Sándor István 1914-ben született Szolnokon munkás családba, és a vasesztergályos és rézöntő szakmákat tanulta ki. 1936-ban a szalézi rend budapesti nyomdájában kapott állást, és pár évvel később be is lépett a rendbe. A második világháború után, 1946-ban tért haza és ismét a szaléziak nyomdájában dolgozott, és a fiatalok nevelésével foglalkozott egészen 1950-ig, amikor az állam feloszlatta a szerzetesrendeket. Vidéken sekrestyésként helyezkedett el, és immáron illegálisan tovább folytatta a fiatalok keresztény szellemiségű nevelését. Az ő tanítványai közül is kerültek be fiatalok az ÁVH állományába. Volt közülük olyan is, aki ezután is tartotta a kapcsolatot Sándor Istvánnal. A szerzetes tevékenysége az államhatalmat egyre inkább zavarni kezdte, hiszen ő a munkások, árvák, rászorulók gyermekeivel foglalkozott. 1951-től megfigyelték, és bár felmerült a lehetőség az emigrációra, ő inkább egy darabig még Kiss István néven rejtőzködött, majd a vártanúságot választotta. 1952. július 28-án letartóztatták koholt vádak alapján, életének hátra levő részét börtönben töltötte kínzások közepette. Szigorúan titkos, zárt tárgyaláson negyedrendű vádlottként kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Harminckilenc évesen, 1953. június 8-án végezték ki, hamvait jeltelen sírba helyezték.
Sándor István egész élete olyan példával szolgál a számunkra, amelyből tanulni kell. Az egyszerű családból származó munkás szerzetes a munka örömére, a keresztény értékekre nevelte az ifjúságot, és elveihez hű maradt egészen vértanú haláláig. Ferenc pápa 2013 márciusában engedélyezte Sándor István boldoggá avatását, a szertartást október 19-én tartották meg.
