Az egyik iskolában minden gyerek barna, a másikban pedig egyik sem az

L. Ritók Nóra a sikerkommunikáció csapdáiról, a tanult tehetetlenségről és a XXI. századi nyomorúságról.

– Mennyi idő alatt alakult ki ez a helyzet? A generációs mélyszegénységben élők problémája már jóval a rendszerváltás előtt is megoldatlan volt.
– Igen, de akkor még az építkezések, a téeszek, a kisebb-nagyobb gyárak biztosítottak munkát. Berettyóújfaluban a termelőszövetkezetekben és az Elzett Fémipari Művek gyárában rengeteg roma dolgozott. A rendszerváltás után ezek a munkalehetőségek megszűntek, a technika fejlődése felgyorsult, a puszta fizikai erőből ma már nem lehet megélni. Ráadásul a leszakadó területeket sújtja leginkább az oktatási szegregáció, amit csak erősített a 16 éves korig tartó tankötelezettség bevezetése és az oktatás központosítása. Ezek a rendelkezések az esélykiegyenlítés ellen hatnak. A mai gyerekeknek már a szüleik is úgy kerültek ki az iskolából, hogy nem rendelkeztek munkaerőpiaci szempontból értékelhető tudással. Ez a probléma minden kormány számára kudarcos terület volt. A legnagyobb baj, hogy sosem történtek összehangolt intézkedések. Volt, hogy az oktatásra koncentráltak, de a lakhatási szegénységre, a foglalkoztatásra nem. Aztán jöttek a telepfelszámolási programok, akkor meg az oktatás kérdése szorult háttérbe. Most kizárólag a közmunkától várják a megváltást, pedig ezeket a nehézségeket csak együtt lehet kezelni. Ha csak egy ponton avatkozunk be, a többi lerombolja annak az egynek a hatását is. Az Igazgyöngy Alapítványnál éppen ezért szervezzük az esélyteremtő munkát összehangolt, stratégiaszerű módszerekkel.

– Berettyószentmártonban született, hosszú évekig tanított egy berettyóújfalui általános iskolában. Mikor jött el az a pont az életében, amikor úgy érezte, hogy az oktatásban valamit nagyon másképp kellene csinálni?
– A tanárképző főiskolán, ahol rajz és földrajz szakon végeztem, annak idején azt tanultuk, hogy a jó iskola képes akár ötven százalékot is lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból, ám ez abban a berettyóújfalui általános iskolában, ahol tanítottam, nem volt érvényes. Ahogy azok a pedagógiai módszerek sem igazán működtek, amelyeket a tanárképzőn megtanultunk. Az iskolában nagyon magas volt a roma gyerekek aránya, a pedagógusok nagy része nehezen boldogult velük, én a rajzoktatásban találtam olyan pontokat, amelyeken keresztül hatni tudtam rájuk, és egy idő után jól szerepeltek hazai és külföldi rajzversenyeken is. Az akkori iskolavezetés támogatta a munkámat, ám az igazgatóváltás után minden megváltozott, és a tanári karban is feszültséget okozott, hogy én sikeres voltam a roma gyerekekkel, míg mások nem. Azt mondták, hogy rajzolni a hülye is tud, megnéznék, ha matematikát vagy történelmet kellene tanítanom. Szerettem volna, ha a többi tanár is csatlakozna az általam kigondolt alternatív pedagógiai módszerhez, ám a pedagógusok többsége attól félt, hogy akkor az iskola túl vonzó lenne a roma gyerekek számára. A „jobb ezeket a gyerekeket elkerülni” szemlélet már régóta benne gyökerezett a magyar oktatási rendszerben. Fokozatosan szigetelődtem el a tantestületen belül. Aztán az iskolát átvette az egyház, de ők sem tették le a voksukat a roma gyerekek mellett. Akkor, 1999-ben indítottam be az Igazgyöngy Alapítványt. Eleinte csak művészeti foglalkozásokat tartottunk az általam kidolgozott alternatív módszerekkel, aztán rájöttem, hogy a heti két alkalom nem elég, mert ami otthon, a családban, a közösségben van, lerombolja azt az értékrendet, amelyet mi a rajzórákon felépítünk. Ezért indítottuk el később a családgondozási, majd a közösségfejlesztő és a munkahelyteremtő programunkat, ma Berettyóújfalun kívül és a Told nevű faluban működő kihelyezett program mellett még 18 településen dolgozunk.

