Ingázom mostanában sokat, az elmúlt két hónapban többet tömegközlekedtem, mint az utóbbi tíz évben összesen. Ülök a távolsági és elővárosi buszokon meg vonatokon, próbálok takarékoskodni az időmmel. Arra már rájöttem, ha az otthonomtól autóval félórára levő Balatonfüreden szállok fel a buszra, majdnem két órával hamarabb érek Budapestre, mintha ezt Révfülöpről vagy Tapolcáról tenném. Azt már nem feszegetem, hogy 1930-as évek óta ezen az útvonalon csak a menetrendet sikerült megváltoztatni, a menetidőt nem, magáért beszél, én viszont többet nem ülök fel olyan vonatra, amivel egyszeri-kétszeri átszállással és minimum 3 óra 50 perc alatt tudom abszolválni azt a 158 kilométert, amit egyébként egy francia TGV szerelvény 24 perc alatt tenne meg. Úgyhogy reveláció, amikor felszállok a Nyugati pályaudvarról Dunakeszi felé induló elővárosi vonatok egyikére.
Persze, akkor már túl vagyok azon a sokkon, hogy automatából kell kivarázsolnom a jegyet, és csak a harmadik alkalomnál – amikor már azt gondoltam, hogy milyen jól fogom a városi lüktetést – derül ki számomra, hogy minden egyes érme bedobásánál a hozzászerkesztett gomb megnyomásával juttathatom le a pénzt a gép gyomrába, hosszan álltam ott hülyén, mire rájöttem, meg arra is, ez addig azért nem okozott gondot, mert mindig papírpénzzel fizettem. Azt a metódust pedig jól ismerem azokból a parkolós automatákból, amik először biztatóan beszippantyúzzák az érdemtelenül megkeresett sok pénzt, majd nagyképűen visszalökik, és ezt addig csináljátok, amíg tökélyre nem fejleszted a bankjegy széleinek egyengetését a saját költségeden.
Na mindegy, ülök a vonaton, tisztaság van, meleg meg wifi, csak irigykedni tudok, hogy bezzeg nekik milyen szuper vonat jár a sokkal kisebb távolságra is. Az kicsit zavar, hogy sokkal több a háttal ülős szék, viszont szemmel láthatóan mindenki azokat az ülőhelyeket részesíti előnyben, amik a menetiránynak megfelelnek, mintha fordított irányba utaznánk, gondolom ez is a trend része és leülök, az egyetlen megmaradt normális helyre egy sráccal szemben. Pont úgy néz ki, mint Kupai Józsi osztálytársam1984-ből. Időutazás. Mellettem a falon konnektor, persze nekünk, vidékieknek, a Balaton mellől ez se jut. Nyilván cool lennék, ha most tölteném a telefonom. Hatalmas ablakok, a kuka formatervezett a kis asztalka alatt, ürítése is praktikusnak tűnik. Az ülések és a padló színei harmonizálnak. A fejem feletti átlátszó rakodós polc diszkrét és használható magasságban van. Az információs tábla mindent kijelez, ami jelen helyzetben érdekelhet, pontos idő, dátum, milyen állomáson vagyok, mert azt egyébként csak saccolni tudom a kinti sötét és a lepukkant megállók miatt.
Megbűvölten nézem a tábla jobb alsó sarkán a pillanatnyi sebességet követő számokat, van, hogy százhússzal repesztünk. A kijelző online jegyvásárlására buzdít. A szimpatikus, félig punk kalauznál még utólag is lehet jegyet venni a vonaton. Semmi megjegyzés, odaböffenés, készséges és udvarias, meghatódom a meghitt polgári attitűdtől. Az utasokat nézem, meghálálják az embernek vevést, senki sem bliccel, pont attól az állomástól kéri a jegyét, ahol felszállt. Az a napszemüveges srác is, akinek látványos tetoválásai kitüremkednek az izmaira feszülő rövid ujjú pólójából és ott ül nem messze szemben háttámlára lezserül feltett lábbal az egyik Budapestre tartó vonaton, és akiről, ha minősítgetni akarnék, első ránézésre azt is gondolhatnám, hogy inkább egy lesötétített autó az ő világa, becsületesen kéri a jegyét Váctól, pedig már a célállomáshoz közel járunk.
Szóval kulturált minden, csak egy probléma van, az első alkalommal még azt hittem, elszigetelt a jelenség. Ugye az egész szerelvényen végig lehet slattyogni, ha úgy tartja kedvünk, nekem nem volt, viszont hely se, csak a többcélú térnek nevezett részen, ahol lehajtható üléseken ücsöröghetünk decensen a designvécé körül az émelyítő húgyszagban. Gondoltam, pechem van, valahogy kibírom még azt a negyed órát, de sajnos eddig bármelyik alkalommal ültem bárhol a szerelvényben, végig mindent beterített az irtózatos bűz. Kár. Azt kell, hogy higgyem, a hiper-szuper vonat bűzelzárása, hagy még némi kívánni valót. De keserves a helyzet a Nyugati pályaudvartól a metróig vezető aluljáróban is, és egyáltalán nem a szerencsétlen hajléktalanokra gondolok, szörnyű átjutni a végtelennek tűnő árusok mindent szorongatóan belepő bazári kipakolásán, minden ad hoc, semmi elegancia, ha ez egyfajta társadalmi keresztmetszet nem kérek belőle, inkább a pályaudvaron keresztül megyek ki a körútra, a csarnokban legalább még maradt némi báj.
A Dunakeszire való kijutásra van még egy tömegközlekedési opció, az Újpest-Városkaputól induló távolsági busz. Metróval megyek. Amikor még budapesti voltam, praktikusan tudtam, az állomások peronjainak melyik részén kell felszállnom, hogy a kiszállás szerinti mozgólépcsőhöz a lehető legközelebb legyek. Szomorúan konstatálom, hogy elfelejtettem, azon is elmorfondírozom, hogy ennyire nem szeretek-e a föld alatt bódorogni, vagy önkéntelenül harcolok a percekért. A metróban mindenki a telefonját nyomkodja, én is, mert a vonat- és buszmenetrendet böngészem, aszerint választok célállomást, ahonnan a leghamarabb indul járat.
Már többször észrevettem, hogy az Újpest-Városkapu beütésénél két lehetőséget kapok, a IV. és a XIII. kerületit. Azt gondoltam túlbiztosították magukat a rendszer összeállítók, hiszen egy összefüggő buszpályaudvarról beszélünk, az meg sem fordult a fejemben, hogy kétfajta menetrend van ugyanarra az útvonalra, más a IV.-ben, mint a XIII.-ban. Könyörgöm, miért kell ez, hát egy helyről indulnak a buszok. Csaknem másfél hónapig bosszankodtam azon, hogy olyan járatok is indulnak, amiket csak a helyszínen tudok meg a baromi nagy fénytáblán, mire rájöttem, nem szabad a kerületi bontásokkal foglalkozni, a kiinduló állomáshoz Budapestet kell beütni, és hipp-hopp, a teljes menetrend feltárul. Agyrém. Volt kaland a buszon is, arról majd legközelebb írok.
