Kreatív nyomor gyomor

A Déli pályaudvar egyik aluljárójának lépcsőin ült a férfi, keze ügyében szerszámok, kartontálcaszerűn az elkészült művek és a feliraton: ha bármelyik megtetszett, nyugodtan elviheti ingyen.

Már a szerszámokkal is meglepett, minden takarosan helyezkedett el körülötte, úgy éreztem magam, mint egy nyitott műhelyben, ahol arra is figyelnek, hogy ne szakítsanak ki a szükségesnél többet a közösségi térből. Siettünk, de önkéntelenül megálltunk, nagyobbik lányom gyorsabb volt, mint én, míg a táskámban kotorásztam, ő már le is tudta a vásárlást és a kezében az egyik, sörösdobozból készült hamutartóval várta, hogy végezzek.

Ne gondolja senki, hogy a negyven fokban az aluljárólépcsőn készült, üres gyomor ihlette cuccoknak áporodott sörszaguk volt, újrahasznosított anyagból készített kézműves termékekről beszélek. Olyanokról, amik ki lettek találva, amikben van ízlés, amiket a szorító helyzetben, egy morálisan felvállalt döntés után megtörten, de nem megalázottan állítanak elő, amelyeknek az ellenértékéhez szelíden még csak nem is ragaszkodnak, és amiket nemes gesztussal szinte már felajánlottak. Mint csóró a csórónak. Van bennük tök, szív, tartás, munka, alkalmazkodás, kitartás, életigenlés és kreativitás.

Persze az általánosítgatók már megint rosszmájúskodhatnak, hogy ez az ember biztosan csak egy ügyes kezű, piacképes, frissen elbocsátott trendi reklámszakember a tuti ötletével. De még ha az is lenne, szerintem amit csinál, az nem más, mint az ilyen-olyan álcák, csapdák és aknák között rejtőzködő egyetemes humánum nyíltszínű megnyilvánulása. Ami mellett el lehet menni, vagy hatóságilag fellépni, de a végeredmény ugyanaz, megint egy jól irányzott kollektíve pofon az emberségnek. Mert oké, én is tudom nagyon jól, futás van, kevés az idő, a pénzünk még kevesebb, ha van munka, az viszont doszt, a gyerekekben meg úgy tűnik, egyelőre több a technika, mint a tudás, a szorgalom és a szív összesen. Már az ovitól érvényesülni és jelen kell lenni, talpon maradni meg kitartani, és sehova se vezet, ha becsületes vagy, de attól, hogy ez az a kor, amiben lúzernek lenni egyet jelent az ügyetlennel és az életképtelennel, még ezt nem kell magunkra húzni és beállva a sorba elhinni, hogy a lélektelenség bármikor is szolgálhat egyéni vagy közösségi érdekeket. Na mindegy, nem akarok én okoskodni, mindenki úgyis érzi, hogy mikor, mit, miért és azt hogyan.

Személyeskedve azt is mondhatnám, hogy kicsit olyan nekem, mint ez a blogolásos dolog, a múltkori kommentekkel. El is gondolkodtam rajta, hogy felveszem-e a kesztyűt, vagy bizonyítványt magyarázok, ha reagálok. Minek ezt gyúrni, arra jutottam, ők is az olvasóim és ez nagyon jó, valószínűleg az újak közül, aminek szintén örülök, viszont egy bizonyos részből kiragadva, anélkül általánosítanak, hogy a többiből akár egy betűt is láttak volna. Mert akkor bizonyíthatóan kiderülne számukra, hogy én tényleg egy városi, konkrétan pesti tyúk vagyok, aki ugyan 18 év óta lakom egy nagyon pici faluban, de túl urbánus a vidéknek és már elég etno a városnak; magam termelem a zöldségeket és az egyebeket, elég közeli viszonyt ápolok a kéziszerszámokkal, ódzkodom a vegyszerektől és a szintetikus dolgoktól, nem rajongok az egerekért és a macskák által kinyírt aranyhalakért, de tisztelem a hagyományokat, ezért is megyek nyaralni egy még messzebbi olyan faluba, ahol még több a tehén, mint a benzines fűkasza és ahol tetten érhető az értékrend. Aztán meg mit csináljunk, ha tényleg udvarházban lakom és azt találtam ki, hogy sagaszerűen próbálom írni a blogom, ami viszont egy személyes műfaj, és sajnos ezek az én gondolataim, amik viszont legalább őszinték, ennek ellenére mégis, ahol érem, ott karikírozom ki őket, és meggyőződésem, hogy erőből szelídnek lenni messzebbre vezet, mint ha gyengeségből vagyok harcias.