Mondanom sem kell, ilyenkor vagyok a legkreatívabb, fejben minden megvan, látom magam előtt az összes tárgyat: az újraértelmezetteket, a megjavítottakat és a valamihez nagyon fontosakat. Megint megfogadom, nem engedek többé a csábításnak, ebbe a házba már senki se hozzon semmit, de legfőképpen én ne.
Újabb megmérettetés is persze, van-e elég nafta a cuccoktól megválni, egyenként szépen elengedni a kis kezüket. Elérkezett az idő, most és kész. Miközben ezt írtam, rá kellett döbbennem, hogy nem ugyanez a helyzet az elajándékozással, ott bezzeg egy gyors felismerés, és a tárgy már az új tulajé. A jó gazda gondosságával.
Ezt akkor olvastam először, amikor az állatkertben, én nem is tudom hogyan, talán, mert hangosan ácsingóztam a lótartásért, két fickó felajánlotta, hogy van nekik olyan lovuk, amelyik be van lovagolva, ugyan ügető ló, de ha akarom, lovagoljam, tartsam, amíg versenyezni nem kezd. A patakaparástól a nyergelésen át a futószárazásig és a trágyázásig.
A szerződésünkben volt ez a szöveg, hogy jó gazda gondossága. Meglepődtem, mert ez olyan megfoghatatlannak tűnt, de elégedettek lehettek, mert Zsibó után Üszög is itt nevelkedett. Napközben szabadon kószálhattak az udvaron meg a kertben, és a kihajtogatott ruhaszárogató sziluettje és a lóé között sok különbség nem volt. Még évekig Zsibóztuk a ruhaszárítót. Ez a baj az emberrel, a sok emlék, ezért sem tudunk könnyen megszabadulni semmitől sem, még időben jó lenne persze azt is felismerni, hogy melyiken nem sikerült, akár idő előtt túladni.
Érdekes, hogy hulladékot termelünk, de szemetet szállítunk, a hétköznapi nyelvben használt szemét szó pedig teljesen kizuhant a hivatalos nyelvből, talán mert a hulladék nem a végleges szemét, ami mögött viszont ott húzódik az értéktelenség és a haszontalanság.
Nem szeretem eldobni a míves anyagokat vagy munkákat még, ha azok már csak darabjai is az eredetinek. Szeretek belőlük ezt-azt készíteni, vagy ide-oda beépíteni, mert úgy érzem, az igényesen megmunkált tárgyakba belefeccölt szakértelem és a szép alapanyag, egyszerűen nem kerülhet még a szemétdombra. Siralmas volt látni pár évvel ezelőtt a feketetói vásárban a sok gyönyörű kéziszerszámot egymás hegyén-hátán az egyik hatalmas kirakodós placcon. Úgy kerültek oda, mert már senkinek sem kellettek, és azért is maradtak ott, eladatlanul. Ahogy az ipari műemlékeket, úgy kellene ezeket is, ha már csak mementóként is, de megmenteni.
Ugyanilyen szívszorító áprilisban a még karácsonyról eladatlanul ott rohasztott fenyő látványa, és akkor nem térek ki arra, hogy országosan miként lehetne a gyerekek számára akár csak az iskolai felszerelésekhez hasznosítani az elképesztő mennyiségű levitézlett fenyőfát, ha már ott az alapanyag, és úgyis összeszedik és elszállítják.
A fejlett országokban egy lakos átlagosan 1 kg hulladékot termel naponta. Magyarországon évente 80-100 millió tonna hulladék keletkezik, ebből körülbelül 5-6 millió termelődik a háztartásokban, és annak is legfeljebb a 10-15 százalékát hasznosítják újra itthon. A természet folyamataiban semmi sem megy veszendőbe, egy bizonyos pillanatban az összes részecske ott találja magát egy újabb körforgásban, egy újabb életciklus bölcsőjében. Ezt hívják a bölcsőtől a bölcsőig folyamatnak, aminek az angol rövidítése c2c.
Jelenleg a termelési folyamat csak a használat megkezdéséig, a megvásárlásig kíséri figyelemmel egy-egy termék életciklusát, vagyis a bölcsőtől a sírig. Ugyanakkor, mekkora marhaság az, hogy a környezetbarátság, még mindig nem evidencia, amiben az alap a környezetünk iránti elkötelezettség. Ez nem kevesek jóérzése, hanem mindannyiunk kötelezettsége. Persze ezen a ponton nem kívánnék szólni a nagybetűs politika globális piszlicsáréságáról sem.
Mindezek és az őrült túltermelés miatt is nagyon fontosnak érzem, hogy nem kevés művész az anyagok és termékek újrahasznosításával reagál a fogyasztási szokásokra és a hulladékproblémára, hogy a haszontalan kacatokból és hulladékokból új termékek és elgondolkodtató művészeti alkotások születnek.