– Nemrég Ferenc pápánál járt Rómában. Mit mondott neki?
– Az alapítványnak volt egy kiállítása Rómában, és ezzel párhuzamosan a pápai audiencián való részvételre is lehetőséget kaptunk. Fontos volt ez a találkozó azért is, mert Magyarországon még soha nem volt ilyen mértékű az oktatási szegregáció, amilyen most. A leszakadó térségekben jellemző, hogy a jobb kondíciókkal működő egyházi iskolák elszipkázzák a magasabb társadalmi státusú gyerekeket, az államiban pedig maradnak a hátrányos helyzetű, zömükben roma és pedagógiai többletmunkát igénylő tanulók. Ez sajnos egyaránt jellemzi a katolikus és a református általános iskolákat is. Biharkeresztesen például az egyházi iskola nyolc év alatt szegregálttá tette az államit. Ennek beláthatatlan következményei lesznek, mert akik a szegregált iskolákban maradnak, tizenhat éves koruk után kiesnek az oktatásból, belekényszerülnek a szociális megélhetési ellátásba, megindul a lejtmenet, és ki tudja, mi lesz a vége. Ma Magyarországon a szegényekkel leginkább a civilek foglalkoznak, és hiába sikeres bizonyos területeken a cigánypasztoráció, olyan helyekre, ahol egyházi élet sincs, csak a civilek mennek el. A civilek munkájáról és az egyházi oktatás szegregáló hatásáról írtam levelet Ferenc pápának. Arra nem volt idő, hogy beszéljünk is, de úgy tudom, minden levélre válaszolnak. Várom a folytatást.

– Egyszer azt mondta: nagy baj, hogy a szocializmus óta nem tudjuk elengedni a problémákat elfedő sikerkommunikációt. Ez lenne az oka, hogy a hivatalos verzióban ezek a problémák nem igazán szerepelnek?
– Nagyon erősen beleégett az emberek tudatába, hogy a felsőbb vezetés elvárásainak mindig meg kell felelni. Ha az iskolaigazgató beszél a problémákról, az derül ki, hogy ő nem elég jó szakember, és a következő pályázaton nem biztos, hogy nyerni fog. Egy polgármester is akkor tud sikeresen indulni a következő választáson, ha azt sulykolja az emberek fejébe, hogy minden rendben van, és óriási fejlődésen ment keresztül a település. Ugyanez működik kormányzati szinten is. Most olvastam az Eurostat felmérését, amely szerint dupla annyi a szegények száma Magyarországon, mint amennyit a statisztikai hivatal kimutat. Az Eurostat teljesen más szempontok alapján vizsgálja, hogy ki a szegény, az ő feltételeik alapján az Igazgyöngy által segített családok közül mindegyik az.

– Pedig a kormányzat szerint évek óta folyamatosan, minden dimenzióban csökken a szegénység mértéke Magyarországon.
– Egy 2013-as kormányrendelet újradefiniálta a hátrányos helyzet fogalmát. Így állhatott elő az a furcsa helyzet, hogy Toldon, ahol az alapítvány modellfejlesztése folyik, az elsős gyerekek között csak egy számít hátrányos helyzetűnek. A többiek, bár semmi nem változott az életükben, kikerültek ebből a kategóriából. Ez azért is veszélyes, mert elfedi egyebek mellett az oktatási szegregációt. Az adatok alapján nincs különbség az állami és az egyházi iskolába járó tanulók között. Csak akkor látja az ember, amikor bemegy az iskolába, hogy az egyikben minden gyerek barna, a másikban pedig egyik sem az.

