„Ez nem vétek! Ez hiba!”

A nyugati világ egyértelműen felelős az Ukrajnában történő konfliktus kialakulásáért.

Európa vak volt akkor, amikor figyelmen kívül hagyta a reálpolitika továbbélését és nem mérte fel a folyamatos keleti expanzió következményeit, és vak ma is, amikor nem látja, hogy a lépéseivel folyamatosan a meggyengítésére váró Egyesült Államok és Oroszország kezére játszik. Annak ellenére, hogy egy laikus szemlélő számára a jelenlegi ukrajnai konfliktus kirobbanása hirtelen módon, pár hónap alatt zajlott le, valójában egy húsz évre visszanyúló történelmi folyamat kicsúcsosodásáról van szó. Erre a tényre a Chicagói Egyetem professzorának, John J. Mearsheimernek a cikke világít rá, amelyben részletesen elemzi, hogy a kelet-ukrajnai történésekért és a Krím félsziget orosz annektálásért tulajdonképpen a nyugati világ a felelős.

Az Egyesült Államok európai szövetségeseivel karöltve ugyanis folyamatosan kiállt a NATO keleti bővítése mellett a Szovjetunió összeomlása után. A NATO kelet-európai terjeszkedése azonban nem csak az egyetlen ok, ami az akkor még gyengélkedő orosz medve talpát csiklandozta. Nem sokkal a volt szovjet utódállamok észak-atlanti szövetséghez történt csatlakozása után ugyanis sor került azok EU-ba történő felvételére is. Az unió pedig 2009-ben meghirdette a keleti partnerség politikáját, ami célként tűzte ki további kelet-európai országok, köztük Ukrajna unióba történő felvételét, ami magával vonná a nyugati állam-, gazdaság- és társadalomszervezési elvek (a nyugati modell) terjedését is. Ez pedig egy alapvetően más hatalmi struktúrában működő, állam-, gazdaság- és társadalomszervezését tekintve is a nyugatihoz képest eltérő modellt építő nagyhatalom szomszédságában közvetlen veszéllyel fenyeget, éppen ezért számára megengedhetetlen. Mearsheimer szemléletes példájával élve képzeljük csak el, ha a liberális demokrácia zászlóvivőjének számító Egyesült Államok határán a kommunista Kína próbálná egy általa kiépített katonai szövetségbe toborozni Kanadát és Mexikót. Nem lenne őszinte a mosoly az amerikaiak arcán. Nem beszélve azokról a kiszivárgott információkról, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a Janukovics-rezsim megdöntésére nyugati támogatással került sor.

A nyugati befolyási rendszer évtizedes keleti expanzióját azonban Oroszország nem hagyta szó nélkül. Többször figyelmeztetett az elmúlt években, hogy határozottan ellenzi a NATO bővítési politikáját, és ezen tények ismeretében egyértelműen beazonosíthatóak Putyin azon lépései, amelyek arra voltak hivatottak, hogy megkeményítsék a nyugati világgal való szembenállást. Mindaz, ami most Kelet-Ukrajnában történik, csak a múlt „kicsúcsosodása”. Oroszország ugyanakkor nem érdekelt Kelet-Ukrajna – legfőképpen pedig egész Ukrajna – lerohanásában. A „két hét alatt beveszem Kijevet” megszólalás lényegesebb része nem az orosz hadsereg haderejét jelző kijelentés, hanem a „ha akarom” fordulat; Putyin ugyanis egyelőre ezt nem akarja.

Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az orosz elnök szorgalmasan építette kapcsolatait az elmúlt években újabb és újabb ázsiai és közel-keleti partnerekkel. Ez lehetővé teszi számára egy olyan szövetségi rendszer felállítását, ami alternatívát nyújthat a nyugati érdekszférával szemben. Nem beszélve arról, hogy komoly katonai erővel rendelkező szövetség jöhetne létre Törökország, Kína és Szíria bevonásával. Az Európával szemben felvállalt nyílt konfliktusból eredő gazdasági nehézségekért azonban kérdéses, hogy az új szövetségesek mennyire tudnák kárpótolni Oroszországot. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni persze, hogy a konfliktus az Egyesült Államok kezére játszhat az Európával folytatott szabad kereskedelmi tárgyalások során, és az energiafüggőség miatt nem kívánt kompromisszumokra kényszerítheti az uniót. Ennek ellenére maguk a gazdasági szankciók hosszú távon minden fél számára komoly veszteségeket okoznak.

Kérdés, hogy van-e ebben a „soktényezős játszmában” alternatív megoldás. Mearsheimer cikke erre is utal, mégpedig Ukrajna semlegességének visszaállítása kapcsán. A cél egyébként ettől függetlenül is egy olyan Ukrajna felépítése lehetne, amely kellően oroszbarát, de nem is Nyugat-ellenes ahhoz, hogy a – XXI. századba visszatért – reálpolitika szóhasználatával élve: semleges ütköző állam legyen a nyugati és a keleti világ között. Erre megfelelő alternatívát nyújthatna egy föderális módon felépülő Ukrajna vagy egy lazább konföderáció, de mindenekelőtt egy olyan struktúra, ahol a nemzetiségek is megfelelő képviseletet, de legalábbis széles körű kulturális jogokat kapnának. Ez egyébiránt Magyarország nemzeti érdeke is a kárpátaljai magyarság miatt.