Magyar krumplileves

Egy fűszerpaprika-verseny győztese a határon túlról, magyar krumplilevesen illusztrálva, avagy miért jobb a Stradivari a nádihegedűnél.

Talán nem hangzik dicsekvésnek, de bizonyítottnak látom egy sok éves vélekedésemet. Megírtam többször, többek közt itt, hogy véleményem szerint a boltokban kapható, élelmiszeripari cégek által készített fűszerpaprika (és sok kistermelői is) zömében nagyon rossz minőségű, a legtöbb inkább ront az ételen, mintsem javítana. Mellékíze van, gyanús összetételű, túl durvára darált. És hogy evégből azt javaslom mindenkinek, amit magam is csinálok: megpróbálom kipróbált, bevált forrásból beszerezni a kisipari módon készült, általában feketén forgalmazott paprikát.

Nemrégiben felkerült Molnár B. Tamásék blogjára egy, a kérdéssel foglalkozó cikk, érdemes elolvasni. Hajszálpontosan ugyanarra a következtetésre jutnak, mint én. Márpedig én laikus vagyok, és néha elfogult; MBT viszont vérprofi és elfogulatlan, mert ez a szakmája. A felismerést tehát bizonyítottnak látom. Elolvasván a bűvös szakács elemzését, kiderül, hogy a fűszerpaprikák versenyét egy bezdáni, azaz határon túli magyar termelő nyerte meg, toronymagasan. Ezen a blogbejegyzésen felbuzdulva, Farkas Adrienne kolléganőm és barátom elment Bezdánba, riportot készített a helyszínen. [A riport csak printben van meg, az MNO-n nemsokára fizetős tartalommá válik, ezért a szkennelt változatot beraktam ide, tessék elolvasni, nagyon jó! ] A paprikából persze vásárolt is, és kaptam tőle ajándékba egy-egy zacskóval a csípősből és az édesnemesből is. Adrienn, ezúton is hálásan köszönöm a csodás ajándékot!

Ez a csomag, komoly szakértők által világbajnoknak titulált fűszer lesz tehát a blogbejegyzés témája: a Kiss család által termelt és feldolgozott bezdáni édesnemes porpaprika. Ahogy Adrienne cikkében is olvasható, a paprika tesztelésére igen alkalmas a magyar (fűszerpaprikás-tejfeles) krumplileves. Ezt az ételt én is igen szeretem, hát nosza.

Két zacskóval kaptam, egyik erős, másik nem az. A csomag felbontásakor óvatos mozdulatok szükségeltetnek, mert a fűszer olyan finomra van őrölve (ami a minőség egyik nagy titka), hogy kis mozdulattól is felhőben száll az orrunk felé, és belélegezve még az édesnemes is nagyon rossz. A csípős változat belélegzéséről írjanak inkább a horrorblogok, ennek a gondolatától is elsápadok :) Az állag tehát tökéletes, ehhez még hasonlót sem láttam eleddig. Ujjhegyről óvatosan kóstolva megállapítottam, hogy valóban sokkal ízesebb minden más paprikánál, amit eleddig kóstoltam, teljesen új távlatok nyíltak meg számomra. Az íze jóval intenzívebb a többinél, egyszersmind fura módon egy kicsit gyümölcs-jellegű is, anélkül, hogy édes lenne. Fogadalmat tettem, hogy ezentúl nem használok más terméket – végül is autópályán nincs olyan messze Bezdán. Gyorsan hozzáteszem, hogy a csípőst úgy fogom használni, hogy vagy egymagamnak főzök vele, vagy keverem az enyhével, mert bikaereje van a fűszernek!

Mivel a post célja nem a krumplileves, hanem a hozzá használt fűszer bemutatása, a fényképezésnél nem arra törekedtem, hogy minél étvágygerjesztőbben, hanem hogy minél valósághűbben illusztráljam az egyes fázisokat. A fazék belsejében kénytelen voltam vakuzni, a kész levest pedig tejföl, tehát halványítás nélkül fotóztam. Viszont ezek a képek manipulálatlanok, tehát az ételnek valóban olyan színe volt, ahogy az látszik. Úgyszintén a post fent említett célja okán a recepten egyetlen betűnyit sem változtattam, ugyanúgy csináltam végig, ahogy nagyanyámtól tanultam. A kolbászt (paprikás, egész enyhén csípős) egy Kecskemét környéki termelőtől vettem, lásd a Galériát.

Tehát a képen látható mennyiségű krumplit megpucoltam és diónyi-féldiónyi kockára vágtam, mellé apróra a hagymát, a szalonnát, karikára a kolbászt és a virslit. A szalonnát – egy kis disznózsírral megpótolva – kieresztettem, a hagymát jól megdinszteltem rajta, félidőben mehet bele a kolbász. Az edényt félrehúzva, ne tűzforrón, belekeverjük alaposan a paprikát is, felöntjük vízzel, és főzzük, ameddig szükséges, azaz ameddig pont jó állagúra nem puhul a krumpli. Behabarjuk, és a habarással párhuzamosan tesszük bele a virslikarikákat, ennek már elég öt-hat perc pittyegés, pont, amennyi a levesnek még kell. Kenyeret szelünk mellé, lehet tálalni.

Néhai nagyapámnak ez volt a kedvenc étele. A háború kitöréséig nyaggatta nagyanyámat, hogy mikor lesz már megint „tejfeles krumplileves, kolbásszal”. Utána, a fronton, érthető okból nem kapott ilyet, még utána, az emigrációban pedig hozzávalók híján. Bár adhattam volna neki egy jó tányérral ebből a bezdániból a tíz ujját megnyalta volna utána, ebben bizonyos vagyok. Valami embertelen jó volt.

A Galériába tettem még pár képet egy „bezdáni” paprikás csirkéről is, szerintem jól látszik rajtuk a paprika és paprika közti különbség. Legközelebb majd az én kedvencem jön, de azzal meg kell várni a februárt, az állat felhízását: harcsapaprikás kapros galuskával. Addig meg csak kihúzzuk valahogy :)