Jaj a botrányokozóknak!

Osztie Zoltán atya, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke az egyház gondjairól.

– Közel két évtizede vezeti a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét (KÉSZ), amely közéleti kérdésekben is hallatja a hangját. Az egyház laikus tagjai nyíltan fel is léphetnek az elveikkel leginkább megegyező irányzatokkal, pártokkal. Milyen helyzetben van egy pap, amikor politikai rokonszenvét kell kifejeznie?
– Politikai pártokat a papság nem támogathat. A hozzáállás is hibás, mert az egyház nem igazodhat politikai pártokhoz. Fordítva igaz: legfeljebb politikai pártok közeledhetnek az egyház tanításához. Egy laikus keresztény ember kétségtelenül szabadabban választhat a különböző pártok közül, mint egy pap, s hangoztathatja politikai nézeteit. Ám olyan irányzatot, amely keresztényellenes, nem követhet. A jobboldaliság ebből a szempontból tehát nyilván adott egy keresztény ember számára.

– Ha valaki azt mondja, hogy ő a szociáldemokrata vagy a liberális felfogását össze tudja egyeztetni a kereszténységével – számos történelmi s jelenlegi példát is mondhatunk erre –, akkor az nem elfogadható?
– Ha nem társul keresztényellenes, egyházellenes ideológiával és gyakorlattal, akkor igen. Ha társul, s ha az adott párt törekvéseiben az evangéliumot tagadó vonások fedezhetők fel, akkor nem. Számomra például a jelenlegi hazai liberálisok, szocialisták ezért sem elfogadhatóak. De elutasítom az újjáéledő szélsőjobboldal, a Jobbik tevékenységét is, mert újpogány nézetrendszerük összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával. Komoly munkát követően most adtuk ki a KÉSZ legújabb állásfoglalását. Az idők jelei című füzet határozottan állást foglal többek között nemzetstratégiai, politikai, gazdasági, oktatási, kulturális és a globális világ kihívásaival kapcsolatos kérdésekben, ám egyetlen párt mellett sem teszi le a garast.

– Ha már szóba kerültek a globális világ kihívásai: hogyan viszonyulhat a keresztény ember napjaink talán legégetőbb kérdéséhez, a migránsok Európába érkezéséhez, befogadásához?
– Látnunk kell az összefüggéseket, fel kell tárni, milyen erők, milyen tényezők, milyen körülmények vannak a migráció hátterében. Mi az oka annak, hogy több százezer ember hirtelen Európa felé vette az irányt? A motivációt, a szándékot kell kutatnunk, azt, hogy ki adott bédekkert a bevándorlók kezébe. A kormányzat, a miniszterelnök lépéseiben nem a kirekesztő, az elutasító gesztust kell látni, hanem a tényt, hogy a törvénytelen, erőszakos áradatot akarta megfékezni. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem akarjuk befogadni a rászorulókat, hanem azt, hogy rendezett körülmények között szeretnénk segíteni rajtuk.

– A közélet iránt elkötelezett egyházi személyek között tarthatjuk számon. Hogyan élte meg az előző rendszert a fiatal pap, aki fővárosi gyökerű újmisésként vidékre került?
– Megdöbbentő tapasztalatként ért szinte papi működésem első pillanatában, hogy milyen nagy szüksége van a híveknek Istenre, s milyen nagy szükség van a közvetítőre, azaz rám is. A tény felelősségre kell, hogy kötelezzen. Megrázó volt átélni azt is, hogy mennyire jók az emberek, mennyire képesek odaállni a jó ügy mellé. Első plébánosi helyemen, Ásványrárón meghatározó élményekkel találkozhattam. Apróságot mondok. Amikor jött a hóvihar, s én városi emberként mit sem sejtettem ebből, de a helyiek már jól tudták ősi tapasztalataik alapján, akkor például visszatolták az autómat a plébániaudvarra, hogy biztonságban legyen. Néhány óra múlva már az utak a hótorlaszoktól járhatatlanok voltak. Ha templomépítésről, plébániatatarozásról volt szó, megmozdult mindenki a faluban. „Plébános úr, ne aggódjon, megoldjuk” – mondták sokszor a hívek, egészen lehetetlennek tűnő helyzetekben. Az előző rendszerrel kapcsolatban egy közvetlen, nagyon negatív élményem van: kispapságom utolsó évében megpróbáltak beszervezni. Berendeltek a BM útlevélosztályára, ígértek, fenyegettek, de nem sikerült rávenniük az együttműködésre. A szemináriumban nagyjából tudtuk egyébként, hogy kispaptársaink közül ki a beépített ember. Egyházellenes megnyilvánulást, ha nem is gyakran, de a rendszerváltozás után is tapasztalhattam. Volt, ez nemrégiben történt, hogy az utcán kiabáltak felém a papi mivoltomat érintő durvaságokat. Szerencsére inkább az ellenkezője a jellemző: a papság megbecsülése – bár megkopottan – napjainkban is érezhető.

