„A naptár kiszorítja az életünkből Istent”

Vecsei H. Miklós A Pál utcai fiúkról, a segítségnyújtásról, Ferenc pápáról és a földre szegezett tekintetekről.

– Édesapja, Vecsei Miklós a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, egykori hajléktalanügyi miniszteri biztos, édesanyja, Pattermann Kinga szociálpolitikus, tréner. Öt testvére közül a legidősebb egy mozgássérült roma fiú, akit a Pető-intézetből fogadtak örökbe. Családja mintha a közélet legérzékenyebb pontjaira tapintana: a nyitottság, elfogadás és segítségnyújtás nem nevezhetők általános értékeknek manapság.
– Nekem az a hivatásom, hogy ezek az értékek minél természetesebbek legyenek a társadalmunkban. Az, hogy mi fürdetjük vagy tisztába tesszük a bátyánkat, hogy megszólítunk egy földön fekvő hajléktalant, vagy megkérdőjelezzük a természetesnek tűnő társadalmi folyamatokat, mind magától értetődő cselekedet gyerekkorunk óta. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljes idillben nőttünk fel, kifejezetten megpróbáltató volt a gyerekkorunk, de a másokért élés mindenféle álszentség nélkül természetessé vált számunkra. Leveszi a vállunkról a terhet, ha a körülöttünk élőkön keresztül éljük meg az életünket.

– Nem érzi úgy, hogy egyre inkább magára marad ezekkel a gondolatokkal?
– A saját életemben nem ütközöm falakba. Színházcsináló vagyok, aki hisz abban, hogy elfogadóbb és mosolygósabb társadalmat tud teremteni a színház és a köré csoportosuló energiák által. Lehet, hogy tízmillió embernek nem változik meg a sorsa egyik napról a másikra, de van néhány olyan projekt az életemben a színházon kívül is, amelyek mind az említett célok irányába visznek. A legfontosabbnak az oktatás fejlesztését, a romaintegrációt és a különböző társadalmi osztályok közötti kommunikáció fejlesztését tartom. Zöld béka tanár úrral, vagyis Leiner Károly gyógypedagógussal közös drámapedagógia-program megvalósításán dolgozunk, hogy lehetővé tegyük egészséges és sérült gyerekek mindkét irányú integrációját. Nagyon nem szeretem, hogy a tömegközlekedési eszközökön mindenki nyomogatja a telefonját, csak lefelé néző tekintetekkel találkozni. Nagyon kártékony, és kevéssé emberi.

– A Facebook-oldalán rendszeresen idéz Hamvas Bélától, és számos interjújában is hivatkozott rá. Mi ragadta meg ennyire a filozófus-íróban?
– Sokaknak van jó nagypapaélményük; nekem is: csendes volt, ritkán szólalt meg, de akkor olyat mondott, amit nem lehet elfelejteni. Pinceillata volt, és hetvenévesen is szerelmesen tudott ránézni a nagymamára. Hamvas Béla számomra ilyen. A huszadik század egyik leghumánusabb és legmélyebbről fogalmazó gondolkodója, akitől rengeteget tanultam. Az ő hite áll a legközelebb hozzám. Az ember hajlamos rá, hogy ha megválaszol egy kérdést, nem foglalkozik vele többet, nem gondolja tovább. A mai világban mindennél könnyebb elveszíteni Istent, mert ahogy felkelünk reggel, már a lefekvésig be vagyunk programozva. Voltaképpen csak túlélünk. A naptár kiszorítja Istent az életünkből. És amikor föleszmélünk, hogy hol van, a legrosszabb arra rájönni, hogy nem is hiányzott. Egy urbánus hívőnek ez gyakori problémája. Hamvas Béla mindig mankót nyújt nekem azzal, amikor azt írja, hogy az is hit, ha épp nem találom. Nagyon megnyugtató, hogy a kétségeim és a botladozásaim is nagyon mélyen kapcsolódnak a hithez. Ugyanakkor Hamvas azt is mondja, hogy merj mindig őszinte lenni magadhoz, mert ez azt a remegést hozza el, amely annyira hiányzott. Ahogy ő írja: élni annyi, mint megrázva lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni. Az életem tulajdonképpen ebből áll: keresem a remegést, a hitet, az őszinteséget, a letisztultságot, a hűséget.

– A színházi közeg hogyan fér össze a vallásos meggyőződéssel?
– Az, hogy hívő vagyok, a legizgalmasabb dolog az életemben. A színésznek igénye van a katarzisra, arra, hogy mindennap felrobbanjon a lelke. Sokan ezért éjszakáznak, csúsznak bele különböző viszonyokba, vagy fordulnak ajzószerhez. Nekem hatványozottan szükségem van arra, hogy felrobbanjon a lelkem, de én ezt a színpadon, a szerelemben és a hitemben élem meg. Színészként könnyebb hívőnek lennem, mint ha egy gyorsétteremben dolgoznék.

