Pincében, kazánházban foglalkoznak az értelmi fogyatékos gyerekekkel

Zöld béka tanár úr, vagyis Leiner Károly gyógypedagógus látja, hogy a sérült gyerekek ma senkinek nem kellenek, ő mégis segítene rajtuk.

– Ez nem a család dolga lenne?
– De, csak Magyarországon rengeteg a nem működő család. Az alapfokú iskolában még pótolhatók lennének az otthoni nevelés hiányosságai, de nagyon kevés kisegítő iskola működik úgy, ahogyan kellene.

– A tehetős szülők fogyatékos gyereke is kisegítő iskolában köt ki?
– Az ilyen gyerekek kilencven százaléka szegény családba születik, és egyre többen vannak. Sokan közülük egészségesen jönnek világra, de később könnyen fogyatékosnak minősülhetnek. Ha egy gyerek otthon nem tanulja meg a színeket, az évszakok változásait, ha elkalandozik a figyelme, és nem képes nyugton maradni, az iskolaérettségi vizsgálaton egykettőre rásüthetik, hogy mentálisan sérült. Ez a bélyeg megpecsételi a sorsát. A pénz legföljebb abban segít, hogy a vagyonos szülők összefogva létrehozhatnak bentlakásos intézményt, foglalkoztatót, ahol a már felnőtt gyereket biztonságban tudhatják.

– 2008-ban jelent meg első könyve, Az elveszett gyerekek országa. Sokatmondó cím.
– Arról írtam, hogyan működik a hazai oktatási rendszer, amely már kiskorukban egy sehová sem vezető pályára állítja az átlagtól eltérő gyerekeket. A könyvben szereplő Zöld Béka Baráti Kör modellként szolgálhatna. Azt reméltem, talán lesznek, akik felfigyelnek rá, hogy itt működik valami, aminek köszönhetően az sni-s és btm-es [sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarral küzdő] gyerekek nem buknak ki már a szakiskola első évében. De nemhogy az oktatásügyet, a kollégáimat sem érdekelte a dolog.

– Mit gondol, miért?
– A kollégáim nyilván fáradtak. Ahhoz, hogy egy pedagógus jól tegye a dolgát, napi hatvan órát kellene dolgoznia. Én folyamatosan képzem magam, mert az nem lehet, hogy a diákjaim fönt vannak a Facebookon, én meg nem, vagy applikációt használnak, én meg hozzá se tudok szagolni. Nem szeretem a kütyümániát, de tartanom kell velük a lépést. Ugyanakkor megpróbálom őket visszarángatni a virtuálisból a valódi világba. Húsz éve kezdtem el kirándulni velük, mert úgy gondoltam, a kötetlen programok során olyan dolgokat taníthatok meg, amelyeket az iskolában nem. A bankkártya használata, vagy az, hogyan kell viselkedni ismeretlen helyen, szerintem fontosabb nekik, mint a muhi csata dátuma. Ha kellett, gombot varrtunk az erdőben, vagy megmutattam, hogyan kell befűzni a bakancsot. Faragtunk fát késsel, kerestünk kalapáccsal kalcitot, ettünk saját szedésű gombát; az igazgatóm a haját tépte, de soha semmi baj nem történt.

– Mit szólt a család, hogy mindegyik hétvégéje foglalt?
– Ha tudtak, jöttek velem. Az útvonalat minden esetben nagyon gondosan megterveztem, ami azzal járt, hogy előzetesen terepszemlét tartottam. Többnyire nagy csapattal mentem, ezért már a legelején kineveltem a segítőimet. Hátra sem kellett néznem, pontosan tudtam, hogy megfogják a kicsik kezét, ha hepehupás az út, föladják rájuk a kapucnit, ha esni kezd. Az egész a szociális képességek fejlesztéséről szólt, és arról, hogy feszegessük a határainkat, ügyesedjünk, bízzunk önmagunkban és másokban. Sok katartikus élménnyel gazdagodtunk. Egy nem beszélő fiú köztünk szólalt meg először, egy mindentől rettegő kislány némi rábeszélés után megmászta a sziklafalat. Remekül szórakoztunk, s lassan ráébredtek, hogy az élet nekik is szép, csak meg kell élni.

– Mit ad a baráti kör a már fölsoroltakon kívül?
– Kapcsolatokat és közösséget. Többen szerelmesek lettek, összeházasodtak, mások életre szóló barátokat szereztek. Tudni kell, hogy ezek a gyerekek, családok szegregálódnak. Mert hová lehet elmenni egy percenként kiabáló gyerekkel? Boltba nem, villamosra sem, sehová. Köztünk kiabálhatott, az erdő elviselte, mi is elviseltük. Tegyük hozzá, itt fordított integráció zajlott: közénk integrálódtak az épek. Először a testvérek csatlakoztak hozzánk, aztán az osztálytársak, ismerősök, később idegenek is, akik hallottak rólunk.

