Az idén végre újra dübörgő Balatontól nem messze, itt mi már megszoktuk, hogy ilyenkor kalap-kabát a nyárnak, kiürül a part, az addig a törölközőnyi helyekért is hálás családok között mintha eldördülne a startpisztoly, és megindulna a verseny, hogy huszonnégy órán belül ki tudja közülük a csíkot a leggyorsabban elhúzni. A helyiek meg a közelben lakók pedig ott maradnak a hirtelen csendben, a zölden hullámzó, mindig szép tó bezárt bodegái között.
Ráakadtam a YouTube-on egy 103 éve forgatott tóparti, strandolós riportfilmre 1910-ből, amelyben tényleg érdekes, még a zene is, amit aláraktak.
Egyébként az előbbi film készítésével egy időben, az akkor megalakult, a szellem nagyságát meg az önkifejezés szabadságát hirdető és a semmilyen ideológiát sem támogató dadaista mozgalomnak az egyik inspirációjaként – miszerint hogy indusztriális, újfajta hangok alapján is készíthessenek zenét –, alkották meg gyakorlatilag az ősszintetizátort. Először egy Luigi Russolo nevű olasz művész készített zajelőállító berendezéseket, majd 1919-ben az orosz Lev Szergejevics Tyermen találta fel a szintetizátor első változatát a teremint, később aztán 1961-ben vissza is nyúltak a találmányhoz, amikor is belekezdtek a sorozatgyártásába. Így aztán a falunapon nálunk is az egyik főszereplő a szintetizátor lehetett. Az első szám a Gyöngyhalász volt. Ez számomra azért volt érdekes, mert egyszer egy vendéglőben hirtelen az asztalunknál teremtek a zenészek, és készséges érdeklődéssel egyenesen nekem szegezték a kérdést, hogy mi a kedvenc nótám – nekem, aki erre egyáltalán nem voltam felkészülve, némi hallgatás után azt feleltem, hogy a Gyöngyhalász, mert annak szép és megjegyezhető volt a címe. Azóta ez a kedvenc nótám.
Furcsa nyár ez nekem, az otthonomtól több héten keresztül távol a gyerekkorom nagymamás vakációi óta nem voltam. Most meg itt állok a Balaton-felvidék jól ismert neszei és fényei között a Mezőség egyik sós illatával az orromban. Van benne valami gyerekes, régi nyárszag. Olyan, mint amikor dédnagymamádról nem a háza, hanem egy forró teával hidegen megevett lángos szokatlan íze és a bejárat előtti bukszus szaga jut eszedbe. Kicsit melankolikusnak tűnhetek, pedig csak az történik, hogy hazaértem, újra itthon vagyok, és rácsodálkozom az otthonomra, és megpróbálom megfogni a biztonságát.
Eszembe jutott, hogy kilenc-tízévesen volt egy visszatérő álmom, az unalomig ismertem már minden képkockáját, a sztori röviden: felnőttként visszamegyek abba a házba, ahol a szüleimmel laktunk. Komótosan keresztülsétálok a régi, többudvaros bérházon, és becsengetek a régi lakásunkba, egy fiatalasszony ajtót nyit, a háta mögül egy gyerek kukucskál, én megkérem, engedje meg, hogy körülnézzek, mert itt laktam valamikor gyerekkoromban. Majd megköszönöm, hogy beengedett, és vége az álomnak. Annak ellenére, hogy autóval gyakran elmentem a ház előtt, mindig halogattam, hogy megtegyem a látogatást, pont az álom sűrűsége és fordítottsága miatt. A múltkor láttam, hogy lebontották. Már nem kell ezt sem tologatnom.
Szóval augusztus 20-a van. Ünnep.
Hozzám az áll nagyon közel, amit a tavalyi megemlékezésükön a Los Angeles-i magyarok fogalmaztak meg. Az összefogás az összes magyar között.
