Az orosz társadalom már túllépett a forradalmon

1917 egyszerre vált a monarchia, a liberalizmus és a szociáldemokrácia sírásójává – véli Borisz Mezsujev filozófus.

– Néha úgy tűnik, a fejekben mintha száz év elteltével is folyna a polgárháború. Mennyire érzi ezt a még 1917 teremtette megosztottságot?
– Az orosz társadalom már túllépett ezen a korszakon. Nem mondom, hogy nincsenek viták, de inkább csak egy politikailag aktív körben. Az embereket a bolsevikoknál vagy a fehéreknél fontosabb kérdések foglalkoztatják. A századik évforduló sem nagyon érinti meg őket. A kommunista kísérlet lezárult. Vegyük például Lenint, aki megosztó figura, ám különösebb érzelmeket egy szűk kör kivételével nem vált ki. Sztálin más kérdés, ám a körülötte fel-fellángoló viták sem kommunista meggyőződését érintik. A sztálinizmus az emberek tudatában ma lényegében a kommunizmustól elkülönülve létezik.

– Ha már a kommunizmusnál és Sztálin ismételt előtérbe kerülésénél tartunk: szembetűnő, hogy messze nemcsak a hatalom, de a vendéglátóipar és különösen az idegenforgalom is mennyire rájátszik a szovjet szimbólumokra. Miközben sokan egy letűnt és szörnyű korszak újjáéledését vizionálják, én ezt a jelenséget alapjaiban marketingfogásnak tartom. Közben természetesen a hatalom, ahogy említette, a kommunista ideológiától és magától a sztálinizmustól eltávolítva a második világháborús győzelmet beépíti a rendszert megalapozó mitológiába. De jelenti-e ez Sztálin reneszánszát?
– Sztálin „visszatérése” nem új jelenség. Ha nem is hivatalos támogatással, de már a kilencvenes években egyfajta átértékelés kezdődött. Aztán úgy 2005-től a baltikumi és az ukrán nacionalizmussal szembeállítva ez a visszatérés erős antifasiszta tartalmat kapott. A bolsevik antifasizmus mindenekelőtt ezen a prizmán át vált erőssé, de inkább a politika boszorkánykonyháiban működők, semmint a Kreml által támogatva. A képlet egyszerű volt: aki bírálja Sztálint, az támogatja Hitlert. Ezenkívül egyre inkább mint hatékony menedzserről kezdtek róla beszélni. Ma a Sztálinhoz való viszonyulás új minőségét látjuk. Mint Vlagyimir Putyin is fogalmazott: nem kell Sztálint démonizálni. Ennek azonban semmi köze a sztálinizmushoz. Sztálin képe sokak szemében a szuverén, erős állammal azonosul, erős Nyugat-ellenes éllel. Azt a nagyhatalmi gondolkodást testesíti meg, hogy Oroszország a Nyugat minden akarata ellenére, a nyugati piacok és politikai kultúra nélkül is lehet önálló és erős hatalom.

– Szóval a hatalom használja a győztes Sztálint, akarva-akaratlanul is relativizálva a sztálinizmust?
– Mielőtt az egész jelenséget a hatalomtól eredeztetnénk, szögezzük le: Sztálin valóban népszerű a társadalomban. A Kreml különösebb erőfeszítése nélkül is. Sőt a hatalom már attól fél, és nem minden alap nélkül, hogy Sztálin egyfajta ellenzéki alakot ölthet. Figurájában ugyanis több, a jelenlegi hatalom számára kényelmetlen motívumot is fellelhetünk. Így például miközben Sztálinhoz köthető az iparosítás, addig ma az ipar leépül, folyamatosan munkahelyek vesznek el. Aztán ott van a látványos aszketizmusa, amely megint csak szemben áll a mai politikai elit hedonizmusáról alkotott képpel. A Kremlnek középtávon az is kellemetlenséget okozhat, hogy Sztálin valótlanul, de sokak szemében mégiscsak a Nyugattal való szembenállást, a teljes szakítást testesíti meg. Putyin ezzel szemben a kemény retorika ellenére sem vágna el minden szálat, fenntartaná a párbeszédet. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Sztálin büntette az elitet is, azt sugallva, hogy senki sem érinthetetlen. Sokan tehát az országért felelősséget érző, senkitől meg nem ijedő gazdát látják benne. A hatalom érzékeli az ebben a népi sztálinizmusban rejlő kihívást, és komolyabb potenciális veszélyként kezeli, mint az erőtlen liberalizmust. Ne feledjük a hat évvel ezelőtti tüntetéseket, amikor a Szaharov sugárút tele volt a Baloldali Front híveinek vörös zászlóival. Nem véletlen, hogy mindezekre válaszul a hatalom megpróbálja finoman államosítani Sztálint. Méghozzá a liberálisok segítségével, akik a televízió politikai show-műsoraiban tele torokból ordítják, hogy Putyin egyenlő Sztálinnal.