– Többen állítják: a civil szervezeteknél ma tűrt, tiltott, támogatott kategóriák vannak, attól függően, megfelelnek-e a kormányzati elvárásoknak, vagy sem. Ön hogy látja?
– Jelenleg még azok a civil szervezetek sincsenek jó helyzetben, amelyek igyekeznek nem konfrontálódni a kormánnyal, és legalább azzal megfelelni a sikerkommunikációnak, hogy nem beszélnek a problémákról. Félnek a civilek is, de nem kell őket bántani, mindenkinek megvan a maga túlélési stratégiája. Az Igazgyöngyé az, hogy az első pillanattól kezdve igyekszünk hitelesen kommunikálni. A pártpolitikától távol tartjuk magunkat, viszont szakpolitikai kritikáink vannak. Mi ezzel azt értük el – nem láttam előre, hogy így lesz –, hogy amikor a civil szervezetek listázása és Soros közellenséggé nyilvánítása megkezdődött, a szolidaritás megerősödött az irányunkban. Egyre több cég, iskola, szervezet támogat bennünket, gyűjt nekünk adományokat. És rengetegen jönnek, hogy adjunk nekik is, mert azok a szervezetek, amelyek csendben ülnek, nem jutnak támogatásokhoz. Mindig megkérdezem tőlük: miért nem láttatjátok magatokat? A válasz általában az, hogy mert a polgármester megharagudna, ha felhívnák rá a figyelmet, hogy a településen probléma a szegénység. Sok civil szervezet nem vállalja, hogy beszéljen a gondokról, mert attól fél, hogy az a bélyeg lesz rajta, mint rajtunk is: ellenségek vagyunk. Amikor megindult a Soros-bérencezés, kértem, hogy azok a szervezetek, amelyek hozzánk hasonlóan kaptak már támogatást a Soros Alapítványtól, vállalják ezt el nyilvánosan is. Körülbelül százan tették meg, pedig legalább tízszer ennyiről tudom, hogy kapott.

– Az Igazgyöngy Alapítvány most hogy áll az állami és a civil támogatásokkal?
– Öt közhasznú feladata van az Igazgyöngynek, ebből egyre, a művészetoktatásra mint alapítványi iskola kapunk támogatást. A másik négy területet mind civil támogatásokból működtetjük. Sajnálatos módon már két éve nem érünk el az államon keresztülfolyó uniós forrást. Tavaly a tanodapályázatunkat olyan indokokkal utasították el, amelyekből kiderült, hogy tulajdonképpen el sem olvasták. Vicces volt, hogy akkor csúsztunk át a külföldről támogatott civil szervezetek kategóriájába (a civiltörvény értelmében kötelező külföldről támogatott szervezetnek neveznie magát annak a civil szervezetnek, amelyik egy évben 7,2 millió forintnál nagyobb támogatást kap külföldről – a szerk.), amikor nyertünk kétmillió forintot a First Book nemzetközi nonprofit szervezettől, és ezer gyereket juttattunk első könyvhöz. Így aztán Lázár Ervin Nagyravágyó fekete rigó című mesekönyvével váltunk külföldről támogatott civil szervezetként ellenséggé.

– Könyve egy meglehetősen közönséges hangnemben közzétett Facebook-üzenettel indul: szemtelen, mocskos, rasszista ribanc – írja önnek egy ismeretlen. A vége felé azonban szeretetteljessé válik a beszélgetés. Az ilyen stílusban íródó üzenetek nem veszik el a kedvét a blogírástól, a nyilvános szereplésektől?
– Eleinte előfordult, olyan fenyegetéseket kaptam, hogy fel kellett függesztenem a blogomon a kommenteket. Mára megtanultam kezelni ezeket a konfliktusokat, és elfogadtam, hogy ha vállalom a nyilvánosságot a leszakadó térségek, a hátrányos helyzetűek érdekében, óhatatlanul kiteszem magamat az ilyenfajta támadásoknak. A kötetben leírt beszélgetéssel éppen azt akartam megmutatni, hogy ha valaki megrúg indulatból, akkor ahelyett, hogy visszarúgnánk, érdemes inkább türelemmel és alázattal fordulni a másik ember felé, és ez elvezethet a nyugodt hangvételű, értelmes párbeszédhez. A blogírást semmi esetre sem hagyom abba, ez nekem egyfajta ventilálás, muszáj kiírni magamból a feszültséget, az elkeseredettséget, a tehetetlenséget.

– Tavaly karácsonykor 1200 család kapott önöktől segítséget. Idén hogy lesz?
– Harmadik éve gyűjtjük a karácsonyi adományokat a Klubrádió közreműködésével. Tavalyelőtt 7, tavaly 13 millió forintnyi támogatás jött össze. Pillanatnyilag a hideg és az éhség elleni harc a legfontosabb: brikettet és tartós élelmiszerből álló csomagokat viszünk a rászorulóknak. A legfiatalabbakról sem feledkezünk meg: a cipősdoboz-akciónkhoz sok fővárosi iskola is csatlakozott, ami azért is szép, mert gyerekek állították össze gyerekeknek a karácsonyi ajándékcsomagokat.

Melyik a kedvenc

írója?
Spiró György.

zeneműve?
Cseh Tamás dalai.

képzőművészeti alkotása?
Most éppen Roskó Gábor Ez lopta el a macskát című műve.

helye a világban?
Pádis az Erdélyi-középhegységben.