Olasz meló

Olyan rég írtam az utolsó bejegyzést, hogy nyilván illene összehozni valami szórakoztató összefoglalót.

Olyan rég írtam az utolsó bejegyzést, hogy nyilván most szórakoztató-ütőset kellene produkálni, vagy legalábbis illene összehozni valami érdekes összefoglalót, egy kis év végi-év eleji értékelőt. Persze, ha egyáltalán emlékszem, mert olyan rég voltak a menetrendek, mint egy ősi időutazás kezdetei.

Annyi várakozással és izgalommal telt az advent, hogy szinte belesztondultam a huszonnégy órákat megkétszerezett rohanásom időtlenségébe, amiből aztán valami mégis átlökött 2014-be. Szóval, talán onnan kezdem, hogy mint minden szülőnek, nekem is bekattant az agyamba egy vágyálom. Az, amit majd valamikor szeretnék még megadni a gyerekeimnek.

Jó pár éve melengetem a dolgot, nem fenyegetett a megvalósítása, de azon kaptam magam, hogy fel- és belenőttek az időszerűségbe. Na, ezt kezdtem el titokban szervezni. Nem mennék bele a részletekbe, hogyan sikerült az ötlet hitvesi támogatását megszereznem, a lényeg, hogy megkapta az áldást, születésnapi, karácsonyi és még ki tudja mire kapott ajándékként, mehettek a lányok Rómába, négy napra.

Költséghatékonyan megvettem a fapados repülőjegyet és jó előre kifizettem azt a szállodaszobát, ami mindhárom kritériumomnak megfelelt, jelesül: legyen reggeli és hajszárító az esetleges frufru és hajmosáshoz, mert a római tél ugyan enyhe, de azért mégis, valamint, hogy olyan helyen legyen, ahonnan gyalog megközelíthető majdnem minden, ami Rómában megkerülhetetlen.

A várva várt napon elbúcsúztattuk szemünk fényeit a repülőtéren, azt még láttam, ahogy a kisebbikkel levetetik a bakancsát, és zokniban kénytelen átslattyogni a túlbiztosítás baromságain. Az advent utolsó hetére eső utazáshoz hülye anyuka gondosan összegyűjtötte az infókat – transzferidőpontok, szállodamegközelítés, egyéb kulturális és praktikus jó tanácsok –, majd azokat e-mail technikával időben eljuttatta az utazókhoz. Hogy aztán a digitális kor gyermekeit, ha az információkkal együtt merül le a telefon, és azok mégsincsenek kinyomtatva, az Erkel Színházból – nyilván az előadás alatt nyomogatva a gombokat – rövid szöveges üzenetekben navigálja el a Termini pályaudvarról a hotelba.

A világutazók valószínűleg a Nyugati pályaudvar centrális elhelyezkedéséből kiindulva még leszúrtak, hogy egy világvégi szállodába küldtem őket, viszont a második tömegközlekedéssel töltött napon észrevették, hogy a Spanyol lépcsőtől kétszáz méterre laknak. De a feladat teljesítve, ügyesen életben maradtak, szerették és vissza is jöttek. Miközben kizárólag üzemanyag-takarékossági okokból négy napig múzeumokban, koncerteken és egyéb helyeken zsongtunk Budapesten, így én is láthattam a Szépművészeti Múzeumban a Caravaggiótól Canalettóig – az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei című kiállítást, ahol leginkább az egyik ismeretlen festő műve hatott rám. Sajnos elfelejtettem a kép címét, egy nőt ábrázol, akin a különféle kelmék – legalább tízfélét visel, úgy vannak megfestve szinte szálanként, hogy érzed közben a tapintásukat. Elképesztő volt. Aztán boldogan hazaérkezve elkezdtük a 8 fokra kihűlt házat felfűteni.

Na, ekkor döbbentem rá, hogy egy hét múlva karácsony, és kezdtem el gőzerővel ajándékokat gyártani, hajnalokig varrtam és kötöttem. Néhány éve – népes család lévén – megbeszéltük, hogy csak a gyerekeknek vásárolunk, egymásnak csak készítjük az ajándékokat. Ezt én komolyan is veszem, tavaly mindenkinek üvegfaliórát festettem körömlakkokkal. Most táskákat, pénztárcákat, sapkákat, sálakat és nyakmelegítő boákat gyártottam. Szóval, mire a háromnapos ünnepi menü is készen állt: halászlé, rántott hal, bécsi krumplisaláta, majonézes saláták, töltött tojás, húsleves, füstölt busa, anyám kínja, már eléggé fáradt voltam. A töltött káposztához viszont hál’ istennek semmi közöm se volt.

A szép és nyugalmas karácsony hamar véget ért, és már a nyakamon is volt a szilveszter. A nagyon puritán 2012-es után szerettem volna egy társasjátékos, sokat nevetős néhány barátos évbúcsúztatót. Ez meg is történt, csak két dologra nem számítottam. Az egyik, hogy nem egyszerű magyar szókártyás Pictionaryt játszani többek között két franciával még akkor sem, ha ők zokszó nélkül a Google translaterre bízzák magukat, a másik pedig az, hogy koccintás nélkül, igazi lúzerként alszom el rajtaütésszerűen tizenegykor. Egyébként minden rendben, jöhetnek a dolgos hétköznapok.