– A belvárosi főplébánia-templom Budapesten, a város közepén meglehetősen elszigetelt körülmények között működik. Milyen a hitélet itt?
– Helyzetünk leginkább a más világvárosok közepén álló egyházközségek sorsához hasonló. Az adatok beszédesek: amikor tizenöt éve idekerültem, ezer fölött volt az egyházi hozzájárulást fizetők száma, mára ez négyszáz alá csökkent. Meglepő adat, de van rá logikus magyarázat. A Belváros kiürül. Egyre több a cég, az iroda, sok az üres, az ideiglenesen kiadott lakás. Az egyik legfontosabb feladatunk a közösségteremtés egy velünk szemben egyre inkább ellenségessé hangolt társadalomban. Enélkül igazán virágzó egyházközségi élet sem létezhet. A Belvárosban mindezért véres verejtékkel kell megküzdenünk, elsősorban a nagy távolság miatt. Mind hittanra, mind lelki vezetésre negyven kilométeres körzetből jönnek hozzánk. Hogy lenne elvárható, hogy bejárjanak ide közösségi életet élni? Hozzáteszem: most régészeti feltárások miatt a templom is zárva van. A külső feltételeink is rosszak. Amikor a hatvanas években az Erzsébet hidat építették, ledózerolták a régi plébániaépületet. Jelenleg két szolgálati lakásunk s egy szűkös irodánk van, ami a jó közösségi élethez kevés.

– Mennyire akadályozza a katolikus közösség építését Magyarországon az egyre aggasztóbb méretű paphiány?
– Sajnos jelentősen akadályozza. A paphiány valóban hatalmas, talán Lengyelország, részben Szlovákia s – tegyük hozzá – a Székelyföld jelent kivételt térségünkben. Igaz, ezeken a vidékeken jóval nagyobb a papság társadalmi presztízse is. Sokan a cölibátus önkéntessé tétele mellett foglalnak állást. Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Az elkötelezettséget tudatosan vállaló létforma jelentheti csak a kiutat. Tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati hagyományban ez a nőtlenség állapota. A keleti egyház esetében nyilván nem az, a velünk unióban lévő görögkatolikusoknál is ezért más a helyzet. Krisztus példája, az abszolút kezdet a követendő. Az ősegyház házasságban élő papsága – hiszen családos emberek kaptak papi hivatást, gondolhatunk akár az apostolok, a tanítványok egy részére – egy adott kor sajátosságaként értelmezhető. Hozzáteszem, a nőtlenségnek akkor van létjogosultsága, ha Isten közvetlenül is képes az ember életét beteljesíteni. Ebben az értelemben a nyugati világban a pap jelnek tekinthető: ő Isten létezésének, Isten országának jele. A kérdést tehát nem a funkcionalitás irányából, hanem Jézus példája felől kell megközelítenünk. Kevés ugyan a pap, de ez önmagában nem jogosíthat fel bennünket a cölibátus feladására.

– Mi lehetne akkor a megoldás?
– Tény, hogy az intézményrendszert működtetni kell. A személyi feltételek viszont sem mennyiségi – s talán ez keményen hangzik –, sem minőségi szempontól nem adottak. A jelenlegi plébániai struktúra nem tartható fent tovább. Összeomlással fenyeget, nem tud segíteni küldetésünk teljesítésében. Helyette olyan missziós centrumokra lenne szükség, amelyeknek megfelelő lelki kisugárzásuk van. A missziós centrumban közösségben élnének a papok, együtt dolgoznának a laikus munkatársakkal. Sajnos paptestvéreim, főként vidéken, rendkívül magányosak, túlterheltek, kiszolgáltatottak, sokan tönkre is mennek. Nem lehet hosszú időn át nyolc falut ellátni. Ez képtelenség. Ebben a helyzetben a lelki élet, a lelkipásztori szolgálat közönséges munkává válik, s egy pap sokszor csak szentségkiszolgáltató funkcionáriusként működik, ami könnyen lelki meghasonlást okozhat. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy agyonnyúzott, magányos plébános képtelen értelmiségi életmódot folytatni.

