9/11 és egy csipetnyi japán valóság

Nem csupán tilos, tanulságos is letérni a hivatalos olimpiai útvonalról. Mosoly és ami mellette van.

Pakisztáni sportolók várakoznak a reptéren a PCR-tesztre. Mindenkinek át kell esnie rajta Fotó: Novák Miklós

Mégis elmarad az olimpia? Azt nem állítanám, hogy rémülten, de a dohai átszállás után meglepetten néztem szét a Tokió felé tartó hatalmas Boeing 777-esben. A fedélzeten ugyanis lézengtek az utasok, a teljes kapacitás úgy negyedét töltötték meg. Sokat persze nem tépelődtem mindezen hajnali kettő tájt, kapva az alkalmon felhajtottam a saját sorom karfáit, s eldőltem három ülésen. Majd miután két óra múlva elzsibbadt tagokkal felriadtam, még javítottam is a pozíciómon, gyorsan végigkémlelve a gépet találtam olyan sort, ahol négy szék csábított pihenésre, feladva egyúttal a leckét a Covid-kontakt ellenőröknek…

Volt már ilyen szerencsém, amikor 9/11, azaz a 2001. szeptember 11-i terrortámadás első évfordulóján repültem Amerikába. Előzetesen nem is gondoltam a jeles napra, csak a repülőn szembesültem a tömegpszichózis nekem kivételesen áldásos hatásával.

– Az elmúlt napokban minden járatunk tele volt – osztotta meg velem a tapasztalatait a c, a cs és a k hangzókat angolul is egyforma csengéssel kiejtő japán utaskísérő, természetesen fülig érő szájjal, amikor ébredés után kávét kértem.

– A kevés utast akkor talán önök sem bánják – feleltem, amire szégyenlősen húzta mosolyra a száját.

Hát igen, ki az a marha, gondolhatja a tisztelt olvasó is, aki úgy tervezi a tokiói utazását, hogy a megnyitóünnepség előtt egy órával érkezzen meg az olimpia helyszínére.

Nos, ember tervez, Covid végez… Eredetileg péntek délelőtt landoltam volna, gondolva, kényelmesen becsekkolok a szállodában, a megnyitón teleszívom a tüdőmet, a lelkemet az olimpia hangulatával, aztán jöhetnek a játékok, a magyar érmek, sikerek. Azóta kétszer törölték a kiszemelt járatot, így maradt a helyi idő szerint péntek esti befutás. Utólag nem bánom…

A szinte üres gépen arra is jutott hely, hogy átmozgassam elgémberedett tagjaimat.

– Sportoló, a versenyekre érkezik? – kérdezte érdeklődve utaskísérő „barátom” továbbra is csillogó szemekkel, csilingelő kiejtéssel.

Ilyen bókot nem kaptam az elmúlt húsz évben.

– Nem, újságíró vagyok – feleltem, majd látva rosszul leplezett csalódottságát, hozzáfűztem: – Az a fajta, akit a japánok nem kedvelnek ezekben a napokban.

Más kultúra, más észjárás, de azért a japánok is fogékonyak az iróniára. Beszélgetőpartnerem vette a lapot, s valósággal felkacagott.

Igen, a japánok apatikusan várják az olimpiát. A sportolókat mint tiszteletre méltó hősöket még csak-csak örömmel fogadják, a kísérőkben, újságírókban azonban potenciális fertőzőket, betolakodókat látnak. Ezért is osztozhatunk Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének véleményében: a magyar mellett japán sikerekért is illő szorítanunk, különösen az első napokban. Hogy oldódjon a görcs a vendéglátókban. Akik az érzéseiken persze fegyelmezetten uralkodnak. A reptéri becsekkolásról, vizsgálatról előzetesen hozzám is baljós hírek jutottak el, azonban a szerencsés kivételek közé tartozom. Persze már a repülőgép utaslétszáma alapján is lehetett sejteni, hogy nem kell hosszú órákat eltölteni a bebocsátásnál.

Nem egészen két óra alatt végeztem a velem együtt érkező zömében spanyol kollégákkal. Mindezt a már otthon kitöltött bűvös applikációnak, az OCHA-nak köszönhetően. A megfelelő QR-kódokkal gond nélkül haladtam át az ellenőrző pontokon – az OCHA a digitalizált, Covid sújtotta olimpiai buborékban olyan fegyver, mint egykor a katana a szamurájok kezében.

A buszra aztán érthetetlenül sokat kellett várni, majd az IBC-központhoz érve derült fény a fejetlenségre. Úgy tudtuk, innen mindenkit taxival visznek tovább a szálláshelyére, ezzel szemben buszra kellett várakozni, de majd egy órába telt, mire kiderült, nekem melyikre is kellene szállnom, mert a Grand Park Panex Hotel nem szerepelt a listán.

Helyi idő szerint éjszaka kettőkor érkeztem meg a szállodába. Magyarországon felvásárolták az összeset, így itt kellett a japán hálózathoz illő adaptert beszereznem. Nosza, felkerestem a legközelebbi boltot, ezzel máris megsértve a Covid-rendelkezéseket. Hasznos kiruccanás volt. A bazárt idéző boltig megtett háromszáz méteren szembejött a japán valóság. Amely nem mindig mosolygós, tisztelettudó és kicsit bárgyú. Az éjszaka pillangói kellették magukat, dülöngélő alkoholista csetlett-botlott, a fiatalok pedig zsákmányára éhesen ődöngtek az utcán.

Jó volt visszatérni két és félszer négy, azaz tíz négyzetméteres szobámba.