Időcsapda

Farakáskészítés kontra kötögetés.

Valamelyik dokumentumfilmben pár éve láttam egy indonéz családot, a mindent körülvevő vízben cölöpökön álló, bambuszszerkezetű verandakomplexum házukban mindenki dolgozott valamin, és a családfő körül akkora, soha elfogyni nem akaró, kilátástalanul hatalmas kupac volt valami szétválogatandóból, hogy Hamupipőke mostohája is megirigyelné.

A pasas pedig csak ült és lakonikusan válogatta, közben buddhásan mosolygott néha, én meg arra gondoltam akkor, hogy miként lehet efölött az elképesztő halom fölött ilyen nyugodtan ülni, főleg mosolyogni. Egyáltalán nem érdekelte az elvégzendő munkára ráfordított idő gigászi vesztesége, valószínűleg az ő életében a munkavégzés terjedelme az az egész napos hétköznapi lét, amiben a sürgető percek egész egyszerűen nincsenek jelen. Ez csak a mi időcsapdánk. Azóta mindig ez a fickó jut eszembe, ha valami dögunalmas dolgot csinálok, aminek úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége.

Elképzelem, ahogy végre feláll a földről, kinyújtóztatja a derekát, majd úgy vonul át a többiekhez egy újabb halvacsorára, ahogy az előző nap is tette, és közben meg sem fordul a fejében, hogy mennyi maradt abból a nyavalyás kupacból. Ezzel könnyebbé vált nekem is, néha, ha ügyes vagyok, és nem görcsölök az időn, átsuhanhatok a véget nem érőn a monotonitás mantráján.

Nem szeretek kötni, de lenyűgöz, ahogy a fonal szemenként áll össze anyaggá, jó érzés tudni, hogy az ezerszeres hurokmozdulatból álló valamit te hoztad létre. A kötés eleje még oké, megtervezed, hogy mi legyen, fogdosod a gombolyagot, szedegeted a szemeket és nézegeted, ami addig összeállt, de aztán előbb-utóbb elérkezik az unalom.

Ezen két dolog segíthet, ha ilyenkor visszaszámolgatom az elkészült sorokat, de akkor egyből vesztettem, megint az indonéz pasas nyert, vagy hagyom, hogy a kíváncsiságom hajtson, hogy milyen lesz a végeredmény és a türelmetlenség gyorsasággal stenkeljen a minél előbbi befejezésre, és ez az igazi KO. Már látom is a pasi győzelemittas mosolyát, mintha azt mondaná: hé, európai köcsög, megint te vagy a vesztes. Szóval a kötésnél mindig elvérzek.

Ellenben itt van például a farakáskészítés, hallod, ahogy nyikorog feléd a talicska, hogy a frissen vágott hasábokat újra és újra kiontsa magából a lábad elé, és te az egyre csak növekvő kupacból a saját tempódban ugyan, meg méret szerint válogatva, de mégiscsak felrakod az összes fát. És nincs para, rakod és kész, még az sem érdekel, hogy hányadik talicska fa nyikorog feléd. Nincs türelmetlenkedés, idegeskedés csak a lehajol, kiválaszt, helyére rak, lehajol, újabb fa, és valahogy elkészülsz, nincs rossz érzés.

De mi lehet a különbség mondjuk a kötés és a farakáskészítés között? Az egyiknél totál kényelmesen ülsz egy fotelban és szemeket kötögetsz egymáshoz, akár a tévét is bekapcsolhatod közben, ha akarod, a másikban pedig totál koszosan hajolgatsz, nincs derekad már, a hajad tele lesz fahulladékkal, a kezed meg szálkával, ennek ellenére türelmesen csinálod. Arra gondolok, hogy talán azért, mert a farakás monotonitásában jóval több a mozgás és az észrevétlenül, ám mégis meghozott döntés.

De már cáfolom is magam, ha kötés közben – mondjuk – filmet nézek, azzal – jó esetben – lefoglalom az agyam, és egyébként sincs kedvem egyáltalán kimenni és mozogni a hidegben, és jól is esik a fotelban ücsörgés, akkor miért türelmetlenkedem, tévé nélkül pedig akár meditációként is felfoghatnám. Szóval nem tudom, hogy mit gondoljak, mindenesetre érdekes számomra ez az egész. Erre meg Arthur Conan Doyle azt mondaná: ha az ember elegendő információ nélkül dolgoztatja az agyát, az épp olyan, mintha üresen pörgetné nagy fordulatszámmal a motort.