– Elsőre vették fel a színművészetire, ahova általában nagy harcok árán kerülnek be a diákok.
– Nagyon nehéz, ugyanakkor felszabadult időszakát éltem akkor az életemnek. Nem igazán tudtam, hogy mi is ez az egyetem. Szinte belebetegedtem, összeomlottam lelkileg. Egy teljes naptári éven keresztül sírva jártam be, azt hittem, bele fog szakadni a szívem. Nem tudom, mi hajtott, mindennap megfordult a fejemben, hogy otthagyom, de ha valaki bekerül az egyetemre, függő lesz. Olyan szintre juttatják a diákokat, hogy szinte állattá, ösztönlénnyé válnak. Megismerik a lelkük legtetejét, de a legmélyét is. Húsz percre laktam a színműtől, de csak évente egyszer, karácsonykor mentem haza. Ha az embernek szerencséje van, a negyedik évre visszatalál magához, és akkorra már tudja, hogy ő pontosan kicsoda, hogy mik a démonjai, és mi a dolga az életben.

– Mielőtt leszerződött volna a Vígszínházhoz, Debrecenben volt gyakorlaton, ahol eljátszhatta a drámairodalom hősszerelmesét, Rómeót. Erős pályakezdés, alakítását óriási lelkesedéssel fogadta a szakmai kritika.
– Ott volt a szerelmem, a hitem, a világgal szembeni aggályom. Ezek segítettek megformálni ezt az elképesztően szép szerepet. Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, pontosan úgy viselkedik és beszél, mint a barátai. De amint megismeri Júliát, elkezd félrebeszélni, szokatlan szavakat használ, a barátai azt hiszik, megbolondult. Hamvas Béla írja, hogy mi, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, pontosan tudjuk, nem Rómeó őrült meg, ő él egyedül a valóságban. Ugyanezt élem meg én is: hogy ha kiállok az értékeim mellett, hogy szabad akarok lenni, elfogadó, őszinte és szerelmes, akkor azt hiszik, bolond vagyok. De Rómeóval egymásra találtunk ebben. Olyan szinten sikerült egybeforrnom vele, hogy a kriptajelenetben már nem is tudtam, hogy Vecsei H. Miklós vagyok. Teljesen megszűnt a realitás. Ott álltam a szerelmem sírja mellett, és hirtelen megszállt valami megmagyarázhatatlan fájdalom, valami furcsa szabadságérzettel átitatva. Azt hiszem, ezekért az energiákért érdemes ezt csinálnom.

– Ezután Eszenyi Enikő hívására leszerződött a Vígszínházhoz, és életre keltette Nemecsek Ernőt A Pál utcai fiúk zenés változatában.
– Büszke és boldog vagyok, hogy itt folytathatom a hivatásomat. A Vígszínház csodálatos hely, jó társulattal és nagyon komoly történelemmel. Például az, hogy Latinovits öltözőjében készülhetek a szerepeimre, feldolgozhatatlan érzés. Nem szeretem az új színházakat, az olyan épületeket, amelyeknek hotelhangulatuk van. Itt vannak a tanáraim, Marton László és Hegedűs D. Géza. Marton Lászlónak jutottam eszébe Nemecsek szerepére, de ezt csak úgy vállalhattam, ha leszerződöm. Féltem a Vígszínháztól, a gyárjellegétől, attól, hogy ki fogok égni. Kikértem állandó alkotótársam, ifjabb Vidnyánszky Attila véleményét, aki támogatott a választásban, az élet pedig közben úgy hozta, hogy ettől az évadtól már ő is a Vígszínház tagja. Nagyon nagy szabadságot kapunk Eszenyi Enikőtől, megvalósíthatjuk, amit elképzelünk. Együtt játszunk majd a Háború és békében decembertől, aztán Attila rendezi a Pesti Színházban A félkegyelműt, amelyben Miskin herceget játszom, majd jövő áprilisban a Pesti Színházban az Arany János életéről szóló darabomat állítja színpadra Attila, ezt korábban már Debrecenben is bemutattuk.

