A gyalogosokat lelövik, ugye?

Tudom, hogy előítéletektől terhes az elkövető leírása, de ezt láttam, nem tehetek róla. Ő viszont igen. Aggódott. Hát aggódjon is! Inkább lassított volna. Mert hogy nem a néniért aggódott, az egyértelműnek tűnt.

Bosnyák tér. Budapest egyik legkockázatosabb forgalmi csomópontja. Magyarul: kereszteződés. Kétszer két sáv, kis utcák keresztben, négy gyalogátkelő, középen a fűvel benőtt villamossínek és a két oldalt parkoló autók masszív járdaszigetet képeznek. Plusz buszvégállomás, ide érkezett a leánykori nevén piros meg fekete 7-esnek és 173-as hívott, a várost a vadnyugat postakocsijaihoz hasonlóan átszelő járat. Ma – „asszem” – 107-es meg E. A két oldal harmadik sávja a buszmegállóké.

Mindezt tetőzi, különösen szombaton reggel az az óriási gyalogostömeg, amely a tér piaca, a „Bosnyák” felé hömpölyög az éhenhalás rémétől ösztökélve.

A felvázolt tér által kínált közlekedési helyzet még Kanadában sem lenne egyszerű, ahol már akkor megállnak a másik (!) oldalon érkező autók, amikor még azt sem tudom pontosan, hogy át akarok-e menni a zebrán. A két tavacska közötti út mellett elhelyezett tábláról ne is ejtsünk szót: „Vigyázz! Kacsák az úton!”. Apám, ezek a kacsákat is átengedik

Szegény kanadaiak nézhetnének nagyokat a Bosnyák téren.

Benn a piacon is ügyesen kell manőverezni a számtalan guruló szatyor között, és kiélezett harc folyik egy-egy zamatosabb karajért vagy érettebbnek tűnő dinnyéért, de előbb el kell jutni oda. A kereszteződés taposóaknáin át. Oké, tudom, a berlini fallal ügyesebben megoldották az áthaladás megakadályozásának kérdését. Még budapesti autósok sem kellettek hozzá, csak sok beton, szögesdrót, őr meg fegyver. De aki ott megkísérelt átkelni, az hasonló módon kockáztatta az életét, mint a Bosnyák téren (és vélhetően még számos helyen Budapesten).

Hiába lép le a gyalogos, a kutya nem áll meg. Süvít mindenki, mint a szél. Ritka alkalom kínálkozik ugyanis, mintegy 20 méteren belül két zebra, azaz két gyalogososzlop kínálja a lehetőséget az autósok számára. Kár lenne kihagyni. Kéjes örömmel lehet nézni, ahogyan a védtelenebbje öklét rázva rebben szét.

E sorok írójával történt meg az egyik legképtelenebb eset. Az első sáv megállt, óvatos lépések, majd kukkantás a második sávba. Ha nehezen is, de az is befékezett az álló autó mellé. Amúgy esze ágában sem volt, még lassítani sem. Gyorsuló léptekkel húznék el, ám megtorpanok, mert a harmadik sávba – a buszmegállóba – kicsapott egy derék ember, és a cipőm orrától leheletnyire húzott el előttem. Int, hogy „bocsi”. Te, anyádat, a ravatalon. Így foglaltam össze a véleményemet egy nehezen vállalható, a pillanat hevében mégis megfelelőnek tűnő gondolatsorba.

Múlt szombat reggel mentőautó állt keresztben a csomópont kellős közepén. Egy idős nénit ápoltak benne. Odébb egy rozoga kis roncs, mellette kopasz, kigyúrt állat szívta láncban a cigarettákat a plázacicája társaságában. Tudom, hogy előítéletektől terhes az elkövető leírása, de ezt láttam, nem tehetek róla. Ő viszont igen. Aggódott. Hát aggódjon is! Inkább lassított volna. Mert hogy nem a néniért aggódott, az egyértelműnek tűnt.

Persze vannak ennél keményebb terepek is. Moszkva például. Ott csak méretes terepjáróval, illetve 80-100 közötti sebességgel lehet elsőbbséget érvényesíteni, adni meg nem ad senki. Legfeljebb tanknak. A gyalogosok pedig nyugodt lélekkel bekészíthetnének a farhát mellé egy két páncélöklöt, ha át szeretnének kelni a kétszer négysávos sugárút másik oldalára. Oda ugyanis születni kell. De annyi rosszat átvettünk már a világnak abból a részéből – és féltékenyen őrizzük is ezeket a „hagyományokat”. Miért pont az egymás iránt – csekély – tiszteletet ne felejthetnénk ki a történelmi csomagból.

Mondjuk arra a pár másodpercre, amíg átengedjük a gyalogost a zebrán.

Sajnos rájöttem, hogy ez soha nem változik meg. Legalábbis egyhamar nem. Változatlanul halálos veszélyben lesznek Magyarország legtöbb átkelőhelyén az egyébként előnyt élvező gyalogosok, idősek, fiatalok, babakocsisok, mindenki. Történt ugyanis, ott, a Bosnyák téren, hogy egy nagymama korú úrvezető hölgy (nem szeretnék az úr helyében lenni, akit ő vezet) diszkréten félrenézett, és úgy robogott át előttem, mintha ott sem lettem volna a zebrán. Ha már ő sem, akkor vége. Nincs tovább.

Vagy győzzön meg, hogy van remény a javulásra

Hozzászólásában írja meg, milyen vérlázító eseteket látott (hallott) a gyalogosátkelés viszontagságaival kapcsolatban!

Ha dühítik a bunkó autósok, osszon ki néhány tockost. Nem segít, de jólesik.

Ha Önnek is van hasonló története, vagy hasonló gondolatok foglalkoztatják, írja meg, hogy mások is okulhassanak: [email protected].