Engem tényleg egy másodpercig sem köt le a foci, ezt az elején leszögezném. Ráadásul már eleve beleszülethettem a magyar futball feltámadása és szárnyalása iránti permanens kollektív vágyakozásba. Amióta csak élek, a hazai férfitársadalom generációi bizakodnak rendíthetetlenül az áttörésben, azután mérgelődnek, majd természetszerűleg csalódnak. Újra és újra. Ám a hit töretlen, óriási beteljesületlen vágyként lepi be a szíveket, mezeket, kering a futballpályák fölött. Egy kis repdesés, és a nézőtér újra, egy emberként válik lélegzetét visszafojtott csendes drukkreménnyé, megint bizakodva figyeli a szárnypróbálkozást, a madár kecsegtetve repülget még egy kicsit, majd a reménybeli főnix túlsúlyosan belevágódik a gondosan kockásra nyírt fűbe. Csak az a szép zöld gyep, az fog majd hiányozni Jönnek-mennek a főszereplők, akik kiöregednek, vagy akkor, amikor kellett, valami miatt nem teljesítették küldetésüket, később futballszakértőkként elemzik a focit fess műsorelemként. Szóval nem értek hozzá egyáltalán, nem is érdekel, csak ezt látom magam körül.
Nemrég, még a boldog, vb előtti időkben, az egyik ilyen-olyan barátságos vagy barátságtalan mérkőzést nézte épp a férjem a tévében, a képernyőre pillantva, az érdeklődésemet messze túlmenően kielégítette, hogy láthattam: az egyik csapat összes tagján Azerbajdzsán a mezfelirat. Azóta persona non grata lettem a társasági meccsnézésben, mert a dögunalomtól vagy egy másik csatornára való vágyakozástól vezérelve a meccs végén megkérdeztem, hogy nyertek-e az azerbajdzsániak. Ez a tettem, ugyanolyan megbocsájthatatlanná vált, mint az, amikor azt mondtam a Zidane név milyen jól passzolna egy fogkrémmárkához. A családi legendáriumban persze az eset már úgy szerepel, hogy a Zinedine Zidane-t konkrétan lefogorvosoztam. De ha már itt tartunk, azért kijelenthetjük, hogy az egyes futballcsapatokra jutó különös nevűek száma meglehetősen magas. Mintha a sportágba bekerülés egyik alap követelménye lenne az érdekes, fura hangzású név. Nem akarok példálózni.
Vég nélküli csinnadrattával megkezdődött a foci-világbajnokság. Nőtársaim milliói harcolnak a távirányítókért. Férfiak tömegei könyörögnek párjuk egy hónapos, részleges önmegvalósításáért, a rég nem látott barátnők felkereséséért, vagy az elhanyagolt hobbik újraélesztéséért. Azt olvastam, hogy ez idő alatt ugrásszerűen megnő a partnerkereső cégekhez forduló nők száma. Sokan meg csak úgy állunk a láthatatlan vonalon a szobában, azon, amit már rég lefújtak elénk az illanó fairplay szuperspray-vel, tudjuk, hogy már ott sincs, elérnénk a távirányítót, ha akarnánk, mégsem lépünk közelebb, hagyjuk, hadd játszanak.
Egyébiránt az kétségtelen, hogy van abban valami vérlázító, ahogy azok a férfiak, akik normál esetben szünet nélkül morogják végig még a legáltalánosabb bevásárlást is, most ellenállhatatlan vágyakozással kezdik el begyűjteni a különféle, teljesen értelmetlen, szezonális vb-logós vackokat. A legperzselőbb napokon lesz hirtelen szükségük a kedvenc futballcsapatuk színeiben pompázó mackófelsőre, amiről egyébként már a megvásárláskor lehet tudni, hogy egy hónap múlva már csak az alkonyi napban való fűvágáshoz alkalmas. Ilyet egy nő sose tenne. Újabb, érdekesnek tűnő nemek közötti különbözőség. Persze, ha nem lenne rajtuk semmilyen felirat, vagy bármi időre, helyre és egyéb konkrétumra utaló meghatározás, az már határeset, bármikor bármit, de így semmi értelme. Szóval foci-világbajnokság.
Brazília. Varázslatos színek, elképesztő stadionok, csodálatos közeli felvételek, iszonyatosan jó szurkoló csajok, még a focisták stylistjai is celebek. Olyan iparággá nőtte ki magát, amiben a kenyeret és cirkuszt örökbecsűből már a kenyér is cirkusz. És nem számít, hogy van-e, ha nincs, akkor is nézed, mert ugyanúgy, mint az összes többi látványos virbli, elvarázsol, addig se rágódsz. Az egyes nemzeti válogatottak edzőkre és sztárfutballistákra elköltött pénzéből pedig államadósságokat fedezhetnének. Ezen a ponton persze nem beszélek az afrikai alultáplált gyerekekről, mert már rég nem csak afrikaiak. És arról sem, hogy bulvárlapok hasábjain kell örülni annak, milyen kihagyhatatlan, luxustúlzásokra lehet a fociból keserves munkával megkeresett pénzt elkölteni. Közben sportágak tűnnek el a süllyesztőben, mert költséges vagy unalmasnak tűnő a televíziós közvetítésük.
Én egyáltalán nem értem, hogy a kisfiúkba belekódolt ártatlan, néhol mezítlábas focimánia mikortól csepeg, áramlik bele szükségszerűen a feneketlen futballiparágba, de ennél egyszerűbb a babázás. Jó, rendben, a mögött meg ott van a szépségipar. Hát, semmi sem gyerekjáték.
