Furcsa dolog az akklimatizáció. Szombat éjszaka hullafáradtan dőltem ágyba, mégis forgolódtam még vagy fél órát. Nem egészen öt óra múlva, reggel az ébresztést megelőzve mégis frissen ébredtem. Irány a konyha! A reggeli kellemes meglepetés hozott. Mások máshol vagy kapnak reggelit, vagy nem, s ha igen, akkor is kiábrándítót, például hideg sült krumplit dobozban a szobaajtó elé. Szerencsém van. Svédasztalos felszolgálás, egészen bő kínálattal.
Falatozás közben a tévére tapadt a szemem. A vidéki életből ellesett pillanatok japán módra. A fővárosi ficsúr meglátogat egy sertéstelepet. Ne ám egy málló vakolatú, téeszhangulatot árasztó, lepattant tanyára tessenek gondolni! A gazda lelkesen üvegpalackból itatja egyesével a disznókat, s azok hálájuk jeléül kedélyesen röfögnek hangeffekt gyanánt. Majd a következő képsor: a gazda büszkén mutatja a disznó pirosló húsát – a következtetés maga a tudatalatti reklám: ez az állatbarát tartás jutalma. (A vágás borzalmas, szívszaggató jelenetétől megóvják a nézőket.) A ficsúr végül jóízűen falatozik a torból. Van még hová fejlődni az unióban...
Lehetetlen kiigazodni a japánokon. A világ egyik legfejlettebb országának lakói elképesztően képesek viselkedni. Akinek az a dolga, hogy útba igazítsa az embereket a buszpályaudvaron, képtelen megjegyezni néhány számot, századszorra is kikeresi például a táblázatból, hogy az uszodához melyik sorszámú járat vezet.
A parkolóba aztán anélkül egy jármű sem hajthat be, hogy valaki ne integetne pirosan fénylő Jedi-karddal. Mintha a sofőr sokadszorra nem tudná, hova is kell behajtani.
A helyszínen nem észlelhető az, amivel az olimpia előtt riogattak: a Covid annyira leterheli az országot, hogy az olimpiára nem jut elég rendőr, katona, orvos, önkéntes. Dehogynem… Többen is vannak a kelleténél, négyen-öten végzik el azt a feladatot, amire egy ember is elég.
Vagy éppenséggel nem végzik el. A vasárnapi úszódöntőkre szerencsés tévedésként két jegyet kaptam. Az egyiket fel akartam ajánlani az egyik magyar kollégának. Időszűkében öt önkéntest kértem meg arra, ugyan vigyék már ki a belépőt az ellenőrzőponthoz. Még a címzett nevét is ráírtam. Ha a tizenegy éves kislányomat bízom meg ezzel, legfeljebb megkérdezi, merre kell menni, de megoldja. Az öt japán pánikba esett, négyen hallani sem akartak a küldetésről. Az ötödik vállalta.
A jegy nem jutott célba…
Folytassam?