– A hatalom tényleg nem tud mit kezdeni a századik évfordulóval sem? Vagy csak nem akar?
– A Kreml nincs egyszerű helyzetben. Putyin támogatói között 1917 támogatói és ádáz ellenségei is ott vannak. Ha kemény álláspontot képviselne, azzal eltántorítaná a szavazók egy részét.

– A vörösök és a fehérek közül a hatalom szíve egyértelműen az utóbbiak felé húz?
– Igen. A bolsevik eszmék távol állnak tőle. Putyin próbálta is éreztetni ezt 2016 elején, amikor határozottan elítélte Lenint. Ezt leszámítva azonban a hatalom 1917 kapcsán két egymással összefüggő szörnyű és tragikus forradalomról, a februáriról és az októberiről beszél. Már ha beszél – de inkább hallgat. Ez a téma politikai értelemben számára kényelmetlen. Egyrészt senkit sem akar magától ezzel elidegeníteni, sem az egyházat, sem a monarchistákat, sem a kommunistákat, sem a Szovjetunióban a fiatalságukat látókat. A témában rejlő veszélyt mutatja, hogy mekkora vihart kavart a semmiből, amikor a Halhatatlan ezred nevezetű akción II. Miklós képével vonult fel Natalija Poklonszkaja.

– Említhetjük Illarion metropolitának a monarchiáról mint ajánlatos berendezkedésről tett kijelentését is. Ez is mutatja, hogy a társadalomban valahol ott feszül a monarchisták és a homo sovieticusok közötti ellentét.
– II. Miklós megítélésében valóban nincs konszenzus, ennek ellenére nem tartom meghatározónak ezt az ellentétet. A hatalom óvatos, hiszen minden szavazóra szüksége van. A rendszer alapvetően Putyin népszerűségén alapszik. Így a konfliktusokban nem állhat egyik oldalra sem, a felek felett álló bíróként mutatja meg magát. A putyini többségen belül eldugja a vitákat, miközben a mögötte álló tömeg összetartását célozva tudatosan generál konfliktusokat az ezen kívül álló erőkkel. Ez káros, hiszen ebben a rendszerben nincs valódi párbeszéd. Sem a Krímről, sem a gazdasági helyzetről, sem a migrációról, sem a kulturális politikáról, sem 1917-ről. Csak a politikai PR-osok által vezérelt alacsony színvonalú álviták vannak. Megjegyzem, ez egyáltalán nem totalitárius technika – hiszen a diktatúra eleve nem vesz tudomást a kisebbségről.

– A századik évforduló elhallgatásának oka lehet az említettek mellett az is, hogy a rendszer hallani sem akar semmilyen forradalomról. Akkor sem, ha Oroszországban messze nincs forradalmi helyzet.
– Ebben is van valami. De mint mondtam, az óvatosság alapvető oka Putyin népszerűségének a megőrzése. A rendszer rengeteget tett Oroszországért, kiemelte egy mély gödörből, forradalmi helyzetről tehát valóban nem beszélhetünk. Annak ellenére, hogy rengeteg a ki nem mondott, ám létező probléma. A mezőgazdaságon kívül például egyetlen szektorról sem nagyon mondható el, hogy fejlődne.

– Említette, hogy lenne mit beszélni 1917-ről. Például arról, hogy miért omlott össze két nap alatt a monarchia. Vagy ennek kapcsán az orosz társadalom hatalomról alkotott képéről.
– Meg arról is, hogy Oroszország tehetett volna-e mást, mint hogy a szerb testvérek segítségére siet az első világháborúban. Abban a háborúban, amely döntő faktor volt a forradalom kirobbanásában. Már csak azért is beszélni kellene erről, mert sok tekintetben hasonlít az akkori helyzet a Kríméhez. Oroszország akkor és most sem tehetett mást. Olyan pillanatok ezek, amikor a nyilvánvaló következmények ellenére sincs választás. Barack Obama sem engedhette volna meg magának Bengázi után, hogy ne avatkozzon be Líbiában. Aztán ott van a politikai rendszer kérdése. E tekintetben is sok a hasonlóság a két korszak között. Milyen tanulságokat lehet levonni az akkori összeomlásából? Folytathatnám azzal, hogy a győzelem miként legitimálja az orosz társadalom szemében a vezetőt, ami megérteti Putyin népszerűségének Krím utáni látványos emelkedését és sok tekintetben II. Miklós bukását is. Beszélni kellene az évforduló kapcsán még arról is, hová vezethet a társadalmon belüli szociális egyenlőtlenség, vagy hogy milyen kihívásokat rejt Oroszország soknemzetiségű volta.

