Nagy csapda lenyűgözőnek nevezni a középszerűt

Lajtai Péter a műgyűjtők háromféle típusáról, a szakrális mentőövről, a Kádár-kor szűk tereiről és a tudástól mindenhatóvá váló szűk elitről.

– Franciaországban Cahiers du Cinéma-előfizetők láncolták magukat kedvenc filmszínházuk bejáratához, a Varsói Szerződés tankjainak lánctalpai pedig Prágában eltiporták az emberarcú szocializmus kísérletét. 1968 sokárnyalatú, sűrű év volt. Egy, a budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségiző fiatal mit látott, mit érzékelt ebből?
– A külvilágból meglehetősen keveset. Abban az évben kezdtem írni, megszállott tempóban méghozzá, ennek megfelelően főleg befelé figyeltem. Gyakran magamra zártam a szobám ajtaját és róttam a sorokat, pihenésképpen pedig József Attila verseit és Thomas Mann regényeit faltam, Bartók vonósnégyeseit hallgattam, a lánctalpak és a forradalom zaja ezért nem hallatszott az íróasztalom mellett.

– Az 1956-os forradalomról vannak emlékei? Ha jól számolom, ön kisiskolás korú volt, amikor végigsöpört a pesti utcákon.
– Szeptemberben kezdtem az iskolát, és arra élesen emlékszem, hogy éppen a h betűnél tartottunk – füzetünk nem lévén, újságpapírokon gyakoroltuk a lendületes hurkolást –, amikor az igazgató bejött a terembe, és azt mondta: most azonnal menjen mindenki haza, mert kitört a forradalom. De hát mégis, hogy mehetne haza egy első osztályos? – teszem ma hozzá, de akkor erre, úgy látszik, nem gondolt senki. Fogalmam sem volt természetesen, mi történik körülöttem, az viszont nagyon tetszett, hogy rohangálhattam kedvemre. A következő napok fegyverropogására és kiáltozásaira élénken emlékszem, de nekem ez csak kaland volt akkor, ami miatt a betűkkel való ismerkedésem egy időre félbemaradt.

– A hatvannyolcas évet követően pedig a szavaktól vált meg. Még a huszadik életévét sem töltötte be, amikor lírai életművét lezárta, csakhamar megérkeztek viszont az életébe a képek és a jelenetek, hiszen rövid ideig a Pannónia Filmstúdióban dolgozott, aztán pedig Halász Péter legendás színházában is játszott. Hogy került kapcsolatba velük?
– Tábor Ádám költőn keresztül, akivel az Egyetemi Színpad egyik előadásán találkoztam. Ő mutatott be Hajas Tibornak, Halász Péternek, és az ő körükben ismertem meg Jancsó Miklóst, Eötvös Pétert, Erdély Miklóst, Szentjóby Tamást, Cseh Tamást és Bereményi Gézát is. Pompás társaság volt, de más korabeli csoportokkal összehasonlítva elkötelezettebb volt a művészi alkotás irányában, mint politikai értelemben. Halász Péter társulatának első szobaszínházi előadásain – amelyeket a szüleim XIII. kerületi lakásában tartottunk egyébként – egy kiáltványt olvastunk fel a közönségnek, amely a művész-értelmiségi szerep lehetőségeit körvonalazta. A totális elszigeteltségben egy kis otthonos szigetet jelentett ez a társaság, ezért sem véletlen talán, hogy lakásokban működött. Fontos központja volt Halász Péterék Dohány utcai otthona, de Bálint Endre és Vajda Júlia Rottenbiller utca sarkán lévő lakása is. Izgalmas idők voltak, mert roppant értékes emberek vettek körül.

