Jaj a botrányokozóknak!

Osztie Zoltán atya, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke az egyház gondjairól.

Pethő Tibor
2015. 11. 29. 9:25
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Közel két évtizede vezeti a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét (KÉSZ), amely közéleti kérdésekben is hallatja a hangját. Az egyház laikus tagjai nyíltan fel is léphetnek az elveikkel leginkább megegyező irányzatokkal, pártokkal. Milyen helyzetben van egy pap, amikor politikai rokonszenvét kell kifejeznie?
– Politikai pártokat a papság nem támogathat. A hozzáállás is hibás, mert az egyház nem igazodhat politikai pártokhoz. Fordítva igaz: legfeljebb politikai pártok közeledhetnek az egyház tanításához. Egy laikus keresztény ember kétségtelenül szabadabban választhat a különböző pártok közül, mint egy pap, s hangoztathatja politikai nézeteit. Ám olyan irányzatot, amely keresztényellenes, nem követhet. A jobboldaliság ebből a szempontból tehát nyilván adott egy keresztény ember számára.

– Ha valaki azt mondja, hogy ő a szociáldemokrata vagy a liberális felfogását össze tudja egyeztetni a kereszténységével – számos történelmi s jelenlegi példát is mondhatunk erre –, akkor az nem elfogadható?
– Ha nem társul keresztényellenes, egyházellenes ideológiával és gyakorlattal, akkor igen. Ha társul, s ha az adott párt törekvéseiben az evangéliumot tagadó vonások fedezhetők fel, akkor nem. Számomra például a jelenlegi hazai liberálisok, szocialisták ezért sem elfogadhatóak. De elutasítom az újjáéledő szélsőjobboldal, a Jobbik tevékenységét is, mert újpogány nézetrendszerük összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával. Komoly munkát követően most adtuk ki a KÉSZ legújabb állásfoglalását. Az idők jelei című füzet határozottan állást foglal többek között nemzetstratégiai, politikai, gazdasági, oktatási, kulturális és a globális világ kihívásaival kapcsolatos kérdésekben, ám egyetlen párt mellett sem teszi le a garast.

– Ha már szóba kerültek a globális világ kihívásai: hogyan viszonyulhat a keresztény ember napjaink talán legégetőbb kérdéséhez, a migránsok Európába érkezéséhez, befogadásához?
– Látnunk kell az összefüggéseket, fel kell tárni, milyen erők, milyen tényezők, milyen körülmények vannak a migráció hátterében. Mi az oka annak, hogy több százezer ember hirtelen Európa felé vette az irányt? A motivációt, a szándékot kell kutatnunk, azt, hogy ki adott bédekkert a bevándorlók kezébe. A kormányzat, a miniszterelnök lépéseiben nem a kirekesztő, az elutasító gesztust kell látni, hanem a tényt, hogy a törvénytelen, erőszakos áradatot akarta megfékezni. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem akarjuk befogadni a rászorulókat, hanem azt, hogy rendezett körülmények között szeretnénk segíteni rajtuk.

– A közélet iránt elkötelezett egyházi személyek között tarthatjuk számon. Hogyan élte meg az előző rendszert a fiatal pap, aki fővárosi gyökerű újmisésként vidékre került?
– Megdöbbentő tapasztalatként ért szinte papi működésem első pillanatában, hogy milyen nagy szüksége van a híveknek Istenre, s milyen nagy szükség van a közvetítőre, azaz rám is. A tény felelősségre kell, hogy kötelezzen. Megrázó volt átélni azt is, hogy mennyire jók az emberek, mennyire képesek odaállni a jó ügy mellé. Első plébánosi helyemen, Ásványrárón meghatározó élményekkel találkozhattam. Apróságot mondok. Amikor jött a hóvihar, s én városi emberként mit sem sejtettem ebből, de a helyiek már jól tudták ősi tapasztalataik alapján, akkor például visszatolták az autómat a plébániaudvarra, hogy biztonságban legyen. Néhány óra múlva már az utak a hótorlaszoktól járhatatlanok voltak. Ha templomépítésről, plébániatatarozásról volt szó, megmozdult mindenki a faluban. „Plébános úr, ne aggódjon, megoldjuk” – mondták sokszor a hívek, egészen lehetetlennek tűnő helyzetekben. Az előző rendszerrel kapcsolatban egy közvetlen, nagyon negatív élményem van: kispapságom utolsó évében megpróbáltak beszervezni. Berendeltek a BM útlevélosztályára, ígértek, fenyegettek, de nem sikerült rávenniük az együttműködésre. A szemináriumban nagyjából tudtuk egyébként, hogy kispaptársaink közül ki a beépített ember. Egyházellenes megnyilvánulást, ha nem is gyakran, de a rendszerváltozás után is tapasztalhattam. Volt, ez nemrégiben történt, hogy az utcán kiabáltak felém a papi mivoltomat érintő durvaságokat. Szerencsére inkább az ellenkezője a jellemző: a papság megbecsülése – bár megkopottan – napjainkban is érezhető.

