jó vagyok, akkor nézzük, megállnám-e a helyem abban a világban, ahol már kipróbált celebek működnek. Vajon én is tudom azt, amit ők? Biztos voltam benne, hogy azt kapom majd: elárultam a rockzenét. Ennek ellenére meg akartam mutatni, hogy mi is tudunk valamit, ráadásul mögöttünk még van is valami, amiben hinni lehet. Amikor Schiwert-Takács László, az X-faktor kreatívproducere hívott, először azt mondtam, nem szeretnék ebben részt venni, nem akarok mások életéről dönteni. A feleségem azzal érvelt, hogy ezelőtt is fiatal zenekarokkal foglalkoztam. Amikor elvállaltam, annyit kértem csak, hogy az lehessek, aki vagyok. Azzal érveltem, ha megírják a szerepem, valószínű, hogy egy év múlva kiszállok. Nem szeretnék beképzelt lenni, de ilyen mentor – ilyen dumával, ilyen megközelítéssel – azóta sem volt. Végül kétmillió-hatszázezren kapcsoltak oda, nyilván nemcsak miattam, de benne voltam én is. Az első év után azt a következtetést vontam le, hogy nem is olyan rossz ez a terep, nagyon megszerettem. Nem a bulvár elvárásainak kell megfelelnem ilyen helyzetekben, hanem a saját magaméinak.

– Nem félt, hogy a bulvár kénye-kedve szerint kiforgatja a szavait, felhasználja, majd eldobja?
– Előfordul ilyen is. Volt, hogy felhívtak, mennyi a nyugdíjam. Elmondtam, hogy negyvenkétezer forint. Másnap megjelent, hogy Nagy Feró fellázadt sanyarú sorsa ellen. Pedig pont azt mondtam el, hogy jó nekem, vannak fellépéseim, megvagyok. Nyilván az ilyen szalagcímekkel lehet eladni a terméket. Lehet persze itthon maradni, ülni a kertben, és kimaradni mindebből. De ha valaki közéleti személyiség lett, az együtt jár a szerepléssel is. Az a fontos, hogy az emberi mivoltodat a celebséggel se veszítsd el.

– Mi lehetett volna önből és zenekaraiból, ha nincs Kádár és a rendszere? Amerikában is felfigyeltek a tehetségére.
– Hatalmas csalódás, hogy hiszel magadban, majd egyszer csak elbizonytalanítanak. Arról szól a munkám, hogy kimegyek a színpadra, és vadidegen embereket próbálok meggyőzni arról, hogy amit csinálok, az talán jó. Az állandó ellenszélben az ember elbizonytalanodik, és egyre inkább visszafogja magát. De a világnak végül is ez a dolga: azt üzeni, ne játszd már az eszed, mitől lenne olyan jó, amit csinálsz.

– Jello Biafra, a nyugati punkzene egyik éllovasának számító Dead Kennedys frontembere és az Alternative Tentacles kiadó tulajdonosa szerette volna kivinni a zenekart az Egyesült Államokba, sőt az ős-Bikini Hova lett című lemezét ön fel is énekelte angolul. Végül nem jelent meg, nemrégiben viszont felkerült a világhálóra. Hol akadt el a vállalkozás?
– Amikor Biafra 2010-ben Magyarországon járt a Dead Kennedyszel, szívesen megkérdeztem volna, hogy végül mi lett az angol nyelvű lemezünkkel. Már az is óriási jelentőséggel bírt, hogy egy 1984-es válogatáskazettán megjelent az egyik számunk. Tudomásom szerint a Hungaroton négyezer dollárért adta el a Hova lett jogait, de ebből mi egyetlen centet sem láttunk. Pedig akkoriban ez felfoghatatlanul nagy összeg volt. Azt gyanítom – és utalnak erre jelek is –, hogy Biafrát rossz szándékkal úgy informálták rólunk, hogy Kádárék kegyeltjei vagyunk, mert ha kijutunk, az hatalmas sikert jelentett volna nekünk, és nagy pofont a rendszernek.

– Miért kedvelte annyira a csöveskultúra a Beatricét és a Bikinit?
– Az ős-Beatrice első koncertjére negyvenen-ötvenen jöttek el, a másodikra már csövesek is érkeztek, és láttam, hogy tetszik nekik. Azt mondtam, ha ezek lesznek majd ezerötszázan, már jók vagyunk. És hamar össze is gyűltek annyian. Valamiért nagyon bírtak minket, akkor még nem értettem, miért. Egyszer jelezték, hogy szeretnének velem beszélni. A Fővárosi Művelődési Ház mellett ültünk le, a bokros részen, almabort hoztak magukkal. Érdekelt, mit akarnak, addig csak sztereotípiákat tudtam róluk. Velük beszélgetve döbbentem rá, hogy nem a többségi társadalomnak van igaza, hanem nekik. Mondtam is Miklóska Lajosnak, hogy ha már megszelídítettük a rókát, felelősséggel tartozunk iránta. Aggódni kezdtem, mi lesz. Minek kellett nekünk ezt megtudnunk? A mai napig megborzongok, amikor erre gondolok. Én csak be akartam futni, sok lemezt eladni. De ha már megtudtuk az igazságot, nem lehetett megtagadni ezeket a srácokat. Erdős Péter letudta annyival, hogy a csöveskérdés rendőrségi ügy, és hogy ne ugráljunk. De hát mégiscsak háromszázezer csellengő fiatalról volt szó, ami felelősség. Nagyon erős impulzust kaptunk.

