A székely ember

Egyszer csak fogja magát a székely ember és kimegy a házból. Amikor sok év után hazamegy, megkérdi tőle az asszony, hogy hol járt. Künn – válaszolja a férj.

Hegyi Ombódi Brigitta
2013. 07. 23. 6:53
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Szeretem ezt a viccet, tíz éve a székelyföldi Tibódon hallottam egy embertől, aki egy estét átviccelt a történeteivel, zseniálisan adta elő őket; a közeli rádióban dolgozott.

Pár napja találkoztam egy másik székellyel. A leginkább fával dolgozó, de az építészetben mindenhez értő mesteremberrel a munkája miatt beszéltem, de még sokáig elhallgattam volna azt, ahogy mesélt az életéről. András báty Farkaslakán született, Tamási Áron unokaöccse. Addig is szimpatikus volt a szikár, egyenes hátú ember, de innentől még jobban figyeltem rá. Román nyelvű iskolákba járt, építőmesterként végzett. Az édesapja magyar királyi katonatiszt volt, így ő is mundérban kötött ki, csak a román hadseregben. Az alakulatban, ahova került, székely katonák között szolgált, volt egy oltyán parancsnokuk, de az is értett magyarul, Ceausescu személyes őrizetét biztosították.

„A vadászlakban, ha ráért az öreg, gyakran beszélgetett velünk, ti vagytok a fiaim” – meséli András báty. Ezen a ponton muszáj volt megkérdeznem tőle, hogy igazi volt-e a kivégzés. „Az bizony, nem is lehetett volna másképp, ott az asszony volt az elvetemült, az öreget csak rángatták, de ki kellett őket végezni, mert nem sikerült volna a rendszerváltás.”

Aztán mesélt még András báty arról, hogy a seregből 1973-ban sikerült leszerelnie, lábsérülés miatt, abban az időben a seregbe csak belépni lehetett, ki nem. Katonatársain keresztül került a Mezőségbe, ide is nősült, azóta a szakmájában, építőmesterként dolgozik, sok ház dicséri a kezét. Ausztriában is vállalt munkát, jól keresett; amikor megtudta, hogy katonatiszti múltja miatt még inkább kihallgatják a családját, osztrák kórházi igazolással jött haza, nem lett baj.

A község is becsülte a munkáját, rendszerváltáskor megválasztották polgármesternek. A pár év hivatal után, az elmúlt húsz év alatt nem sok telek maradt, ahol ne dolgozott volna. Nemcsak jártassága van a néprajzban, hanem kiterjedt ismeretsége is. Két lábon járó energiabomba, aki büszke a keze munkájára, a szorgalmára és a munkabírására.

Én is büszke vagyok magamra, elhatároztam, hogy teraszt és járdát fogok betonozni, és lőn csoda, itt ülök a betonomon. Kicsit macerás volt, de megérte. Több dologban is szerencsém volt, egyrészt volt hozzávaló, másrészt mivel többnyire figyelek a hozzám beszélőre, emlékeztem arra, hogy Sanyi barátunk több éve egyszer hosszan szakértett a betonkészítés fortélyairól.

Az előkészületek alatt, amely egy lyukas szilvatároló fakád kifoltozásából és egy másiknak kútvízzel való feltöltésével járt, kidolgoztam a munkafolyamatot, majd katonásan megtisztítottam a terepet. A hajdani szilvásban egy léccel kevertem össze a cuccot, majd görcsbe rándult kézzel kimertem a fándlival, és gyorsan a tetthelyre szállítottam, körülbelül félvödrönként, mert többet nem bírtam egyszerre megemelni. Kőműveskedésem első helyszíne annyiban volt macerás, hogy egyszer már valaki nekiállt feltörni az eleve megtört betont, eljutott a kétharmadáig, majd felismerte, hogy a körúti légkalapácsos ütvefúró nélkül itt bizony nincs tovább, a többi marad. Mivel én sem rendelkeztem a hiányzó géppel, a krátereket kitöltöttem az anyaggal, spaklival óvatosan elegyengettem, majd amikor kicsit megkötött, mosogatószivaccsal átdörzsöltem, hogy egyenletesebb legyen. Azután becézgettem, locsolgattam. Később cementes porfestékes löttyel lekentem. Mivel elégedetlen voltam a felszínével, még csiszolópapírral átdörzsöltem az egészet.

Azóta ezt – mint kevésbé fontos elemet – elhagytam, mert a jobb kezem ujjain a középső perceket is sikerült lecsiszolnom. De akkor már nem tántoríthatott el semmi sem, kinéztem magamnak a tornácajtó előtti és alatti néhány négyzetmétert. Bonyolult feladat, újabb kihívás: oldalra is, előre is lejtsen, az esővizet elvezesse, és még az ajtót is lehessen használni. De nagyon csinos lett. Ezt követte a két négyzetméteres lépcsőfok.

Tényleg büszke vagyok rá, nagyon jó érzés, sokszor kapom magam azon, hogy nézegetem a betonjaim. Ma el is határoztam, hogy kipróbálom, milyen a lépcsőfokon – csak úgy – ülni.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.