Ott maradtam bambán és magányosan a kusza gondolataimmal a fejemben. De meg is érdemlem, kíméletlen naplopóként hagytam, hogy már az ébredés után egyből újra magába szippantson, minden munkámat elhajítva dermedtem bele az olvasás rezzenéstelen kimozdíthatatlanságába. Pedig a legtöbbször ellenállok, már idejekorán visszaveszem a tempót, és úgy teszek, mint a kedvenc édességemmel, jó hosszan beosztom, apránként ajándékozom magam vele, hogy minél tovább élvezhessem.
Hát nem tudom, ha leírnám a sztorit, semmi sem különböztetne meg attól a filmkasztrálótól, aki bár tudja, hogy te is meg szeretnéd nézni azt a filmet, ő mégis hosszan ecseteli neked a történetet. Ugyanakkor belém rekedt, mint azok a ki nem mondott szavak, amiket mégis jó lenne kiejteni. Mert belőlem: a gyereklányból, majd kamasz lázadóból, felnőtt szerelmes nőből, a gyermekeit megszülő anyából, a családjáért aggódó asszonyból is szólt. Mert a félelmeinkről, a megközelíthetetlen, ám tétova büszkeségünkről, a gyermekre vágyásunkról, az elveszettségeinkről, az összes aggodalmunkról, a szerelmeink és szeretteink elvesztéséről, az ilyen-olyan döntéseinkről, az életösztönünkről, az öregedésünkről és a halálainkról is szólt. Mert úgy érzem, minden ismeretlen vagy ismerős, körülöttünk és bennünk élő nőről szólt. Mert ismerem a helyszíneket, be sem kell hunynom a szemem, hogy ott lássam őket, a szereplőket, magamat, vagy Téged. Mert az egyik helyszínen én is aggódtam a családomért, a másikon pedig megfogant bennem egy gyermek, akit megszültem, hogy elveszítsem. Mert az egyikben láttam a háború után maradt vart a még ütött-kopott városra öltve, a mosolygó mimikákba szorult félelemráncokat, a helyiek önfeledten céltalan korzózását a golyók lyuggatta házfalak között a szabad levegőn, azt, amiben elvegyülhettem. Ahol az aggodalmas félelmemet az ott állomásozó katonák bakancsai taposták szét, és ahol először ott járva ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint tavaly, amikor a volt vágóhíd épületei között sétáltam.
Láttam a tartalékban meghagyott, de szépen bevakolt és körbefestett, szükség vájta kályhacsőnyílást a gyógyszerésznő meghalt édesanyjának a lakásában. Ott, ahol a bekeretezett nagypapa félelmetesen nézett le rám a falról, és még akkor született, amikor Kossuth beszédeket mondott, de nyolcvanhét évesen elég fitt ahhoz, hogy gyermeket nemzzen az alig húszéves új feleségének, azt a fiút, aki állatorvosként embereket is gyógyít, ha a szükség úgy hozza, és aki gyógyszerészt nevel a lányából. Azt a patikusnőt, aki megtanít hagymafőzetből és cukorból karamellteát főzni, ha fuldoklik a gyereked a köhögéstől. Abban a városban, ahol én is ültem az 1-es villamoson a lányaimmal. A másikban busszal, vagy csak úgy, gyalogosan közlekedtem. Ott meg azért kapkodod a fejed meg a lábad, mert húszméterenként botlasz bele az utcákon az évezredes kövekbe zárt csodákba. Katolikusként itt teherbe esni olyan, mintha a Jóisten ajándékozna meg egy jutalomúttal a misztériumok földjére, de amikor a születés maga a burokba zárt halál, egy kicsit kővé és évezredes fájdalommá válsz te is, te, aki hitetlenkedve keresed hosszan a hited, hogy aztán egy pici kavicsban találd meg egy egészen más helyen.
Szeretem ezeket a városokat, bármikor szívesen megyek bármelyikbe. Nézem az embereket és a történelem szőtte utcákat. Látom bennük a gyerekkorokat, a szerelmeket, a fájdalmakat meg a boldogságokat, a meg- és belefáradt öregséget, a szegénység rútságát és a szépséget, na meg persze a tünékeny állandóságot. Látom az egészet, de most nem akarom magamban tartani. Ezeket hozta ki belőlem és tolta a papír külsejű monitorlapra ez a könyv. Egy olasz nő írta, Margaret Mazzantini, és a címe Újjászületés. A kiadása után hamarosan filmet is forgattak belőle. Még nem láttam, de akár meg is nézhetjük.