– A belvárosi főplébánia-templom Budapesten, a város közepén meglehetősen elszigetelt körülmények között működik. Milyen a hitélet itt?
– Helyzetünk leginkább a más világvárosok közepén álló egyházközségek sorsához hasonló. Az adatok beszédesek: amikor tizenöt éve idekerültem, ezer fölött volt az egyházi hozzájárulást fizetők száma, mára ez négyszáz alá csökkent. Meglepő adat, de van rá logikus magyarázat. A Belváros kiürül. Egyre több a cég, az iroda, sok az üres, az ideiglenesen kiadott lakás. Az egyik legfontosabb feladatunk a közösségteremtés egy velünk szemben egyre inkább ellenségessé hangolt társadalomban. Enélkül igazán virágzó egyházközségi élet sem létezhet. A Belvárosban mindezért véres verejtékkel kell megküzdenünk, elsősorban a nagy távolság miatt. Mind hittanra, mind lelki vezetésre negyven kilométeres körzetből jönnek hozzánk. Hogy lenne elvárható, hogy bejárjanak ide közösségi életet élni? Hozzáteszem: most régészeti feltárások miatt a templom is zárva van. A külső feltételeink is rosszak. Amikor a hatvanas években az Erzsébet hidat építették, ledózerolták a régi plébániaépületet. Jelenleg két szolgálati lakásunk s egy szűkös irodánk van, ami a jó közösségi élethez kevés.

– Mennyire akadályozza a katolikus közösség építését Magyarországon az egyre aggasztóbb méretű paphiány?
– Sajnos jelentősen akadályozza. A paphiány valóban hatalmas, talán Lengyelország, részben Szlovákia s – tegyük hozzá – a Székelyföld jelent kivételt térségünkben. Igaz, ezeken a vidékeken jóval nagyobb a papság társadalmi presztízse is. Sokan a cölibátus önkéntessé tétele mellett foglalnak állást. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Az elkötelezettséget tudatosan vállaló létforma jelentheti csak a kiutat. Tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati hagyományban ez a nőtlenség állapota. A keleti egyház esetében nyilván nem az, a velünk unióban lévő görögkatolikusoknál is ezért más a helyzet. Krisztus példája, az abszolút kezdet a követendő. Az ősegyház házasságban élő papsága – hiszen családos emberek kaptak papi hivatást, gondolhatunk akár az apostolok, a tanítványok egy részére – egy adott kor sajátosságaként értelmezhető. Hozzáteszem, a nőtlenségnek akkor van létjogosultsága, ha Isten közvetlenül is képes az ember életét beteljesíteni. Ebben az értelemben a nyugati világban a pap jelnek tekinthető: ő Isten létezésének, Isten országának jele. A kérdést tehát nem a funkcionalitás irányából, hanem Jézus példája felől kell megközelítenünk. Kevés ugyan a pap, de ez önmagában nem jogosíthat fel bennünket a cölibátus feladására.

– Mi lehetne akkor a megoldás?
– Tény, hogy az intézményrendszert működtetni kell. A személyi feltételek viszont sem mennyiségi – s talán ez keményen hangzik –, sem minőségi szempontól nem adottak. A jelenlegi plébániai struktúra nem tartható fent tovább. Összeomlással fenyeget, nem tud segíteni küldetésünk teljesítésében. Helyette olyan missziós centrumokra lenne szükség, amelyeknek megfelelő lelki kisugárzásuk van. A missziós centrumban közösségben élnének a papok, együtt dolgoznának a laikus munkatársakkal. Sajnos paptestvéreim, főként vidéken, rendkívül magányosak, túlterheltek, kiszolgáltatottak, sokan tönkre is mennek. Nem lehet hosszú időn át nyolc falut ellátni. Ez képtelenség. Ebben a helyzetben a lelki élet, a lelkipásztori szolgálat közönséges munkává válik, s egy pap sokszor csak szentségkiszolgáltató funkcionáriusként működik, ami könnyen lelki meghasonlást okozhat. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy agyonnyúzott, magányos plébános képtelen értelmiségi életmódot folytatni.