– Engem az is érdekelne: forradalom vagy egyszerű puccs volt száz éve?
– Mindkettőnek kitapinthatók az elemei, de erről a kérdésről megint csak nem folyik intellektuális vita. Egyetlen szempontot, a putyini többség pozícióinak erősítését vagy gyengítését követve mindkét oldal a maga leegyszerűsítő nézeteit hangoztatja. Az, hogy ez máshol is így van, minket nem vigasztal. Ha mégis igyekszünk lefejteni mindent az álvitákról, akkor a lényeg ezúttal is az, hogy Oroszország képes-e önálló civilizációs központtá válni, vagy – elfelejtve a saját útról szóló eszmefuttatásokat – integrálódni az euroatlanti világba.

– Melyik útnak van több realitása?
– Oroszország vagy önálló civilizáció lesz, vagy megszűnik.

– De akár az évforduló kapcsán, akár anélkül: megkerülhetetlen a még a cári időkben, majd a Szovjetunióban formálódott identitás megújítása. Milyen szerepet játszik ebben az orosz ortodox egyház? Vagy: milyen államot építsen Oroszország? Az uvarovi alapokon nyugvót? A szovjet típusúra emlékeztetőt? A nyugati modellt másolót?
– Mindenekelőtt tisztázni kellene a hogyan kérdését. Ehhez muszáj rendezni a szekularizáció problémáját, ami máig nem történt meg.

– A pravoszlávia újra egyre inkább az identitás része.
– A társadalom egy részében. De nem az egészben. Szóval addig arról sem lehet beszélni, hogy milyen államot építsünk, amíg nem döntjük el, milyen viszony legyen az állam és az egyház között.

– Az Izsák-székesegyház tulajdonjoga körüli vita alapvetően nem erről szól?
– Nem. Ez csak a kérdés profanizálása. Nem az elvekről, a tulajdonról folyik a vita. Úgy gondolom, egy székesegyház legyen székesegyház. Ettől még megnézhetik a turisták is. Arról kellene többet beszélni, hogy az egyháznak milyen szerepe legyen a nevelésben, az oktatásban. Nem gondolnám, hogy a mai Nyugat-Európa e tekintetben számunkra példa lehet. Ami az lehet, az sokkal inkább Lengyelország.

– Egy ilyen évforduló alkalmat kínál arra is, hogy elgondolkodjunk azon: Oroszország ma nemzet vagy birodalom?
– Egyik sem. Több mint nemzet, inkább civilizációról beszélnék. De nem klasszikus értelemben vett birodalom, amely újabb és újabb hódításokra törekszik. A Krím nem erről szól. Nincsenek gyarmatosító ambíciók. Az expanzió inkább gazdasági természetű, amivel nincs egyedül a világban. Oroszország a Nyugattal szemben civilizációs alternatívát kínáló vonzásközpontként, mágnesként gyűjtene maga köré népeket. Ugyanígy a közös értékeken alapul az Európai Unió, ezt a gondolkodást követi az Egyesült Államok és egyre inkább Kína is. A civilizációs összetartozás felülírhatja a nemzetközi jogot is, amint az a Krím esetében is történt. Ez problémákat vet fel a világrend kapcsán, ahogy magára Oroszországra nézve is. A már említett 1917 előtti helyzet is civilizációs csapda volt. Ez a törekvés láthatóan feszültséget teremt a világban. A megoldás az lehet, ha az euroatlanti fundamentalizmus enyhül, és a Nyugat önálló civilizációként tekint majd Oroszországra.

– Ha már 1917 kapcsán beszélgettünk: milyen tanulsággal szolgált ez és az azóta eltelt száz év Oroszország és a világ számára?
– Oroszországnak kár azon rágódnia, mit veszített 1917-tel. Sokkal fontosabb végre meghatároznia önmagát. Ebben sokat segíthet, ha megértjük a cári rendszer tragédiáját, amely a liberálisok, a szocialisták és egész Oroszország tragédiája volt. A forradalom egyszerre vált a monarchia, a liberalizmus és a szociáldemokrácia sírásójává. Ez utóbbi erő máig hiányzik az orosz politikai palettáról. A világban ezzel szemben 1917, a bolsevik kísérletre adott válaszként, a szociáldemokrácia katalizátorává vált. A kevésbé tehetősek képviselete hosszú időre stabilizálta a kapitalizmust.