Ebben a postban receptkönyvi tapasztalatokról lesz szó, két, összetételében rendkívül hasonló leves alapján. Az apropóját az újkrumpli adja. Egyikük egy régebbi Magyar Konyha nyomán készült, a másik recept a már többször hivatkozott Anthony Bourdain bisztrókonyha-kötetében szerepel. Régebben általános tapasztalat volt, én is többször pórul jártam, hogy szakácskönyvekből vett recept alapján számos ételt nem lehet jól elkészíteni, magyarán vacak a recept. Ez néha még igen nagynevű szerzőknél is előfordult, hadd ne említsek senkit külön. Ennek oka az általános igénytelenség és lustaság: a \"szakácskönyv\" szerzője nem vette magának a fáradságot, hogy el is készítse az ételt úgy, ahogy leírta, hanem csak összeollózta a kötetet innen-onnan, jól-rosszul, és már mehetett is a nyomdába szedésre. Tapasztalt ember persze úgy van vele, hogy ránéz a receptre, és már mondja is: ezt így képtelenség elkészíteni, nem sikerülhet ... az ételtársam például gyakran megteszi - de nincs mindenkinek huszonöt év rutinja. Például nekem sincs még annyi, és bár már fejlődök, a szemre megmondás még nem mindig sikerül. Itt a legújabb példa, de ezúttal, hála Istennek, fordítva:
A Magyar Konyha egyik tavalyi kiadványában egy Salamon Csaba nevű szerző a felvidéki juhtúróval (férjezett nevén brindza) foglalkozik, elég hosszan és ízesen ír a híres készítményről (vö: Liptóból jó túrót várunk, nem rossz verseket), és mellékel egynehány, meglehetősen egyszerű receptet is. Ahogy olvasgatom, megakadt a szemem a juhtúrós újkrumpli-krémlevesen. Őszintén bevallom, meg voltam győződve róla, hogy a leírt módon nem lesz, nem lehet normális étel belőle. A recept fél kiló újkrumplira és tíz deka brindzára szólt, gondoltam ennyit, meg az összesen háromnegyed óra munkát megéri, hogy kipróbáljam. Neki is álltam, szóról szóra betartva a recept előírásait, hiszen ez volt a cél. A következőképpen:
Fél kiló újkrumplit meghámoztam, kisebb darabokra vágtam. Egész vékonyra szeltem három tömzsi újhagymát, kicsit a zöldebb részéből is. Előkészítettem egy evőkanál (diónyi) vajat, sót-borsot-háromnegyed liter csirkehúslevest (leszűrve, lezsírozva). Közepes lábasban lassú tűzön szép üvegesre dinszteltem a hagymát, kicsit meg is sóztam (fél kávéskanál). Ezt követően felöntöttem a csirkelével és kipótoltam még negyed liter vízzel, hogy meglegyen az előírt egy liter folyadék (azért így, mert az utolsó adag csirke-alaplevet használtam fel, több jelenleg nincs itthon, de legalább nem fogok unatkozni hétvégén. :) Lefedtem, és kis lángon, hogy a lehető legkevesebb folyadék távozzon, körülbelül fél óra alatt megfőztem. Vártam kicsit, amíg hűl, és az egészet (be is fért egyben a nagy robotba) a tíz deka brindzával együtt leturmixoltam, és ízlés szerint tettem hozzá sót, borsot. Tálaláskor \"betét\" gyanánt pirított húsos szalonnaszeleteket raktam rá. Megkóstoltam, és arra számítottam, hogy most valami ízetlen, löttyedt, darabos, nem-homogén vackot fogok enni – és igencsak meglepődtem. A leves egészen kiváló, nagyon decens ízű, teljesen homogén. Forrón és hidegen egyaránt remek. – Nem hiszem, hogy ősi hegyi pásztorétel lenne, mivel turmix nélkül képtelenség homogenizálni és kissé habosítani, ez pedig krémlevesnél elvárt; tehát a szerző saját vagy idegen fantáziából dolgozott – és mégis, minden klappol. Ilyenkor visszatér az ember hite a betűben :)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!