– 1972-ben mégis disszidált, és maga mögött hagyta ezt az impulzív csoportosulást. Alig 22 éves volt akkor. Miért kelt útra?
– Egyre nyomasztóbb volt számomra a Kádár-rendszer fifikás diktatúrája. Hogy meg kell válogatni a szavainkat, hogy sosem lehet tudni, minek mi lesz a következménye, ezért félni kell, hogy bármikor igazoltathatnak az utcán. Egy idő után úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő. Itthon az írásaim sem jelenhettek meg, így az a különös helyzet állt elő, hogy elhangzottak a bécsi rádióban németül, Londonban angol, Párizsban pedig francia fordításban jelentek meg, sőt a délvidéki Új Szó is hozta néhány versemet, a magyarországi olvasók viszont nem találkozhattak ezekkel a szövegekkel. Ahogy az országban, a kispolgári családi környezetben sem éreztem igazán jól magam, és volt bennem annyi kalandvágy, hogy 1972 augusztusában Izraelbe utazzak. Több mezőgazdasági kibucban is dolgoztam, később pedig kőművesként és kikötői munkásként tevékenykedtem. Megtapasztaltam a nélkülözést, aztán ahogy sikerült visszafizetni az útiköltségem árát, tovább is álltam. Párizsba kerültem, ahol 1980-ig laktam. Sok olyat láttam ott, ami megmutatta a nyugati, urbánus civilizáció visszásságait, a fedél nélkül élők társadalmának megrázó képei szinte a szemembe égtek. Voltam alkalmazott, később könyvesboltom lett, de egy idő után Párizs sem marasztalt tovább. Úgyhogy újabb hosszú fejezet, Antwerpen következett, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal 2002-ig éltem.

– Külföldön a hosszú hallgatás, vagy ha a mából nézem, a felkészülés időszaka kezdődött meg az ön számára. Itthon jogi tanulmányokat folytatott, később közel két évtizedet szentelt a héber teológia megismerésének, közben művészettörténetet is hallgatott és rengeteg múzeumot keresett fel. Aztán 1983-ban Antwerpenben megalapította saját galériáját.
– A Belgiumban töltött huszonkét év számomra elsősorban tényleg a tanulásról szólt. Ebbe beletartozott az is, hogy három képzőművészeti galériát is működtettem ebben az időben. Talán azért lehettem sikeres ebben, mert jó szemem volt a mesterművekhez. Renoir, Picasso, Chagall, Twombly, Beuys, Anselm Kiefer és Cindy Sherman munkái cseréltek például gazdát a közreműködésemmel. Később francia márkák számára terveztem pulóvereket, a divat világában is otthonosan jártam tehát. És ellátogattam Európa szinte minden jelentős múzeumába, vagyis végig a képzőművészet közelében éltem, és igen, készültem.

– Arra sikerült rájönnie, mi vesz rá valakit, hogy dollármilliókat fizessen egy formalinban úszó cápatetemért vagy egy, a laikusok számára kisilabizálhatatlan absztrakt alkotásért?
– Tapasztalataim szerint háromféle gyűjtő létezik. Az első a képzőművészet szerelmese, ő inkább éhezik, de leszurkolja a neki tetsző tárgy árát. Kérlelhetetlen, szenvedélyes ember. A következő a sznob, másképpen a hideg számító. Ők sosem esnek szerelembe, jól ismerik viszont azokat, akik igen, és mivel közöttük töltik a napjaikat, és gyakran hívnak meg ilyen embereket magukhoz, úgy érzik, a társadalmi elfogadottságuknak jót tesz, ha kurrens képek díszítik a nappalijukat. A harmadik típus tulajdonképpen nem is gyűjtő, őt pontosabb volna befektetőnek nevezni, hiszen sosem az esztétikumot, csak a lehetséges hozamot nézi. A műtárgy-kereskedelem nagyon furcsa piac tehát, mert egyszerre szól a szerelmesekhez, a sznobokhoz és a befektetőkhöz.

