Parafázis®, avagy az udvarház-saga

Ijedség, rémület, iszony, rettegés, félsz, riadtság, fóbia, ijedelem, pánik, paranoia, szorongás, riadalom, nyugtalanság, aggodalom, reszketés. Ezek a szavak mind a félelem szinonimái.

Ijedség, rémület, iszony, rettegés, félsz, riadtság, fóbia, ijedelem, pánik, paranoia, szorongás, riadalom, nyugtalanság, aggodalom, reszketés. Ezek a szavak mind a félelem szinonimái. Félünk veszélytől, fájdalomtól, magánytól, elutasítástól és a haláltól. Mi nők többnyire még az egértől, póktól, kígyóktól, az öregedéstől és az elhízástól. Gyerekkoromban az apám csíkos köntöse mindig a jobb oldali ajtófélfán lógott, napközben többször odamentem megfogdosgattam, de hiába szelídítgettem, minden éjszaka fújtató sárkánnyá változott.

Persze a különféle állatokon kívül tarthatunk még a zárt helyektől, víztől, magasságtól, tömegtől, tükörtől, vizsgától és nyilvános szerepléstől. Hogy az extrémebbeket ne is említsem. Az ellenérzéseinknek és paráinknak jó kiállású nevük is van, kicsit olyan, mintha ezek a komolyan hangzó nevek még jól meg is pecsételnék egy életre a szoros viszonyunkat velük. Szóval amerre látunk, csak úgy társítjuk a negatív érzelmeket.

Én például egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy jobb félni, mint megijedni. Valahogy az ijedés nekem sokkal rövidebb és átláthatóbb: van oka, megtörténik, valahogy megoldódik, és kész, a következmények levonása után mehet a felejtő faktorba. A félelem hosszú, sokszor álcázza magát, és a mindennel összefüggő bonyolult keszekuszaságból nehéz kibogozgatni, hogy nevet adva neki, szembe nézzünk vele. Ha már sejtjük, hogy merre van, honnan jött még mindig simán megbukhat a dolog azon, hogy rájövünk arra, túl sok mindent kellene megváltoztatni, az meg egy csomó új dologgal jár, azoktól pedig lehet előre parázni és mi van, ha fáj is és máris inkább a régi jól megszokott kényelmesen félelmet éljük tovább.

Hogy ne én okoskodjak, nézzük, hogy mit írt erről egy hivatásos okos: „Élete során az ember gyakran attól fél, amitől nem kellene, vagy nem úgy fél, ahogyan kellene, vagy nem akkor, amikor kellene.” (Arisztotelész)

Vagy az ókornál maradva, de kb. 500 évvel későbbről: „Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.” (Marcus Aurelius)

Hogy még jobban belénk hasítson a para, ezt is ő mondta: „Nem a halál az, amitől az embernek félnie kell, hanem az, hogy soha nem kezd élni.”

Igyekszem mantrázni a fejemből kivezető gondolatokat, és nem úgy memorizálni, mint az aranyhal.

Erről eszembe jutott, hogy még Budapesten laktam, ahol egyébiránt születtem is, és a belvárosi lakásunkban akváriumot helyeztünk el a gyerekszobában, hogy a lányom ne legyen magányos és tuinvan alapon egyben a gyerekszobát is feldobjuk. Az aranyhalak, bár megfelelő volt az infrastruktúra, időről időre sokat sejtetően kivetették magukat az üveglakásukból, szerencsére figyelemfelhívásként csinálták, csak akkor, ha otthon voltam; végre. És kezdődött a cécó, kicsit berzenkedve, de óvatosan megfogtam egy textilzsepivel, vagy papírtörölközővel és hupsz vissza a könyvek szerint előírt hőfokú, levegőjű és fényű akváriumba. Hogy ez ne legyen unalmas beszereztünk egy perzsa macskát.

Vállalva a közutálatot töredelmesen bevallom, én nem szeretem a macskákat. Kiskoromban nem sokra rá, hogy a nagymamámnál megkaptam a hőn áhított fekete cicát, miközben én átszellemülten simogattam, az egyik néni a házból folyamatosan nyomta nekem, hogy a fekete macska halált hoz, és pár hónapon belül persze meghalt a nagymamám. Én ezt jól összekötöttem és már nem szerettem a macskákat. De ugorjunk vissza, tehát az új kihívás a nyugtató dorombolású, bútorszövetbe tapadóan jó hosszú szőrű perzsamacska.

Az egyik izgő-mozgó aranyhalacska, vélhetően féltékenységtől vezérelve szuicid hajlammal viszont pont akkor vetette ki magát a pecójából, amikor én magam viszont nem tartózkodtam a sajátomban. Belépve a budapesti amerikai konyhámba az igényesen megválasztott szőnyegen egy halhulla fogadott. De mit csinál ilyenkor az ember lánya? Az bizarr, ha lehúzom a wc-n, szörnyű lenne kidobni a lichthofablakon, vagy tegyem dobozkába és temessem el a Margitszigeten a szakadó esőben? De tényleg mi történik az elhullt aranyhalacska-tetemmel?

Azt a röpke, de minőségi aranyhalélethez méltó megoldást választottam, hogy óvatosan becsomagoltam a szőnyegbe, és némi zavarral motyogva a halhoz, nem használva a liftet, ünnepélyes léptekkel levittem a lépcsőn és szőnyegestől betettem a szeméttárolóba. Nincs mit tenni, hiába az emberi élet tényleg folyamatos döntések sorozata.

Nem sokkal később meghoztam az újabb egy életre szóló döntésem, és bepakolva a macskát és gyereket a törökösen full becuccolt autóba, elköltöztem vidékre. Mementóként még láttam, hogy a házunk előtt két jól szituált külföldi férfi baseballütővel mereven nézi egymást. Ez az emlék sem halványítja el azt, hogy szeretem a várost. A lüktetése, a tömegben elvegyülő anonimitása nyugtató és biztonságos.