Macskajaj

Bagolynak, a városi perzsamacskának az aranyhallal történő személyes találkozása eredményezte azt, hogy ráébredt önnön ragadozóságára.

Először csak lesből figyelte az akváriumban úszkáló halakat, majd amikor már mindent tudott róluk, leépítette genetikailag kódolt víziszonyát, föléjük hajolt, és időnként a vízbe csapott mancsával. Apránként haladva olyannyira vált kiváló horgásszá, hogy elajándékoztam a megmaradt halakat. Bagoly nem állt meg egyedfejlődése e dicső szakaszánál, elhatározta és tettekkel bizonyította, hogy utolérhetetlen madarász is.

Azt hiszem, sokkal hamarabb esett le neki, mint nekem, hogy bizony már vidéken élünk. Jóval többször késtem le a ritkán, ám a kiírt időpont előtt érkező buszt, mint amennyit utaztam rajta. Pedig az első évben kényszeresen néztem az órám, hogy rohannom kell időre valahova. Ahhoz, hogy előre meg kell rendelni a kenyeret, vagy délutáni szabadidős tevékenység keretei közt a falu egy frekventált pontján kell dekkolni, és az összegyűlt asszonyokkal várni a kenyeres autót, esetleg télen az elzárt településünkre tankkal hozzák a kenyeret, soha nem szoktam hozzá. Viszont megtanultam kenyeret sütni.

Bagoly a belvárosi lakásunkhoz képest óriási házban és környékén remekül tájékozódott, hogy kijátssza a kutyákat és minket, valamint eleget tegyen az egyre inkább előtörő vadászösztönének, egy-két hét alatt megtanulta valahogy kinyitni a padlásajtót, gondolom, hiányzott neki a második emelet is, kiült a tetőre és kihívóan nézegette a madarakat. Valami miatt viszont nem ugyanezen az útvonalon érkezett vissza.

A háznak a padlásfeljáró mellett, a lépcsőforduló alatt van egy helyisége, ez két dolog miatt érdekes, egyrészt, mert boltíves hajlatában egy beltéri pottyantóst alakítottak ki hajdanán, másrészt, mert funkcióját tekintve ugyan megőriztük szerepét, viszont elfelejtettük az ódonságában is gyönyörű padláslépcsőt fokai között leszigetelni. A mulasztás több dolgot is eredményezett a természetes szellőzésen kívül, télen iszonytató hideg áradt be – el is neveztük szamurájképzőnek –, és a macska is rájött, hogy a lépcsőfokok között helyiséget váltva lehet közlekedni, így leereszkedve, immáron belülről kipiszkálva a másik ajtót távozott, ott hagyva csapot-papot.

Sajnos a nyílászárók becsukásában nem látott perspektívát, így aztán a padláson lakó egerek viszont leszállingóztak közénk. Ma már azon sem csodálkoznék, ha egy menyét vonulna át légiesen a szalonon. A macskát persze az egérevés kommersz lehetősége hidegen hagyta, így kénytelenek voltunk egérfogókat rendszeresíteni. A lecsapós, élve lefejezőst egyből elvetettük, a ragacsba pedig tuti a gyerek ragad bele, és egyébként is, tehát humánus egérfogót vettünk.

Azoknak a szerencséseknek mondom, akik nem kényszerültek még az egérrel való együttélésre, ez a tárgy úgy néz ki, mint egy lefelé fordított tésztaszűrő, aminek a tetején kis, egyre szűkülő nyílás van, amin a delikvens besétálhat a csapdánkba, az alján található retesz elhúzásával viszont – lehetőleg messze az otthonunktól – élve kiereszthetjük. A készülék nagyon hatékonynak bizonyult, volt, hogy hatan is összegyűltek benne a fürge kis teremtmények, általában levittük őket a mezőre a rokonaikhoz.

A többnyire a háztetőn ücsörgő Bagoly nem elégedett meg a panorámával, autodidakta madarászként a számára már megszokott rituáléhoz ragaszkodva, időnként elhelyezett egy-egy madártetemet a szőnyegen. Nemtetszésünk jeleként a két ajtóra felülről ráhúzós kramlit szereltünk. Szegény macskával pár év múlva végzett egy kamion, de szelleme itt maradt az ajtók közt, egyetlen egy vendégünk sem érti, hogy miért olyan nehéz nálunk bejutni a mellékhelyiségbe.

Persze viccesnek tűnik az egész, de azt megállapíthatjuk, hogy idioadaptációs képességem, vagy ahogy az ember falun mondja: alkalmazkodásom a környezethez kicsit vontatott volt. Meg aztán annyira lefoglalt az új fészek belakása és kialakítása, hogy több évbe is telt, mire egyrészt kábé tizenöt ember nevéhez alakot és személyes élményeket tudtam kötni, másrészt hogy rájöjjek, az állandó megfeszített fizikai munka olyan, mint a levegő, képtelenség nélküle életben maradni, valamint ha távozol a fővárosból, bizony a munkahelyek száma és a távolság között fordított az arányosság.

Azóta jöttek és mentek a macskák, jelesül: Pisztácia, Ribizli és Fóka 24, azután Busz, akit elütött a távolsági, de megúszta egy fura háttartással, majd Kifli és az az Opel, amelyik egy Frontera alsó, szélesebb csövéből pottyant ki cicacsecsemőként, persze Hacsek és a Művész úr, akit keresztanyja, Sebestyén Márti az egyáltalán nem elhanyagolható hangja alapján nevezett el, egyébiránt ő volt az egyetlen, aki nem kiskorában került ide, és ugyanakkor legnagyobb sajnálatomra itt is maradt, na és persze Kornél, akiről kiderült, hogy Kornélia és aki kábé egyéves koráig úgy függeszkedett a dalmata kan emlőin, mintha az anyja lenne.

Teljes agyrém. Én pedig itt maradtam, immáron tizennyolc éve, falusinak túl urbánus, urbánusnak túl falusi.