– Ön kihez akart szólni, amikor harminc év hallgatást követően ismét alkotni kezdett?
– Hamar világos lett számomra, hogy a szó és a kép között szerves a kapcsolat, ezért nem gondolom, hogy egy idén készített képem bármiben is eltérne egy közel ötven éve írott versemtől. Képzőművészeti alkotásaim tehát tulajdonképpen a lírám folytatását jelentik, ugyanis szerkezetük teljesen megegyezik, de összeköti őket a mozaikszerűség, és a nem klasszikusan összefüggő elemek egymás mellé helyezése is hasonló bennük. Én így látok, így értelmezem a világot, vagyis egyszerűen annyi történt, hogy úgy éreztem, itt az ideje hozzátenni egy újabb mozaikdarabot az eddigiekhez.

– Rengeteget látott a világból, a munkáin megmutatkozó, szemet gyönyörködtető digitális káosz mintha mégis azt kívánná tudtunkra adni, hogy alig tudhatunk, érthetünk meg valamit abból, ami körülvesz minket.
– Nem hiszem, hogy egyből megértjük a szemünk láttára lezajló eseményeket, és nem hiszem azt sem, hogy létezne számunkra teljes megismerés. A munkáimra jellemző töredékességnek éppen ez a filozófiai háttere. Az egészből csak momentumokat, pillanatokat csíphetünk el, az értelmünk is úgy működik: a részletek felől igyekszik összerakni a képet. Képtelenség igaz gondolatokat megfogalmaznunk anélkül, hogy a részletekben elmerülnénk.

– Ön most az igazról beszél, de a mozaik hagyományosan a szentnek is az építőanyaga. Fotóalapú, falnyi installációiban a szakrális ábrázolás irányába való vágyódást érzem egyfelől, másrészt annak a lehetetlenségét is kifejeződni látom. Elveszett mára az elemi egység is, amellyel a szent megfogalmazásához foghatnánk?
– A mozaikos szerkesztés mindenképpen misztikus teret teremt, olyan részek kerülnek ugyanis egymás mellé általa, amelyeknek az egymáshoz való kapcsolata elsőre nem világos. A mozaik egyfajta szokatlan logikára is rámutat, így sejtetve meg azt, ami nem mindennapi. A szakrális iránti vágy ősi, és mélyen gyökerezik bennünk. Jó arra gondolnunk, hogy a mai filléres világon túl létezik egy tökéletesebb rendszer, az ez iránti áhítozás az utolsó fűszál talán, amelybe annak érdekében kapaszkodhatunk, hogy ne csússzunk tovább. Amikor dolgozom, bennem is ilyesféle ösztön matat. Hogyan lehetnénk igényesebbek, humánusabbak, élhetnénk értékorientáltabb életet. Másfelől pedig arra kellene törekednünk, hogy leépítsük a bennünk lakozó közönyt, ellenségességet és a kirekesztésre, megkülönböztetésre való rendkívül erős hajlamunkat. Lehetnénk aztán bátrabbak is, és odahagyhatnánk a ránk annyira jellemző csordagondolkodást. Ám az a tapasztalatom, hogy mindez nem is olyan egyszerű. Mindannyian szeretnénk valami jót kezdeni az életünkkel, csakhogy ez egyáltalán nem könnyű. És felrémlik előttem az is, hogy a szakralitás keresése mentőöv csupán, valamiféle vágyott ideál, amelyet önmagunk számára kieszelünk. Mozaikkockákban érzékeljük a minket körülvevő világot, nem látunk színről színre. Törekednünk erre viszont mindenképpen muszáj, még ha az iparkodás önmagában nem is érték, és nem visz közelebb az elképzelt, a vágyott szenthez. Ha viszont belefáradunk, még inkább magunkra maradunk.