– Tapasztalatai szerint milyen mentális állapotban van a hazai papság?
– Nem szeretnék általánosítani. Van egy réteg, amely hősiesen helytáll. Nekik, a szent életű, másokért élő atyáknak köszönhető, hogy a rendszer még működik. Vannak viszont tönkrement emberek, akik sokszor többet ártanak, mint használnak, s nem képesek ellátni az evangelizációban betöltendő szerepüket. Összegezve: nincs jó állapotban a hazai papság. Persze mindez nem független a nemzetközi tendenciáktól. A nyugat-európai papság már régen tönkrement. Németországban már harminc éve látszottak a hanyatlás jelei. A papok jó része elvilágiasodott, hivatalnokként működött csupán, még hitoktatást sem vállalt. Nyilván vannak más helyek is a világban, ahol a kereszténység erős, virágzik. Ilyen például Dél-Amerika, nem véletlen, hogy Ferenc pápát is innen hívta meg Isten egyházfői szolgálatára.

– Az egyház erkölcsi tekintélye érezhetően hanyatlik. Olyan ügyek kerülnek napvilágra, amelyek nagyon sokat árthatnak, s joggal keltenek botrányt.
– Ahogy az evangéliumban olvashatjuk: sajnos vannak s lesznek is botrányok, mert az ember gyenge. De amint Jézus hozzáteszi: jaj a botrányokozóknak! A jóléti társadalmakban az ember személyisége erősen torzul. Nagyon sok a beteg, a pszichésen, mentálisan kóros személyiség. A széthulló, széteső családokban az emberi személyiség nem fejlődhet harmonikusan. Sérült társadalmak sérült tagjai kapcsolódnak be az egyház életébe, ennek következményei a torzulások. Sokat ártott s árt ma is a kommunista eszmeiség és gyakorlat, a diktatúra hatása és a jelenkor általánossá vált értéktagadó szabadossága. Vegyük tudomásul: a keresztény erények jelentik napjainkban is a szilárd kiindulópontot. Azok a keresztény erények, amelyek legtökéletesebben Jézusban találhatók meg. Ezek nélkül a válságból nem lehet kilábalni. A hagyományosan keresztény társadalmakkal és Európával kapcsolatban gyakran hallhatjuk a hamis állítást: vereséget szenvedett, lejárt az ideje, új eszméket követő Európa kell tehát. Szó sincs erről. A nyugati ember dekadenciája éppen annak köszönhető, hogy elszakadt a kereszténységtől! Nem a kereszténység, nem az egyház van válságban tehát, hanem a nyugati ember.

– Ön, miután XVI. Benedek pápa engedélyezte a régi római rítusú misék külön engedély nélküli bemutatását, befogadta az addig a városligeti jáki kápolnában működő régi rítusú közösséget. Segíthet a megújulásban a hagyományokhoz való visszatérés?
– Igen. Ezért is döntöttem úgy, elsősorban teológiai és lelkiségi okok miatt, hogy befogadom a közösséget. Nyolc éven át tanítottam liturgikát a veszprémi teológián, komolyan elmélyedtem a kérdésben, több olyan dologra is felfigyeltem, ami sajnos nem nyilvánvaló sok egyházi ember számára. A mise átalakításával kapcsolatos, a II. vatikáni zsinat utáni tendenciák nincsenek összhangban sem a zsinat szándékával, sem a zsinati dokumentumokkal. Liturgikus szélsőségeket figyelhetünk meg. Az új rendszerű mise, a novus ordo sajnálatos következményeként megjelent a negatív klerikalizmus, amely Krisztus, a Szentség helyett a szertartást végző papot állítja a középpontba. Régen a pap Isten felé fordulva vezette a híveket, ma a hívek felé fordulva mondja a misét. A pap egyénisége annak idején, egyébként nagyon helyesen, kevésbé volt fontos. A régi liturgia szerves fejlődéssel alakult ki hosszú évszázadok alatt, az új sajnos sok mindent félretett ebből. Nagy ajándék volt XVI. Benedek pápától, hogy engedélyezte az ősi rítus használatát.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.