– Újra felkavarta az állóvizet az, hogy Soós Lajosnak, a Vágtázó Halottkémek basszusgitárosának az aktáiból kiderült, róluk is jelentettek annak idején. Önről is készültek akták?
– Több mint tíz éve kaptam meg az első rólam szóló jelentéseket. Nem akartam látni őket, az ügyvédem győzött meg. Rettegtem, mi lesz, ha kiderül, valamelyik ős-Beatrice-tag súgott be. Mi ott négyen – sőt az első évben még Gidófalvy Attilával együtt öten – elképesztő testvéri szeretetben éltünk. Kimondatlanul is tudtuk, hogy a kommunistákat egyikünk sem kedveli. Az első körben több mint száz oldalt kaptam meg, később még vagy százötvenet. Abban az időben tizenketten figyeltek. Az iratokban kifehérítették, amit nem akartak, hogy lássunk. Hogy, hogy nem, egy helyen elmulasztották kihúzni a kihúzandót. Itt Dalos ügynök azt állította, hogy a sógorától, a P. Mobil basszusgitárosától kapta az adott információt rólam. Innen teljesen egyértelművé vált, kiről van szó. Felhívtam Schuster Lórit, és megkérdeztem, biztosan Vikidál Gyula-e Kékesi László sógora.

 – Nem volt furcsa, miért kérdez ilyeneket?
– Nem akartam, hogy gyanút fogjon, azt mondtam, rockzenei családfát készítek. Egy újságíró cimborám figyelmeztetett, hogy másnap megjelenik náluk egy kis cikk, többet nem mond, figyeljünk oda. Tényleg rövid volt, annyi állt benne, hogy a Dinamit együttes egyik tagja besúgó volt. A rá következő nap azonban – milyen érdekes, hogy működik a sajtó – a Blikk címlapján ott virított három hatalmas fénykép: Vikidál Gyuláé, Pataky Attiláé és az enyém, azzal a kérdéssel, melyikünk volt ügynök. Na, mondom, elmentek a fasorba, a végén még besúgót csináltok belőlem. Közben Azurák Csaba is keresett, hogy nyilatkozzam, mire én megkértem Vikidált, jöjjön el hozzám, hívjuk meg a sajtót, és tisztázzunk mindent.

– Szívesen vállalta?
– Próbált értetlenkedni, de mondtam neki, hogy nem vagyok az ellensége, eljön, lerendezzük, és a sajtó egyszer és mindenkorra leszáll róla is, rólam is. Így is lett, a végén megittuk a béke poharát. Nem haragudtam és a mai napig nem haragszom rá, abból mi előnyöm származna? A Krisztina-üggyel kapcsolatban is kerestek, de az én papírjaimban neki nincs nyoma.

– Érezte-e már, hogy szellemi értelemben fárad?
– Ilyen az elmúlt harminc-negyven év szinte mindegyik fél évében volt. Amíg nem szólnak fel a nézőtérről, addig azért rendben vagyunk. A mai napig hatalmas lendülettel tudok belekezdeni dolgokba, miközben néha úgy érzem, ezt a világot jobbítani nem lehet. Erre a problémára egyszerű, politikai jellegű a válasz: a népet nem lehet leváltani, olyan, amilyen. Ugyanolyan hülye, mint én. Minek tagadnám meg a fajtámat? Vitatkozzam bárkivel is? Inkább szkeptikus vagyok: lehet, hogy ez az öregség? Menjetek és csináljátok ti, nekem más dolgom van, meg kell locsolnom a kertet. Öregkorodra vagy bölcsebb leszel, vagy elhülyülsz. A magam esetében még nem tudtam eldönteni, melyik érvényesül. De az biztos, bölcsebbnek lenni nem azt jelenti, ami a hetvenes évek végén volt: „Márpedig igazam van! Nekem van igazam! Tessék engem börtönbe zárni, de akkor is igazam van.”

– Elfáradt a harcokban?
– Egyszer egy tévés műsorvezető azt kérte, beszéljük meg, mi lesz az első kérdés. Nem értettem, miért, pláne, hogy nem élőben ment a műsor. Azt mondta, azzal kezdi majd: mi ellen szól a zenénk. Nem értettem: ha fogok egy A-dúrt, nem azon gondolkozom, hogy az mi ellen szól. Elkezdődött a felvétel, mire úgy kezdte: „Ki ellen szól a zenétek?” A „ki” az nagyon nem „mi”! Ja, ha így kérdezi, elmondom: karrierista kommunisták, párttitkárok és hasonlók ellen. Erre a figura megijedt, hogy ilyet nem lehet mondani. Ő kérdezte, nem én. Ma már biztosan átsiklanék egy ilyen eset felett. Ez az öregség jele: túl toleráns lettem.