GoodFood – egy gasztromagazin első magyar számáról

Meglepően finom, sokkal jobb, mint amire számítana az ember. A magyar közízléstől kicsit idegen, de egyszerű, olcsó, gyors, fantáziadús. A többi recept is hasonlónak tűnik, a magazin szakmai része tehát – szerintem – jó színvonalon áll. Sok sikert hozzá, előfizető nem leszek, de ha épp látom, megveszem, aztán hadd szóljon.

Az élet úgy hozta, hogy ismét egy gasztromagazinról lesz szó. Tudom, hogy nemrégiben volt hasonló post, de mit tegyek, ha a sors felülírja a terveket – e hó elején megjelent a magyar kulináriai piacon egy új kiadvány, és elsőként – vagy legalább az elsők között – szeretnék pár bemutató sort írni róla.

A címe GoodFood – világkonyha, a BBC azonos című képes újságának magyar kiadásáról (a magyar változatot szokták illedelmesen így nevezni), annak első számáról van szó. Az angol eredeti 2001. óta jelenik meg, és terjeszti a tudást s ízlést azon a – szerintem legmagasabb – színvonalon, melyet az anyavállalat BBC-től mindenki megszokott, aki hozzájut valamilyen formában. Eredetileg a BBC életmód-csatornái egyikének, a BBC Food elnevezésű adónak a gyermeke volt, nagyban támaszkodott a csatorna archívumára, állóképi megjelenítéseként ezen életmód-adó tartalmának és szellemiségének.

A nyugati világban a legtöbb sikeres orgánum előbb-utóbb más nemzeti piacokon is el akarja adni termékét, és megpróbálja tévéadóját, nyomtatott kiadványát némileg a helyi sajátosságokhoz, vélt vagy valós elvárásokhoz, nemzeti karakterhez idomítani, épp csak annyira, hogy abban a bizonyos másik országban is fogyasztható legyen. Ez a globalizáció egyik fő megjelenési formája, és a folyamat hasonlóképp zajlik minden esetben a Playboytól a NatGeón át a Pontyhorgász Magazinig – általában sikerrel. Normál menetben nem is keltene feltűnést, engem például teljesen hidegen hagy, hogy melyik „sztájliszt” melyik országban melyik típusú Ferrariról pontosan mit gondol – mivel a dolog eredője folytán, ami közvetlen a kereskedelmi érdek, úgyis mindegyik pontosan ugyanazt fogja gondolni. But, and this is a big but, mondja John Cleese a szálloda erkélyéről, ezúttal kicsit más a leányzó fekvése. Az anyavállalat ugyanis esetünkben egy teljesen egyedi helyzetű konglomerátum, a British Broadcasting Corporation, ami megalapítása óta folyamatosan a legmagasabb minőség, a jó ízlés, a mértéktartás, ugyanakkor a tökéletes szakszerűség archetípusa. Aki az átlagnál csak kicsit jobban ismeri a bíb tévé- vagy rádióadásait, tudja, mire gondolok. Ennek oka pedig az, hogy a BBC nem, vagy csak csekély mértékben és megszorításokkal profitorientált szervezet (Royal Charter, előfizetési díj, stb.) Az vezérelt tehát, hogy a fentiek ismeretében nézzem meg saját érdeklődési körömön belül, mire jut az adott társaság egy magyar viszonyokra alkalmazott kiadvánnyal.

A világkonyha elnevezésű szellemi áramlatnak a britek egyik „kiötlői” és egyik legfontosabb zászlóvivői, a GoodFood magazin pedig ennek anyahajója, alcímében is megjelenítve a mögöttes gondolatot. Az újság célja tehát (ellentétben például Jamie magazinjával) nem a nemzeti sajátosságok, hagyományok ápolása, hanem – többek közt – az új gondolatok, friss ötletek terjesztése, megtartva egyes kulináriai pilléreket, mint természetesen a jó ízlés, a tetszetős megjelenés, a friss és szezonális alapanyagok használata; továbbá beépítve (relatíve) újakat, mint teszem azt az „egészséges” étkezés. (Ami utóbbitól én speciel a falra mászom, de belátom, hogy nem haladok a korral, begyöpösödött vén salabakter lettem.) A GoodFood ezen elvi alapvetéseknek tökéletesen meg is felel. Az ételek ínycsiklandóak, fantáziadúsak, legtöbbjüket egyáltalán nem nehéz elkészíteni, gusztusosan vannak szervírozva és fényképezve, az egész tökéletesen megfelel a megcélzott (brit) közönség elvárásainak és lehetőségeinek, egyben úgy tágítja horizontját és gazdagítja életét, hogy az szinte észre sem veszi. Pontosan ezt is várja el az ember BBC-től.