– A Pál utcai fiúk épp a vígszínházi előadásnak köszönhetően újra reneszánszát éli. A darab tavaly ősz óta elsöprő sikerrel fut, a regény pedig a nyár egyik legnagyobb könyvslágere. Mit gondol, a zenés darabnak köszönhetően vált ilyen sikeressé újra Molnár története?
– A zene absztrakt dolog, amely folyamatosan fenn tudja tartani a figyelmet, hozzásegít a katarzishoz. De az előadás lelke maga Molnár és az, hogy mi hiszünk abban, amiben ő is hitt. A grundban, a grundélményben. Az embernek ösztönös igénye a barátság, az egymásra figyelés, még ha ez kezd is kihalni. Rengeteg emberben megfogalmazódik, hogy a régi világban minden sokkal jobb volt. Még én is más energiák közt nőttem fel, mint a kisebb testvéreim. A színházban, ahol senki nem nyomogatja a telefonját, mindenki átéli, amit azok a fiúk ott, a füvészkertben. A legjobb visszaigazolás, amikor diákok és tanárok írnak nekünk, hogy grundot alapítottak; a nyáron legalább száz tematikus tábor volt A Pál utcai fiúk kapcsán. Hosszú távon nem az a lényeg, hogy a gyerekek szívesebben játsszanak a focipályán, mint a telefonjukon, nyilván ez is fontos, de inkább az a cél, hogy akik ezt az előadást megnézik, életük végéig emlékezzenek rá, hogy mit jelent az igazi barátság. Az olyan fogalmak, mint a barátság, szerelem, hűség, árulás, megértés, olyan közhellyé váltak, hogy már hashtagként sem szívesen használjuk őket. Azt gondoljuk, hogy ezeken már túl vagyunk, máshogy kell fogalmaznunk, pedig ezeket a szavakat revideálni kéne a tisztaságuk miatt. Merni kell beállni az ilyen egyszerű szavak mögé.

– Említette ifjabb Vidnyánszky Attilát; közös színházi formációjuk a Sztalker Csoport nevet viseli. Az orosz rendező, Andrej Tarkovszkij kultikus filmjéből kölcsönözték a nevet?
– Tarkovszkij közös hívószó számunkra. Attila az édesanyja révén félig orosz, az én lelki- és ízlésvilágomhoz pedig a keleti szakralitás áll a legközelebb. Nem tempójában, de a lélekre gyakorolt hatásában ugyanazt keressük a színházban, mint amit Tarkovszkij megtalált a filmen. Az a célunk, hogy a Sztalker Csoport több művészeti ágat magában foglaló gondolkodó közösség legyen, amely befolyással tud lenni a közgondolkodásra. Ennek első komolyabb eleme a Sufni bútorműhely, ahol Bajtai Ádám faipari mérnök és Debrei Nóra tervező készíti a díszletelemeinket, az egyedi bútoraik eladásából termelt profitot pedig következő előadásainkba fektetjük.

– A színészet mellett az írás is fontos helyet foglal el az életében. A Radnóti Színházban, Budaörsön, illetve Debrecenben ifjabb Vidnyánszky Attilával állították színpadra egy-egy klasszikus darab – Szigligeti Ede: Liliomfi; Bulgakov: Iván, a rettenet; Shakespeare: Athéni Timon, III. Richárd – mai átiratát. Miért tartja fontosnak, hogy a klasszikusokat újrafordítsa?
– Nem az újrafordításon, hanem az átiraton van a hangsúly. Mi a saját generációnkhoz szeretnénk szólni a saját generációnk tempójában. De ez soha nem szlengesítést vagy modern nyelvezetet, csak hangulatot és tempót jelent. A legfontosabb szempont, hogy az író ne forogjon a sírjában. Nekünk az a művészi önzésünk, hogy minden előadásunkkal robbantani akarunk. Azt szeretnénk elérni, hogy a néző ne csak elgondolkodjon, hanem komoly változás menjen benne végbe. Most épp a Woyzecket fordítom, amelyet Attilával a Nemzeti Színházban állítunk majd színpadra.

– Október 7-én a Vígszínház házi színpadán mutatja be egyszemélyes József Attila-estjét, a Mondjad, Atikám! című szabad kompozíciót. Hamvas és Tarkovszkij mellett József Attila is viszonyítási pont?
– Úgy gondoltam, hogy Rómeó, Nemecsek és egy nagy szerelem után magam mellé hívok egy olyan társat, mint József Attila, akivel összekötöm magam egy időre. A születésétől a haláláig mesélem el József Attila életét, rengeteg versrészlettel kiegészítve. Meg akarom mutatni azt az életet, amelyet ő élt, valamint azt, hogy milyen belső vívódásokkal kellett megküzdenie. Sokszor ennek nincs írásos nyoma, épp ezért szabad kompozíció, gyakran én adok a szájába mondatokat, hangulatokat. Sok nagyon nehéz pillanata volt az életemnek, ezekből próbálok meríteni, amikor őt megfogalmazom. Persze sok minden van, amit én még nem éltem át, de ha Isten is úgy akarja, évekig tudok majd dolgozni ezen az anyagon. Rengeteget tanultam, tanulok József Attilától, és igyekszem rajta keresztül megfogalmazni az igaz embert, a botladozásaival együtt.