– Miért használ következetesen múlt időt?
– Azért, mert a baráti kör még működik, de a kirándulások megszűntek. Nagyjából ötszáz együtt töltött hétvége után tavaly nyáron tartottuk az utolsó közös programot. Az ok egyszerű: az oktatási „reformok” következtében az óraszámom 20-ról 26-ra emelkedett, a kötelezően bent töltendő munkaidőm 32-re, ha az adminisztrációt hozzáadom, az már 40 óra az iskolában. Én ma is minden órámra felkészülök, gyártom a feladatlapokat, mert ami készen kapható, az használhatatlan. Szóval mindez együtt körülbelül 50-55 óra munka hetente. Nem bírtam tovább erővel a hét végi kirándulásokat, amelyekhez szponzorokat is föl kellett hajtani, hogy ingyenesek lehessenek.

– Most, hogy kisebb a terhelés, fellélegzett?
– Dehogy, rettenetesen hiányzik. Ugyanakkor a természetből bevittem az iskolába az élménypedagógiát. Például a „mocsárjárást” lehet papírlapokon, kis zsámolyokon is játszani, majdnem olyan izgalmas testnevelésóráink vannak, mintha az erdőben lennénk. Azon is törtem a fejem, hogy a baráti kör mintájára létrehozhatnék egy szabadidős helyet, amely sok fogyatékos és ép gyerek hasznára lehetne. Több önkormányzatnak, egyháznak felajánlottam, hogy szívesen csinálnám ezt főállásban, pedagógus-alapbérért. Ha kapnék egy üres helyiséget, tarthatnék élménypedagógiai foglalkozásokat napi nyolc-tíz órában, s ehhez jönnének még a kalandtúrák. Hamar híre menne, és biztos vagyok benne, hogy tódulnának a gyerekek, mert nagyon kell a fejlesztő pedagógia, és égető szükség lenne közösségi terekre. Nekünk mindig az volt a jelszavunk: ne akarj megváltoztatni, fogadj el olyannak, amilyen vagyok! Nem kényszerítettünk senkit semmire, de sokszor tapasztaltuk, hogy valaki leszokott a verekedésről, a káromkodásról, a cigiről, mert közénk akart tartozni. Az elfogadás, a szeretet akár egy drogosnál is beválhatna, aki szabadulna már a szertől, de nem tud hová fordulni, mert az addiktológiák túlzsúfoltak. Megjegyzem, hiába bizonygattam a különféle hivatalokban, hogy egy jól működő közösség életeket változtathat meg, süket fülekre találtam.

– Mit gondol a hazai közoktatás jövőjéről?
– Nem vagyok optimista. Az elmúlt huszonöt évben ott voltam az összes pedagógusdemonstráción, -tüntetésen, mert úgy éreztem, kötelességem. Döbbenetes, hogy soha nem vagyunk elegen. Hol voltak például a szülők, nagyszülők, akiknek a gyereke, unokája iskolába jár vagy majd iskolába megy? Nem látják, hogy a gyerek a reggeli fagyban rohan a suliba, mert mindennapos testnevelésóra van egyszerre öt osztálynak tornaterem híján a folyosón? A legnagyobb „kockás” tüntetésen összegyűltünk vagy hatvanezren a Kossuth téren, de százhatvanezer pedagógus dolgozik az országban.

– A pedagógusok – kevés kivétellel – alárendelt, megalázott emberek. Nem csoda, ha nem mozdulnak.
– Akkor el kell menni a pályáról. Tudom, hogy van jó és rossz utcaseprő, ügyintéző, kazánkovács, de az egyes szakmákban nem azonos a felelősség. Ha egy rossz pék pocsék kenyeret süt, senki nem hal bele. De ha egy rossz pedagógus tönkreteszi a gyereket, vagy csak nem hozza ki belőle, amit kihozhatna, az megbocsáthatatlan bűn. Miért maradnak magukra a harcra kész pedagógusok? Miért húzzuk le egymást? Miért a normarontás működik a pedagógiában? Miért félünk kimondani, hogy az unott, fantáziátlan tanárok, a silány pedagógiai módszerek, a központilag ránk erőszakolt, ostoba szabályok és elvárások nem a gyerekek érdekeit szolgálják?

– Maga kimondja. Mit nyer vele?
– Semmit. Illetve annyit, hogy a lelkiismeretem legalább tiszta. 2008-ban Pannon Példakép díjat kaptam. Nagyon meghatódtam tőle, de nem plecsnikért vállalok fel nehéz feladatokat, hanem mert nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy a jó kezdeményezések eleve halálra vannak ítélve.