Gasztrohakni: Ez egy vicc, nem a magyar konyha

Kár, hogy Szent István ünnepén ilyen mélyről indult a magyar gasztronómia bemutatása. Az alapötlet nemes, de nagyon gyorsan fel kellene zárkózni.

Tavaly még csak a párommal jártuk le a lábunkat a kissé szervezetlennek és szétesőnek tűnő tákolmánysoron. Az ország tortáját akartuk megkóstolni. Az almás-mákosat, ha még emlékeznek ránk. Nem sikerült. Elkövettünk azt a balga hibát, hogy háromnegyed kilenckor próbáltunk meg kérni két szeletet a külön erre fenntartott, impozáns standon. A kedves, középkorú hölgy szemérmetlenül a szemembe röhögött, mondván, ó, már elfogyott. A rendezvény amúgy éjfélig volt meghirdetve. Hogy hol lehetne mégis venni, kérdeztem óvatlanul. Széles mosollyal érkezett a válasz: Pestlőrincen. Nem tudom, komolyan gondolta-e ezt, mindenesetre az „országtortákban” felettébb jártas cukrászdát azóta nagy ívben elkerülöm.

Idén a mindig utolsóként meghaló remény vitt ki ismét a Bem rakpartra. Meg a vágy, hogy külföldi vendégemnek – nevezzük Maiknak – elbüszkélkedjek a magyar gasztronómia különlegességeivel. Kétvállas vereség lett a vége. A Gasztrosétány ismét az aszfaltra vitt, de ez nem volt elég, Maik néhány naiv kérdéssel még meg is sorozott ott lenn.

Nem mondom, hogy a rendezvény nem fejlődött tavaly óta. Immáron Magyarország régiói szerint mutatták be a magyar termelők és a magyar konyha különlegességeit. Én már megszoktam, hogy a sátrak kicsik és a brazil favellákra emlékeztetnek. Kivéve néhány szemrevaló, saját járgányt, mert akadnak olyan vásározók, akik már rájöttek, hogy valami vonzó kiállító egységre van szükségük. Hát csináltak. Ahhoz is hozzászoktam, hogy bármelyik fesztiválra megyünk, a tematikától függetlenül Katlan Tóni kakasherepörköltjére és füstölt-főtt csülkére lehet alapozni. Előbbi Maiknak is feltűnt, utóbbi csak akkor, amikor a sokadik ugyanolyan katlanos pult előtt ballagtunk el. Azért ne legyünk igazságtalanok, az iparivá kinőtt fesztiválos kajáltatás remekművei mellett Tóninál akadt két-három régiós specialitás is.

Volt azért mangalica, sütve és kolbászba töltve, meg tepertő is. A Szolnoki Gulyásfesztivál aktivistái óriási üstben mutatták meg tudományukat. Nem maradt el az ökörsütés sem, amelyre a Máltai Szeretetszolgálatnál sorban állók részére nyílt a legjobb kilátás. Méz- és lekvárhegyek. Az ország fagylaltja. Aszalt gyümölcsökből és magvakból készült szenzációs édességek. A hollókőiek csörögefánkot készítettek.

Maik kérdései azonban összezavartak. Nem értette, hogy a citromos, narancsos, lime-os, mentás limonádé melyik tájegységünk jellegzetessége. Arra is rácsodálkozott, hogy a régiók szörp- és borkínálata hogyan egyezhet meg száz százalékban. És ha én olyan büszkén mesélek a magyar borról, akkor itt miért csak háromfélét lehet kapni, meg fröccsöt. Mert ahogyan a főtt étel, úgy a bor eladásának jogát is nagyjából egy cég vette meg. És nem is bonyolította túl. A tokaji furmint ugyanolyan jó volt alföldinek, mint dél-dunántúlinak, vagy bárminek. Kedves barátom nem értette, hogy egy fesztiválon mi szükség lehet zöldséges sátrakra. Itt veszik meg a lecsó alapanyagát? Maik arra is rákérdezett, hogy mozzarelás paradicsomot mintha olasz caprese, a fetasajtosat pedig görög pásztorsalátának ismerte volna eddig. Érdekelte továbbá, hogy a frissen sütött chips tényleg a magyar konyha egyik hagyományos eleme-e. Ezt is tőlünk lopta a nagyvilág? Hát, nem...

