Möszjő, Kőnig és a többiek

Abból az énedből, amivé váltál, ki-be slattyoghatsz abba, amikor még csak azzá szerettél volna lenni ami, ha szerencséd van, pont az, mint ami most vagy.

Nem számít, melyiket hányszor láttuk, bármelyik képkockájuktól azonnal hatnak, sőt nézésük közben jogos felháborodást érzünk, ha bárki is megpróbálna minket kivonni a filmből, az az érv pedig, hogy ezerszer láttad már, teljesen hatástalannak bizonyul. Az egyik ilyen filmem az Életrevalók.

Naná, hogy nem tudtam ellenállni karácsonykor, amikor az egyik közszolgálati csatornán belefutottam. Ahogy Szabó Magda Abigéljét sem bírtam ott hagyni szintén karácsony tájékán egy délelőtt. Zsurzs Éva 1978-ban leforgatott filmje ráadásul most másként is hatott rám. Szinte késztetést éreztem, hogy elrohanjak azért a fa kötőtűért, amit tavaly nyáron kaptam attól a lánytól, akinek a nagymamája, a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának abba az osztályba járt, amit Szabó Magda is tanított, és akikről mintázta a filmbeli osztálytársakat. A kötőtűvel előttem ő kötött, a Nagyi, akinek tizenöt éves alakja is szervesen hozzájárult Vitay Georgináéhoz. Forgatom a kezemben az ereklyét. A szírek találták ki a kötőtűvel való kötést, az első színmintás kötések meg Egyiptomból származnak. Kötöttem már vele többször, a szépen esztergált farostokon biztonsággal siklik tovább a szemekké hurkolt legfinomabb fonal is.

A Nagyi 1929-ben született egy evangélikus pap második lányaként. A gyermekbetegségeket az öt testvér közül ketten élték túl, a tragédiák miatt a család Debrecenbe költözött. A negyvenfős leányosztályok egyikének tanulójaként került a Nagyi is a Református Gimnáziumba. 1940-ben, a friss latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomás Szabó Magda az osztályt már felső tagozatosokként kezdte tanítani mint hospitáló tanár. A lányok 1943-ban voltak 14-15 évesek. Az osztály fele nem élte túl a háborút, a megmaradtak, amíg lehet, összetartottak.

Szabó Magda, aki 1935-ben maga is ebben a gimnáziumban érettségizett, sokszor írt a diákként és tanárként megtapasztalt élményeiről. Möszjőről, Hettesheimer Ernőről, a franciatanáráról mintázta Kőnig tanár úr figuráját az Abigélben. A szigorú fegyelemhez szokott diákok egy bükki kirándulás során Bánkút egyik tisztásán realizálták a tábortűznél egy felolvasás során, hogy a gyöngéd és udvarias Monsieur, aki még büntetni sem tud, és akit egészen addig ők értelmezni sem tudtak, megjárta az első világháborút és épp a pokolról olvas fel nekik, a még akkor írt naplójából.

Ezt a naplót sokkal később egy valaha Debrecenben élő nő München környékéről küldte el Szabó Magdának születésnapi ajándékként, a nő Hettesheimer Ernő unokahúga volt és Abigélnek hívták.

A saját októberi osztálytalálkozóm jut most eszembe az általános iskolai évfolyamtársaimmal. Mindenki pont olyan, mint az anyja vagy az apja egy réges-régi szülői értekezleten. Valahogy úgy öregedtünk az osztályfőnökökhöz, hogy azok meg sem változtak. Érdekes, hogy még azok az emberek is valami megmagyarázhatatlan és ki nem érdemelt szeretet sugároznak, akikkel az iskolában soha egy mondatot sem váltottál.

Az egész nagyon fura, valahogy nagyon a jelenben vagy, a múltadnak azokkal a szereplőivel, akikről nem is gondoltad, hogy a jelenlétük jelenti azt a hidat, amin ott és akkor biztonsággal slattyoghatsz ide-oda és vissza a jelenlegiből a kamaszkorodba. Abból az énedből, amivé váltál, abba, amikor még csak azzá szerettél volna lenni ami, ha szerencséd van, pont az, mint ami most vagy.