– Tapasztalatai szerint milyen mentális állapotban van a hazai papság?
– Nem szeretnék általánosítani. Van egy réteg, amely hősiesen helytáll. Nekik, a szent életű, másokért élő atyáknak köszönhető, hogy a rendszer még működik. Vannak viszont tönkrement emberek, akik sokszor többet ártanak, mint használnak, s nem képesek ellátni az evangelizációban betöltendő szerepüket. Összegezve: nincs jó állapotban a hazai papság. Persze mindez nem független a nemzetközi tendenciáktól. A nyugat-európai papság már régen tönkrement. Németországban már harminc éve látszottak a hanyatlás jelei. A papok jó része elvilágiasodott, hivatalnokként működött csupán, még hitoktatást sem vállalt. Nyilván vannak más helyek is a világban, ahol a kereszténység erős, virágzik. Ilyen például Dél-Amerika, nem véletlen, hogy Ferenc pápát is innen hívta meg Isten egyházfői szolgálatára.

– Az egyház erkölcsi tekintélye érezhetően hanyatlik. Olyan ügyek kerülnek napvilágra, amelyek nagyon sokat árthatnak, s joggal keltenek botrányt.
– Ahogy az evangéliumban olvashatjuk: sajnos vannak s lesznek is botrányok, mert az ember gyenge. De amint Jézus hozzáteszi: jaj a botrányokozóknak! A jóléti társadalmakban az ember személyisége erősen torzul. Nagyon sok a beteg, a pszichésen, mentálisan kóros személyiség. A széthulló, széteső családokban az emberi személyiség nem fejlődhet harmonikusan. Sérült társadalmak sérült tagjai kapcsolódnak be az egyház életébe, ennek következményei a torzulások. Sokat ártott s árt ma is a kommunista eszmeiség és gyakorlat, a diktatúra hatása és a jelenkor általánossá vált értéktagadó szabadossága. Vegyük tudomásul: a keresztény erények jelentik napjainkban is a szilárd kiindulópontot. Azok a keresztény erények, amelyek legtökéletesebben Jézusban találhatók meg. Ezek nélkül a válságból nem lehet kilábalni. A hagyományosan keresztény társadalmakkal és Európával kapcsolatban gyakran hallhatjuk a hamis állítást: vereséget szenvedett, lejárt az ideje, új eszméket követő Európa kell tehát. Szó sincs erről. A nyugati ember dekadenciája éppen annak köszönhető, hogy elszakadt a kereszténységtől! Nem a kereszténység, nem az egyház van válságban tehát, hanem a nyugati ember.

– Ön, miután XVI. Benedek pápa engedélyezte a régi római rítusú misék külön engedély nélküli bemutatását, befogadta az addig a városligeti jáki kápolnában működő régi rítusú közösséget. Segíthet a megújulásban a hagyományokhoz való visszatérés?
– Igen. Ezért is döntöttem úgy, elsősorban teológiai és lelkiségi okok miatt, hogy befogadom a közösséget. Nyolc éven át tanítottam liturgikát a veszprémi teológián, komolyan elmélyedtem a kérdésben, több olyan dologra is felfigyeltem, ami sajnos nem nyilvánvaló sok egyházi ember számára. A mise átalakításával kapcsolatos, a II. vatikáni zsinat utáni tendenciák nincsenek összhangban sem a zsinat szándékával, sem a zsinati dokumentumokkal. Liturgikus szélsőségeket figyelhetünk meg. Az új rendszerű mise, a novus ordo sajnálatos következményeként megjelent a negatív klerikalizmus, amely Krisztus, a Szentség helyett a szertartást végző papot állítja a középpontba. Régen a pap Isten felé fordulva vezette a híveket, ma a hívek felé fordulva mondja a misét. A pap egyénisége annak idején, egyébként nagyon helyesen, kevésbé volt fontos. A régi liturgia szerves fejlődéssel alakult ki hosszú évszázadok alatt, az új sajnos sok mindent félretett ebből. Nagy ajándék volt XVI. Benedek pápától, hogy engedélyezte az ősi rítus használatát.