Tizenkét nap

„Életünk egésze mások kezdeményezte cselekedetek szakadatlan ismétléséből áll.”

Ilyenkor mankóként kapcsolódik be a jól ismert szinkronicitás, a véletleneknek tűnő segítség és máris a könyv 18. oldalán olvasom: az ember „életének egésze mások kezdeményezte cselekedetek szakadatlan ismétléséből áll”. Hoppá. Majd az érzéseim alátámasztása: „Adott paradigmák ilyen tudatos ismétlésében egy sajátos lételmélet tárulkozik elénk. A természet nyers terméke vagy akár az emberi szorgalom teremtette tárgy csak akkor válik valóságossá és azonosíthatóvá, ha transzcendens valóságban vesz részt. Egy mozdulat csak akkor értelmes vagy valóságos, ha valamely őseredeti cselekedetet ismétel meg.”

Na tessék, itt a hitelesség. Oké, a hibafelismerés megtörtént, jöhet a korrekció, az, amiben még a jelent is csak önazonosan éled. De hogyan, ha tényleg nem akarsz behódolni az újévi fogadalmaknak? Recept a végső valóság területén a 36. oldalon: „A világ közepe tehát az elsőrendűen megszentelt övezet, a végső valóság területe.” Az ide vezető út „nehéz út”, s ezt a valóság minden szintje igazolja, ahogyan mindazok a viszontagságok is, amelyek a vándort érik az „énhez”, a létezés „közepéhez” vezető úton.

S azért mind e vesződés és vész, mert ez az út valójában rítus, amely átvezet a profánból a szentbe, a mulandó látszatból a valóságosba és az örökkévalóságba, a halálból az életbe, az emberiből az istenibe. A világ közepének elérése voltaképpen felszentelés, beavatás, melynek során a tegnap még profán és látszólagos létezés átadja helyét az új, immáron valódi és hathatós életnek. Ha a teremtés cselekedete átvezet a még nem nyilvánvalóból a megnyilvánultba, vagyis kozmológiailag szólva a káoszból kozmoszt alkot. „Már látom, nem is akarnék én sem mást, csak privát kozmoszt.” „Az óév utolsó napjai azonosíthatók a teremtést megelőző káosszal. ( ) Jobb alkalmat nem is lehetne találni a beavatási szertartások számára, mint ama tizenkét napot, amikor az elmúló esztendő átadja helyét az új évnek, az új korszaknak; azt az időszakot tehát, amikor a teremtés újra jelenvalóvá tétetvén, valóban kezdetét veszi a világ.”

Ez a tizenkét nap pedig ugye a karácsony és a vízkereszt közötti napokból áll. Kezd összeállni a kép. Karácsony Jézus és a fény születésének napja, az öröm, a békesség, a család, a szeretet, az otthon ünnepe. A Föld átfordul mozgáspályáján, hogy a nappalok újra hosszabbak lehessenek, azon a téli napfordulón, amikor az isteni fény (lux Divina) visszatér a Földre, hogy az emberek szívében is újra felgyulladhasson akkor, amikor magának Jézusnak kellene fényként megszületnie az emberekben.

Ott, ahol a karácsonyfa szimbolizálja, mint világfa és egyben tengely, mint axis mundi a föld szférájából az égbe emelkedést, eget és földet összekötő fénylétraként. „Majdnem mindenütt az újév ünnepével egy időben tartották a démonok, betegségek és bűnök kiűzetésének szertartását. az idő független egységekre, »évekre« való felosztásakor nemcsak annak lehetünk tanúi, hogy egy időszak egyértelműen véget ér és teljesen új kezdődik, de annak is, hogy a múlt év és az elmúlt idő eltöröltetik. A rituális megtisztulásnak pedig az az értelme, hogy az elégetés folytán az egyén és a közösség minden bűne és vétke semmissé váljon. Ez a megújulás nem puszta »megtisztulást«, hanem új születést is jelent. az év végén és az új év várásakor megismétlődik az a mitikus pillanat, amelyben a káoszból világmindenség születik.” Értem már, nincs lacafaca, további jóreményű sugallatok rebesgetése, meg kell szülnöm a saját világmindenségem, tudományosan is alátámasztott tény, hogy az újévi fogadalmak megtisztítanak, ezen túl tudatosan is részt kell vennem a kollektív tudattalanban.

„Valóságra tehát csak az ismétlés vagy utánzás révén lehet szert tenni; mindaz, aminek nincsen példaadó mintája, »értelmetlen«, hiányzik belőle a valóság. Az ember ily módon afelé halad, hogy maga is archetipikussá és paradigmatikussá váljék. Ez az irányulás ellentmondásosnak tűnhet olyan értelemben, hogy a hagyományos kultúrában élő ember akkor látja önmagát valóságosnak, ha megszűnik önmaga lenni, és megelégszik azzal, hogy másokat ismételjen, illetve utánozzon. Más szóval, csak akkor látja önmagát valóságosnak, azaz »igazán önmagának«, ha már nem önmaga.” Jaj. Tehát, ha jól értem, ha hiteles akarok maradni, muszáj a példaadó mintákat ismételnem. Semmi valótlanság vagy értelmetlenség. Az archetipikusság még csak-csak, de hogy paradigmatikussá váljak, na azt már nem vállalom, és egyébként is, szeretném magam úgy valóságosnak hinni, hogy mégis önmagam vagyok.

Kész, vége beadtam a derekam. Hál’ Istennek, még maradt rá néhány napom.

„Nem kell több, csak annyi, hogy a modern ember ne zárkózzék el az élet csodája elöl, s amikor épít, vagy belép új házába, máris feléled benne a megújulás tapasztalata (éppen úgy, mint ahogy a modern világ újéve is megőrizte a múlt elmúlásának és egy új élet kezdetének értelmét).”