Épp ideje véget vetni az orvosok kettős életének

Horvátországban például a közalkalmazottak fizetési listájának első 100 helyén 86 (!) orvos található.

Gondoljanak csak bele, milyen lenne, hogy mondjuk az útlevelünk ügyintézésénél hosszú, tömött sort kellene kivárni, de egy ügyintéző felajánlana egy másik módot. Átmegyünk a saját irodájába, ahol – természetesen jóval drágábban –, de sokkal gyorsabban elintézné az ügyünket. Ezután soron kívül beadhatnánk a papírjainkat, és olyan portréfotó készülne rólunk, hogy még Nánási Pál is megnyalná mind a tíz ujját. Az útlevelet expressz sebességgel vehetnénk át, persze az említett irodában, ahol a pénzt is befizetjük.

Vagy. Elmegyünk egy márkaszervizbe, ahol a szerelő sajnálkozva mondja el, hogy a járgányunkhoz szükséges alkatrész hiánycikk, elég sokára érkezik meg, de ő tud egy másik megoldást. Elmegyünk az otthoni garázsához, ahol felveszi rendelést, persze döntően többe kerül, visszaviszi az autót a márkaszervizbe, megcsinálja, majd otthon átadja a magasabb összeg fejében.

Elég furán hangzik mindez, mert ezekben az „üzletágakban” másként működik az „okosság”.

A gyógyításban pedig pont így.

A beteg már előre tudja, hogy egy egészségügyi intézetben mire számíthat, ezért inkább elmegy ugyanannak az orvosnak a magánrendelőjébe. Apropó magánrendelő. Nem kell hozzá más, mint egy bérelt lakás, egy orvos, egy sztetoszkóp, néhány díszítő tárgy, amelyek a gyógyítás nehéz, de édes terhére és magasztosságára utalnak, gyógyszeripari szórólapok meg plakátok. No meg egy bűbájos asszisztens (nem, nem a szexi fajta, inkább a gondoskodó), aki beosztja a doktor úr drága idejét.

A vizsgálat folyamán fény derül a gondra, és a kezelés lehetséges módozataira is. De magát a kezelést a rendelőben – sajnos – nem lehet elvégezni. Ahhoz be kell menni a doktor úr állami munkahelyére, mondjuk a klinikára, mert ott áll rendelkezésre a megfelelő berendezés. Jöhet a következő találkozó a doktor úr klinikai munkaidejében, a szükséges eszközök ingyenes – pontosabban a tb által finanszírozott – használata. Egyszer, többször, a kezelés igényei szerint. Lehetőleg többször, mert úgy nagyobb lesz a számla a végén. Azzal nem kell törődni senkinek, hogy közben a szerencsétlen tb-s betegek hónapokig várnak a sorukra, mert a gépek foglaltak, és nem jutnak vizsgálathoz vagy kezeléshez.

„Kontrollra” természetesen ismét a magánrendelőbe kell menni, mert ott áll rendelkezésre a rendelő az iménti felsorolásnál méltánytalanul elfelejtett, mégis legfontosabb, de igen gyakran mellőzött kelléke: a számlatömb. A szolgáltatás ellenértékének elszámolására és kifizetésére ugyanis ekkor és ott kerül sor. Többnyire számla vagy nyugta nélkül.

Mi sem egyszerűbb. Állami költségre üzemeltetni egy magánvállalkozást. Nagy okosság nem kell hozzá, komoly befektetés sem, csak gyomor, meg bőr, de jó vastag. Ha minden magyarországi orvosnak meg lenne a lehetősége ilyen kettős életre, aligha menne el bárki közülük külföldre. Már nem érné meg. Ismervén azonban a kaszt jellegű orvosi hierarchiát, ilyen grandiózus bizniszt csak az „érinthetetlenek” építhetnek ki.

Ahogyan a Mercedes vezérigazgatója nem használhatja a gépsort egy saját kis márka csekély, de annál jövedelmezőbb megrendeléseinek kielégítésére, és ahogyan polgármester sem lehet már parlamenti képviselő, az orvosok kettős életét is meg kellene végre szüntetni. Az ilyen kettősség a különböző törvényeket is sértheti a hétköznapokban nélkülözhetetlen kreatív megoldások alkalmazásakor, de az emberi jó érzésnek mindenképpen ellent mond. El kellene dönteni, hogy valaki az állami rendszerben gyógyít, és elégedettséggel tölti el a felgyógyult emberek hálás mosolya, vagy inkább a meggazdagodás érdekli, és azért hajlandó kihasználni a szerencsétlen beteget.

A kettő között nem a paraszolvencia jelenti a megoldást. Azt tűzzel-vassal pusztítani kellene. És közben tisztességes fizetést kell adni az állami orvosoknak (Horvátországban például a közalkalmazottak fizetési listájának első 100 helyén 86 (!) orvos található – Magyarországon viszont alacsonyak az orvosi bérek, de közösségük krémje abból a kevéskéből irigylésre méltó autókat, ingatlanokat, hajókat tud vásárolni). Mert a beteg kifizeti a maga egészségügyi adóját, időnként – ha bajban van – kellene kapnia érte valamit minden további fizetség nélkül. Felháborító az a gondolat, hogy plusz pénzért kapjanak jobb ellátást az arra áldozó betegek a kórházakban. Mert ezek szerint lehet jobb is a szolgáltatás. De minden biztosított számára legyen az, hiszen egyszer már fizetett érte. Aki magasabb minőségre vágyik, és hajlandó meg is fizetni azt, az menjen magán intézményekbe.

Az orvos is. Ilyen egyszerű.