A külföldi „kiadások” esetében úgy szokott menni a dolog, hogy az eredeti tartalom mintegy 70-75% százaléka megmarad, a fennmaradó 25-30% pedig helyi, az adott országban jellegzetesnek mondható, adaptált tartalom lesz. És itt ugrik a majom a vízbe: Magyarország és lakói, civilizációja olyan távol van az Egyesült Királyságtól és lakóitól, civilizációjától, amennyire ez a keresztény (euroatlanti) kultúrkörön belül egyáltalán lehetséges. Nézzük, mennyire sikeres az adaptálás:

Általánosságban az első magyar kiadás lényegi tartalmáról, tehát ételeiről is elmondható mindaz, amit az anyamagazinról fent említettem, nem fogom ismételni magam. Az ételekkel, az elkészítési módokkal, a fantáziahorizonttal, a megjelenítéssel teljesen elégedett vagyok. Én. Mivel én szeretettel főzök világkonyhát is. De nézzük csak egy kicsit a statisztikát: a magazin nettó 100 oldalán összesen 122 recept szerepel. Ebből 50 a főétel, a teljes fogás (a többi leves, édesség, saláta stb.) Ebből az ötvenből 15, azaz egy teljes negyede birka/bárány, illetve hal, továbbá a teljes ételsor (mínusz édességek) körülbelül egyharmada vegetáriánus. Egyetlen étel elkészítéséhez sem használnak pirospaprikát (noha például a chili con carnéba beleférne) és egyetlen ételt sem készítenek zsírral. Hát hogy honfitársaim miképp fogadnak majd egy gasztroforrást, melyben a húsok negyede olyan, amit a legtöbben nem esznek (mert idegen tőlük, vagy mert nehéz hozzájutni), vagy miképp törődnek bele a hústalanságba – erre őszintén kíváncsi vagyok. Én speciel rendkívül szeretem a bárányt, pláne a halat, tehát drukkolok a GoodFoodnak, csak, ugye …

Ami a körítést illeti, az már más megítélés alá esik. Ezt inkább tőmondatokban, mert utálok rosszat írni. (És ez már, minden, ami most következik, a magyar kiadás felelőssége!) Nehezen értem, miképp lehet a magazin jószerével egyetlen életlen (rosszul fókuszált) fotóját pünkt a címlapra tenni. Kissé jobban értem, hogy miért az egyik nemzetközi élelmiszerlánc reklámozza magát „ínyenc sonkaválasztékával”, mikor köztudott a szakmában, hogy ez egy egyszerű hazugság. Azt is vélem érteni, hogy miért a számomra eléggé ellenszenves Gordon Ramsay a nemzetközi húzónév, holott lenne bőven magyar is, meg alkalmasabb brit is, mondok kapásból tízet. Van viszont egy tényező, amit végképp nem értek. Az első kiadásban a magyar „húzónév”, többszörös idézőjelben, Hegyi Barbara:

„Dió ”second hand„ kutya, igazán kedves teremtés – mondja Hegyi Barbara, miközben bevezet minket a házba. – Van egy kisebb kutya, mindjárt előjön ő is. És tényleg. A kis fehér szőrmók neve Ribizli. Meg sem lepődünk.” (...) „Miközben mesél (mármint H.B.), folyamatosan tesz-vesz: pörög, irányít, szervez és figyel, hogy ő maga is mindent pontosan csináljon – nézni is fárasztó. – Temperamentumosan főzök, nem is tudnék másképp – mondja nevetve. – A konyha egyébként lányos terület.”

Ettől a legrosszabb balkáni hype-tól nekem a szőr feláll a hátamon. Az ilyen oldalakat – és, ismétlem, ez a magyar kiadás sara – ki kéne tépni, megcsúfolják az egyébként tisztes tartalmat. És tényleg, miért Hegyi Barbara? Heller Ágnes vagy Hegedűs D. Géza épp nem ért rá, vagy mi?

Természetesen, mivel kulináriai kiadványról van szó, ezúttal is megfőztem belőle valamit, különben úgy nézne ki az értékelés, mint Giorgione egy portréja cowboykalapban. Az egyszerű meleg ételek egyikét választottam ki, próbának ez is megteszi, azaz

Korianderes répa-krémleves a GoodFood nyomán:

1 evőkanál étolaj (én mogyoróolajat használtam, ennek a legsemlegesebb az íze), egy átlagos méretű felaprított hagyma, egy teáskanál koriandermag, frissen törve, 2 kisebb krumpli, 40 deka szép friss sárgarépa, egy liter húslé (az enyém marhából, de lehet csirkéből is, végszükségben zöldség-alaplé), egy marok zöldkoriander.

Az egy kanál olajat lábosban felforrósítjuk, a hagymát megdinszteljük. Mikor megpuhult, hozzákeverjük a vékonyra szeletelt krumplit és a koriandermagot, egy-két percig ezt is pirítjuk. Hozzátesszük a répát, átkeverjük, és felöntjük a lével. Lefedjük, mikor felforrt, kicsire vesszük a lángot, és puhára főzzük a zöldségtartalmat (20-30 perc). Ezt követően elzárjuk a gázt, beledobjuk a zöldkoriandert, és hagyjuk pár percig hűlni, majd kézi turmixszal jó alaposan kisimítjuk. Most kóstoljuk, és szükség szerint só-borsozzuk, majd lehet tálalni. Aki szereti, kis korianderrel, de mehet a tetejére kevés crouton is.

Meglepően finom, sokkal jobb, mint amire számítana az ember. A magyar közízléstől kicsit idegen (a kölykeim hozzá sem nyúltak), de egyszerű, olcsó, gyors, fantáziadús. A többi recept is hasonlónak tűnik, a GoodFood – világkonyha szakmai része tehát – szerintem – jó színvonalon áll. Sok sikert hozzá, előfizető nem leszek, de ha épp látom, megveszem, aztán hadd szóljon.