Kicsit mesélek erről a helyről most. Kerek erdő alján egy takaros házban lakott Angyal apuka és anyuka két angyallánnyal. A kertjükben tényleg mindig zöld a fű, a virágok pompáznak, gaztalan a veteményes, a gyümölcsfák roskadoznak, és algátlan a kis medence. Ez így már önmagában is túlzás, pedig nem az. Voltak háziállataik is. Műhelyegér, Avar vizsla, Rudi malac, egy-két macska és pulyka, valamint a nyúl, aki tyúktestvéreivel él, na és néhány szabadságharcos csüngő hasú vietnami gyökerekkel.
Angyal apuka, aki vadász és egyben játszótereket építő szorgalmas ember hírében állt, hogy gondoskodjon a szabadságharcosok utánpótlásáról és saját kondájának szaporulatáról, beszerzett egy tenyészkant. Az apró termetű kanmalac még nem sejtette, hogy milyen nagy ívű karrierre szerződtették, és riadtan bemenekült a kisebbik angyallány védőszárnyai alá a házba. Együtt aludtak az ágyban, ettek az asztalnál, és játszottak a kertben. A borász végzettségű Angyal anyuka látta, hogy ez nem vezet jóra, ezért az ügyes családfővel saját házat építtetett a malacnak. Sírt-rítt a kismalac, de nem volt mit tenni, némi duzzogás után beköltözött, és sértett sertésként dagonyázással vigasztalta magát kiskertje wellnessrészlegében. A többi házi kedvenc örömmel köszöntötte őt bábeli állatnyelven, és Rudi, a malac megnyugodva elfogadta jó sorsát.
Mivel okos állat volt, megfigyelte, hogyan nyílik a kiskapu, és amikor magányosnak érezte magát, orrával kipöccintette azt, és sétálni indult. Ahogy így ment, bandukolt egyszer csak óhatatlanul találkozott a hatalmas vadászkutyával, Avarral, a rövid szőrű vizslával. Meglepetten kerülgették egymást, majd ki-ki fontolóra vette a dolgot. Milyen pici és fürge, négy lába van, mint Tappancsnak, a tyúkok nyúltársának, de nem annyira szőrös és nincs is olyan hosszú füle.
Mégis, ki lehet ez a fura jószág, akinek az elején ennyire kerek orr van és vicces kunkori farka a végén? – gondolta Avar, a vizsla. De megérezte rajta Lucának, az angyallánynak az illatát, és barátságosan közelebb húzódott az új szerzethez. – Sokkal nagyobb és elegánsabb nálam, és irtó gyors is – morfondírozott a kismalac –, de úgy unatkozom, milyen jó lenne, ha játszana velem, és megelőlegezett barátságát odaröffentette a vadászkutyának. Rudi másnap már céltudatosabban nyitotta ki kisajtaját turcsi orrával, mindenkit kellő tisztelettel üdvözölt, majd futkározva kereste leendő barátja társaságát. Nem kellett sokat várakoznia, egyszer csak ott termett Avar a semmiből és barátságosan belenyalt a kismalac rózsaszín fülébe. – Ez már döfi! – gondolta a meglepődött Rudi, majd fürge örömmel ugrott a vizsla hátára, és játszani kezdtek. Okosan kicentizett mozdulatokkal hempergett a két állat az ösztöneiken túl, ahol a kurta farkú malac túr át egy másik dimenzióba. Az Angyalok pedig büszkén nézték őket.
Most azt kellene írnom, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, és itt a vége fuss el véle, de nem, mert ez nem mese. Hús-vér embereknek, barátaimnak a tudatosan választott és sok fizikai munkával járó életéből egy meseszerű rész, az a néhány perc, amiért érdemes csinálni.
Ha eltekintek a Tigristől, az Eufrátesztől és a még két, beazonosítatlan folyótól, már nem is kell az Anatóliától Indiáig nyúló hegyvidékhez utaznom az egykori Paradicsomkertet keresgélni, csak meglátogatom őket.