Sajnos a gasztronómiát illetően ez idáig túl sokat nem lopott tőlünk a világ. Talán a fűszerpaprikát. A mangalicát is hiába magyaráztam Maiknak, de amikor azt mondtam, hogy jamon meg pata negra, a tényleg világhírű spanyol sonka nyomán egyből tudta, miről beszélek. Nos, a mangalica és a pata negra – lényegében testvérek. Sajnos balkézről. Mármint a mangalica. Pedig nem bal, hanem jobb sorsra érdemes. Muszáj volt megkóstoltatnom Maikkal, el is kerekedett a szeme, hogy ő még ilyen finom disznót nem evett. Pedig a schweinebraten megy otthon rendesen.

Nagyon szurkolok a Magyar Ízek utcájának és a Gasztrosétánynak is, bármi is az. Én annak gondoltam, és remélem egyszer majd a szervezők is annak gondolják, hogy Szent István ünnepén a magyar ételek és italok legszebb, legnemesebb bemutatója. Igen, a külföldieknek is meg kell mutatni, milyen értékes termékek születnek magyar földön, és milyen nagyszerű emberek készítik őket. Ha meg nincsenek külföldiek, akkor csak úgy, hogy jobban érezzük magunkat. Hogy a magyar íz igenis létezik, nem is rossz, a világ ugyan nem ismeri, de itthon már világhírű.

Ha diplomatikusan szeretném kifejezni magamat, akkor azt mondom, hogy a tűzijáték alá sok százezer ember kíváncsiságának és étvágyának kielégítésére tervezett rendezvény előtt óriási fejlődési lehetőség van. Apró lépés a szervezőknek a regionális felosztás bevezetése, már csak tartalommal kell azt megtölteni. Hogy ne csak a pénztárca kitömése legyen fontos, hanem a kiszolgálás is. Ha engem kérdeznének a szervezők, kapásból tudnék ajánlani 4-5 olyan szakembert, akik igazán otthonosak a magyar gasztronómiában, a hungarikumok és a védett magyar termékek világában, meg a népi étkek hagyományaiban. De néha elég csak megkérdezni a nagymamát, ő is többet tud erről mesélni, mint amennyit a Gasztrosétány elmondott.

Mangalica, szürkemarha, magyar tarka, racka, gomolya, orda, zsendice, kéknyelű, kékfrankos, kadarka, kurucvér, rózsakő, vulcanus, irsai olivér, cserszegi fűszeres, olaszrizling, karcagi birkapörkölt, szegedi halászlé, bajai halászlé, pörkölt, gulyásleves, csabai kolbász, gyulai kolbász, egri bikavér, egri csillag, villányi vörös, balatoni fehér, tokaji aszú, fordítás, máslás, gönci barackpálinka, békési szilvapálinka, kecskeméti barackpálinka, szabolcsi almapálinka szatmári szilvapálinka, hajdúsági torma, kalocsai fűszerpaprika, szegedi fűszerpaprika, makói hagyma, szaloncukor, konyakos meggy, mákos guba, csöröge, dödölle. Hirtelenjében, egy szuszra, a teljesség igénye nélkül.

A lista még hosszú, Maiknak akkor sem tudnék egyszerre mindent megmutatni, ha a Gasztrosétány egy francia, olasz, osztrák, német kisváros közepesen gyenge termelői piacával fel tudná venni a versenyt. De lesz még hosszabb is a sétánk, és nem csak azért, mert 100 méteres üresjáratok tátonganak a szerény sátorcsoportok között. Hanem azért, mert biztosan megérjük, hogy a nemes gondolat megfelelő szakértelemmel is társul. A régiók térképes, rövid szöveges bemutatásával. A hagyományos termékek és ételek táblás leírásával, bemutatásával. Igazi termelőkkel, igazi ételekkel.

Az alapgondolatot kitaláló rendezők is jól ráéreztek, hogy a sok ezer között nincs egyetlen egy olyan gasztrofesztivál sem, amelynek a teljes magyar gasztronómia bemutatása lenne a feladata. Vagy regionálisak, vagy tematikusak – nagyon helyesen. Együtt az egész még nem működik. Pláne ingyenes látogatási lehetőséggel. Az augusztus 20-ai gasztrofesztivál óriási lehetőség, élni kellene vele (meg a kapott támogatás forintjaival is). Büszkén, jó érzéssel.

Mi optimisták vagyunk, kivárjuk. És akkor visszahívjuk Maikot is...