– Legújabb munkáit nézegetve, amelyeken kósza fények csillannak, az volt az érzésem, mintha több tucat félrehangolt tévékészülék nézne velem farkasszemet. A túl sok információ zajában elvész a tudás?
– Ez alighanem így van. Hozzátenném viszont, hogy az adatkutatás mérhetetlenül sok információból kinyert vagy kikövetkeztetett tudással kecsegtet. Igaz tehát egyrészt, hogy szilánkokra tört a tudásunk, és már-már belefulladunk a ránk ömlő adattengerbe, a kiváltságosokat azonban előbb-utóbb szinte tévedhetetlenné teheti ez a még zsenge korú tudományág.

– Eléggé nyomasztó vízió.
– Pedig még csak nem is fantazmagória. A tudás területén régtől fogva vannak kiváltságosok, és nincs ez másként a pénzzel, a táplálkozással, a szexualitással vagy az egészséggel kapcsolatban sem. Az emberek java nem fér hozzá a számára ideális ellátórendszerhez, mások pedig mértéktelenül tékozolnak. Nem vagyok túlságosan derűlátó abban a tekintetben, hogy ez a közeljövőben változna.

– Ön galeristaként a kiváltságosok közé tartozott – hírnevet szerzett és kitűnő kapcsolati hálót épített a modern művészet fellegvárának számító New Yorkban –, 2004-ben mégis odahagyta addigi életét, és hazaköltözött. Hogy emlékszik, milyen hangulatú országba érkezett?
– Egy magánéleti probléma miatt tértem haza, de ma már látom, hogy feltehetően a gondviselés akarta így. 2004-ben mérhetetlen optimizmus és remény lakozott bennem, életvidám, pompás helynek éreztem a fővárost, mostanra viszont mindez tovatűnt belőlem. Manapság úgy érzem magam, mintha egy gyarmaton élnék, ahol már azt sem tudjuk, kik a gyarmattartók. Közöny, tudatlanság és előítéletesség jellemzi ezt a gyarmatot, és mindhárom alapos történelmi hagyományokra tekint vissza. Ez nem segíti a társadalmunkat abban, hogy öntudatos érdekvédője és alakítója legyen a sorsának. Úgy fest, ez a legyőzöttek öröksége. Egymás kihasználása és kihasználhatósága működteti a rendszert. Azokat pedig egyáltalán nem támogatja, akik nem akarják, hogy kihasználják őket. A kultúra területére sajnálatos módon fokozottan jellemző az őszintétlenség, a gáncsoskodás, az irigykedés, és hát ez sem segíti a sebek begyógyítását. Nincs annál felemelőbb érzés számomra, mint találkozni egy kitűnő műalkotással, nagyon nagy csapda viszont, ha a közepesre mondjuk, hogy lenyűgöző, és egyszersmind végtelenül szomorú is, hiszen akkor beérjük a középszerrel.

– Mi az a gyúanyag, amely mégiscsak arra indítja, hogy alkosson?
– Az idő. Ötvenöt évesen állítottam magamról először, hogy képzőművész volnék, vagyis óriási késést halmoztam fel eddig. Úgy érzem, rengeteg élmény és gondolat gyűlt össze bennem, amelyeket ideje volna felszínre hozni. A sürgetettség érzése tehát állandó munkára serkent. Aktív alkotói korszakomat élem, az utóbbi években sajátos mozaikdarabjaim összeillesztéséről szólnak a napjaim.

– Milyen sorsot szán a munkáinak?
– Egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy ötven-száz év múlva hova kerülnek. Valami azt súgja, jó helyük lesz. Arra vágyom viszont, hogy amit létrehozok, részévé váljon az egyetemes kultúra történetének. Az egyetlen dolog tehát, ami számomra értékes, a művészetszeretők reakciója. Pénz, elismerés, siker? Ezek együtt sem érnek annyit, mint egy figyelmes szempár, amely végignéz párat mozaikdarabkáimból.

Melyik a kedvenc

... zeneszerzője?
Bartók Béla

...festője?
Marc Chagall, Cy Twombly és Anselm Kiefer

... szobrásza?
Constantin Brâncuși

...városa?
Budapest