Jó régen, amikor először hallottam, úgy gondoltam, biztos rosszul értem, később előfordult, hogy ott álltam hülyén a kapuban, nem akartam sebeket feltépni, meg személyes dolgokat firtatni, ezért a részvétnyilvánításom megelőzte a köszönésemet is, majd egy idő után összefüggést kerestem a váratlan érkezésünk és a rejtélyes macskatragédiák sorozata között. Pedig a megfejtés nem más, mint egy kissé bizarr, ám mégis tökéletes kép a nem várt, hirtelen bekövetkező esemény körülírására.
Így lehetett New Yorkban is a Central Parkban egy szombaton, ahol egy „spray art” feliratú standon hatvan dollárért, mélyen a piaci értékük alatt juthattak hozzá a gyanútlan sétálók Banksynak, az ismeretlen személyazonosságú brit street art gerillaművésznek néhány fekete-fehér, vászonra festett graffitijéhez.
Nem hiszem, hogy a politikai aktivistaként is elhíresült, Banksky művésznéven alkotó, egyébiránt rejtőzködő életmódot folytató, állítólag 1973-ban Bristolban született pasas személyesen állt volna a portékák mögött, ha ő állt volna ott, az valószínűleg külön érdekességként is megjelenik a hírben.
A 2010-ben róla készült, Oscar-díjra jelölt, a Kijárat az ajándékbolton át című dokumentumfilmben megjelent ugyan, de az arcát elhomályosították, a hangját pedig eltorzították, hogy ne lehessen felismerni. Ezen a nyáron az egyik műve 163 250 fontért, vagyis csaknem 57 millió forintért kelt el, pár éve George Michael ígért neki kétmillió fontot, ha kifesti a lakását, de Angelina Jolie és Brad Pitt is lelkes gyűjtők.
Megfáztam és elég gyatra az állapotom, ezért azt az elfoglaltságot találtam ki magamnak, hogy megnézem, vajon egy adott napon, jelesül tegnap, az aznapi összes hírből össze lehetne-e állítani egy olyan kis csokrot, ami felolvasva kiteszi az átlagos hírek időtartamát, és nincs benne brutalitásról, katasztrófáról vagy válogatott szörnyűségekről szóló hír. A végeredmény persze siralmas, annak ellenére, hogy vannak olyan helyek az interneten, amik ugyanezt tűzték célul, az aznap közzétett információkból nemhogy öt percet, még hármat is csak bajosan, jó lassan artikulálva lehetne összehozni.
A biztosítékaim telítve, nem bírok és nem is akarok már több horror hírt hallani, főképp befogadni, akkor inkább a tájékozatlanságot választom. Ja és a rádióban sem kérek a déli harangszó meg a hírekben nyilatkozó ember hangja alá semmiféle dobszerű cirpegést, még akkor sem, ha ez így trendi, és nem azért mondom, mert lázas vagyok, hanem, mert szörnyű hallgatni. De visszatérek Banksyra a morgásból, október elején azért érkezett New Yorkba, hogy egy hónapon keresztül a „jobb kint, mint bent” szlogen alapján lepje meg és el az amerikai nagyváros köztereit, falait és járókelőit.
Anélkül, hogy nagyon bele akarnék mászni és egyébként is már mindent elmondtak pró meg kontra, mindez mégis több számomra érdekes kérdést vet fel. Például mi alapján és ki dönti el a tehetséges graffitisről, hogy mikor válik falakat rongáló vandálból társadalmi problémákat feszegető sikeres street art alkotóvá? Ha mondjuk valaki meggondolás nélkül fúj mindenhova, de iszonyú tehetséges, és még azonosulni is tudunk az elkészült művel, akkor egyértelműen benyeljük neki a rossz helyszínválasztást?
Az elhivatott graffitiművész otthon gyakorol, csak a kiérlelt alkotásai kerülnek a műveihez pluszjelentést adó, gondosan megválasztott, lehetőleg csak háttérként szolgáló falakra? De ezzel a mondattal – úgy tűnhet – azt is kijelentem, hogy az esztétikailag nulla, öncélú és semmitmondó graffiti készítője nyilván nem fordít kellő időt a felkészülésre és valószínűleg tök mindegy neki, hogy hol, milyen és egyáltalán mi lesz a végeredmény, sőt nem is ezek érdeklik, hanem a spontán festékfújás és az adrenalin.
De mi van, ha ő a kihívásokat szereti, a végeredmény olyan lesz, amilyen lesz, élesben gyakorol, aztán egy idő után mégis kialakul valami a formáiból, csak neki kevés papírra, több időre és még több helyre van szüksége. Na, de tényleg, mi alapján dől el, hogy ki a vandál? Az, akit rajtakapnak? A jogalkotó az esetek többségében persze nem esztéta. Banksy nélkül viszont unalmasabb lenne a világ.
