Gyerekkori barátomnak emberemlékezet óta egy állami vállaltnál van munkahelye. Mondanám, hogy ott dolgozik, de ez enyhe költői túlzás lenne. Néha persze dolgozni is kell, de elsősorban onnan kapja a fizetését. Nem keres sokat, inkább keveset. Szemérmesen nem beszélünk róla. Az állami szektor sohasem volt arról ismert, hogy a közkatonáknak sokat fizetne. Manapság az éhbérnél csak hangyányival többet. A lelkesedés egyenes arányban áll a bérrel. Már belefásult. „Nincs más, ez meg nem lesz jobb” – szokott lemondóan legyinteni. Egyetlen vigasza, hogy nem kell megszakadni, de már nyugdíjasnak sem nevezhető az állás. Állandó át- és kiszervezések sötét fellegei tornyosulnak a horizontján. Látja, érzi, de nem tudja, hogy mikor milyen játékot játszanak a főnökök. Nekik biztosan jó lesz. Őneki? Már semmit nem remél. A ma biztos. A holnap? Ki tudja
Időnként kicsit megugrik a kereseti lehetőség. Akkor, amikor egyik-másik főnök a maszek vállalkozásába tereli ki a brigádot dolgozni. Ilyenkor is csak csurran-cseppen, de mégis több, mintha nem lenne, és benne van a munkaidőben. Mindenkinek jó. A főnökök megépíthetik kacsalábon forgó házaikat, a város folyóján kisebb jachttal villanthatnak, senki nem nyomja fel őket, mert a pórnép is kap némi aprópénzt. Se számla. Se tb. Se semmi.
Más. Életkép 1985-ből. Pörköltet eszegetünk egy vidéki társaságban, fiús buliba estem be messziről jött emberként. Mind vasutasok. Folyamatosan ugratják a házigazdát, mondván: „Fütyül a mozdony, indul a ház!” Fogy a sör, emelkedik a hangulat. Lassan nekem is megfejtik a mondatban rejlő – amúgy közöttük nyílt – titkot. Házigazdánk az építkezéshez szükséges anyagok olyan mennyiségét hordta haza a MÁV-tól, hogy nem lett volna meglepő, ha a ház téglánként megindul a vasút hívó szavának engedelmeskedve.
Keresetkiegészítés. Még azt sem mondhatnám, hogy cinkosan kacsintottak össze. Hétköznapi, érthető, elfogadott dologról beszéltünk. A gyár a munkásoké, tehát haza is vitték. Apránként. Lopás? Á, butaság. Ez jár.
Idővel azt tapasztaltam, hogy a barátom is beállt a hosszú-hosszú, máig alig fogyatkozó sorba. A garázsa tele van „anyaggal”. „Jó helyen van itt. Még jó lehet valamire.”
A kis plusz javít az anyagi helyzeten. De a lelket is simogatja. Ez a rosszabb. Miközben a nagyfiúk óriási összegekkel játszadoznak, a kisember örül az apróságoknak. Még akkor is, ha tudja, hogy az ő kockázata nagyobb. Ő tényleg az egzisztenciájával játszik.
Ellentétben a spílerekkel, barátom állandó dilemmában él. A lelkiismerete a 30 év alatt szerzett és csiszolt gyakorlat után sem nyugodt.
Lopni vagy nem lopni? Ez itt a kérdés!
A kényszerhelyzet gyors önigazolást nyújt. Muszáj lopni, mert élni kell. És mindenki lop, ergo hülye, aki kimarad. Pedig mindenkinek egyszerűbb lenne, ha az emberek ezrei, milliói fizetést kaphatnának. Olyat, amiből lassacskán, de meg lehet élni. Még az is meglehet, hogy a vállalatok is jobban járnának.
A kérdés inkább az, hogy le lehet-e vetkőzni a 60-70 év alatt türelmes munkával felépített reflexeket. Kérdés, hogy mennyien lopnának akkor, ha lenne tisztességes bérük, amiért persze meg is kellene dolgozniuk (azért van már ilyen is). Biztosan lenne, aki örömmel szakítana a „hagyománnyal”. És olyan is, aki tovább ügyeskedne. Csak ez utóbbit a többség már kirekesztené. Nem engednék meg, hogy egy-két pofátlan alak kockáztassa a többiek jó sorsát.
Nem csak törvény van. Jóérzés is. Tisztesség. Becsület. Valahol mélyen ott lapulnak. Bármikor fel lehet őket ébreszteni. Csak jó példa kell hozzá. Követhető. Követendő.
Lopni vagy nem lopni? Nem lehet kérdés!
