Ebédcsomag cseresznyevirágzáskor

Előregyártott ebéd műanyag dobozban, avagy van-e érzékelhető különbség ételfutár és ételfutár közt?

Az ember azt hinné, a különböző ételfutár-cégek által szállított, részekre osztott papír- vagy műanyag tálcán érkező „étkezés” XX. század végi találmány. Pedig Japánban már az 1300-as években létezett ehhez nagyon hasonló jelenség, az erre szolgáló edény neve bentō. Akkoriban persze lakkozott fából készült, nem műanyagból; és ünnepi alkalmakkor, félreeső helyeken rendezett teaszertartás, vagy valamely sintó ünnepség részeként ették a benne lévő ételeket. Az évszázadok során fejlődött és változatosabbá vált mind a forma, mind a tartalom; mára pedig a jelenség beleolvadt a hétköznapokba, teljesen mindennapos látvánnyá vált a vonaton, munkahelyen, ebédidőben közparkokban bentō-dobozból jóízűen falatozók látványa. Erről, s ennek adaptációjáról szól a post.

A bentō tehát egy fő egyszeri étkezésére, általában késői reggelire vagy ebédre szolgáló doboz, amiben különféle élelmiszerek vannak gusztusosan elrendezve. Jellegzetesen japán tárgy (és filozófia), mutassanak nekem még egy népet, amely képes a mindennapi élelmiszer előállítására, feldolgozására és tálalására mostoha (tehát az otthon falain kívüli, mert minden esetben erről van szó) körülmények közt ennyi elképesztő időt és energiát fordítani. A japán családanya (számtalan) kötelessége közé tartozik a mindennapi ebédcsomag elkészítése is, egy-egy a gyerekeknek, a férjnek, aktív korú édesapának, sőt, nagyon sokuk még saját magának is készít. A doboz minden esetben tartalmaz párolt rizst, néha ömlesztve, de legtöbbször formába gyömöszölten. Néha található benne hús is, de ez a ritkább eset. Hal, savanyúság, egy szelet édesség, tojás és gyümölcs viszont mindig van benne (néha tészta is). A hal feldolgozott állapotban, általában japán módra rántva, azaz tempurabundában, de grillezve vagy párolva is gyakran látható. Savanyúságból nem elég egyféle, legalább három kell, lehetőleg úgy, hogy a savanyítás módja más és más legyen, kerülik az „egyenízt”. Minden olyan méretűre van darabolva, hogy ízlésesen elrendezve elférjen a rekeszekben, és legyen egy falatra bekapható. A savanyúságok alá szokás kis papírkosárkát tenni. Az elrendezés gusztusos, az összeállítás rendkívül változatos, az egész étkezés pedig igen egészséges (Japánban 83 év a várható átlagos életkor, a világátlag 67 ). Végül pedig igen-igen finom. A mintadarabot éhesvagyok komámmal és szerzőtársammal két perc alatt ettük meg :)

Szerencsére ahhoz, hogy az ember bentóhoz jusson, nem feltétlenül szükséges japán feleség vagy édesanya. Tekintve, hogy az autós közlekedés igen drága és körülményes, Japánban nemzeti sport a vonatozás. Tízmilliók ingáznak minden reggel vonaton 10-100 kilométert a munkahelyükig. Persze könnyen teszik, a japán vasút nagyon kényelmes, villámgyors, a városi tömegközlekedésbe mintaszerűen bekötött, legendásan pontos*, a vasútállomások pedig olyan tiszták, hogy más helyeken elfogadnák érsebészeti klinikának is. Az utazás fáradalmait feledteti, az unalmat űzi, egyszersmind időt spórol, ha az ember a vonaton reggelizik vagy tízóraizik, de ők ilyen körülmények közt is ragaszkodnak a lehető legnagyobb tisztasághoz és esztétikumhoz. Ennél fogva minden vasútállomáson lehet kapni bentót, nagyobb pályaudvarokon több tíz eladóhely van.

A képen látható standot Kamakura állomásán fotóztam, ez egy apró hely, alig több mint százezer lakos, két vágány, „csak” tizenötfélét árulnak. Lehet látni, 500 jentől 1200 jenig terjed az ár, én a 880-asból vettem egyet. Becsomagolva így néz ki:

A csomagolást felbontva műanyag lapokból ragasztott, rekeszekre osztott ipari bentōt látunk, tartalma a következő:

1) sörtésztában sült kagyló,

2) a zöld papírtálcácskán konnyaku (kígyópálma terméséből készült gumiszerű köret, számunkra rettentő idegen, de ők nagyon kedvelik)

3) grillezett szardella

4) egyfajta garnéla (ebi a japán neve) tempurabundában, és a kettő alatt főtt azuki-bab

5) egy szelet paradicsom; savanyított shii-take; fiatal szójabab nyersen (mame); tempurabundában japán tök

6) A vastagabb sárga szelet a japán omlett (tamago); alatta a rózsaszín csík préselt rák- és halhús (potyadékból készül, olcsó, a neve kamaboko); alatta a sötétsárga szeletek savanyított jégcsapretek (daikon); mellette a zöld papírtálcácskán másik savanyúság, hagymából és kagylóból vegyesen)

7) alul öt hurkácska párolt rizs, a tetején egy savanyított japán ringló (ume) és kevés fekete szezámmag

Az ember azt gondolná, fél fogára is kevés lesz. Tévedés. Tökéletesen megfelelő egy étkezésre, nagyon szép összeállítás, és, mondom, rendkívül finom. Az élményen felbuzdulva, a dobozt magammal hozva készítettem a következőt:

1) a kék kosárkában hagymás rántotta,

2) a zöld kosárkában csalamádé

3) rántott szelet

4) véres hurka, és a kettő alatt főtt tarhonya

5) szilvalekvár, disznósajt, Mackósajt, fasírt

6) téliszalámi, palacsinta, ecetes paradicsom, a zöld kosárkában ecetes almapaprika

7) kenyér, kifli, sajtos pogácsa, zsemle, stangli; a tetején ecetes gyöngyhagyma

:)

* Tokió nagyállomáson fültanúja voltam, ahogy a hangosanbeszélő sűrűn szumimaszenezve (sumimasen = kb. sajnálom, elnézést kérek), szinte láttam a hajlongást, töredelmesen bocsánatot kért az utazóközönségtől (továbbá a kamiktól, az ősöktől, a miniszterelnöktől, a császártól, a Felkelő Naptól, Amida Buddhától, szóval mindenkitől) hogy a Shinkansen szuperexpressz hat percet késik – földrengés miatt. Emberek, FÖLDRENGÉS miatt!