A legutóbb az Újpest-Városkapu távolsági buszpályaudvar online menetrendjének kivesézésénél hagytam abba az írást utazásaimról. De nem győzöm elégszer leírni, attól, hogy a buszpályaudvar a IV. és XIII. kerület határvonalán terül el, még nem kell három online menetrenddel megtéveszteni a kedves utasokat, elég egy is. Vagy egy váróterem, ha esetleg mindezekkel nem szembesültünk még, és ott állunk hülyén, mint például én, ahogy fagyoskodva várom a mínusz hétben az 58 perc múlva induló következő járatom, és egyre gyorsabban körözöm a két kerület peremén, hogy ne vesszen meg az isten hidege.
Fót felé mennék, de nem bírom tovább, és felszállok a váci buszra, inkább az első dunakeszi megállóhelynél leszállok, és félórát gyalogolok, mint hogy itt várjak tovább. Köszönök, kérem a jegyet, de a vezető a fótival ellentétben nem ad jegyet, elküld az automatához. Pont ezerszer vehettem volna meg eddig, gondoltam, de oké. Megveszem ott, ha ez most annyira fontos. Még megkérdezem a pasastól, hogy milyen megállónevet keressek, nehogy rám kelljen várni. Majd ott valaki megmondja, mondja ő. – Miért, maga nem tudja? – kérdezem én. – Városháza. – Szedem a lábam, ahogy odaérek, két tanácstalan nő kérdezi tőlem a saját megállóhelyének kódját, mert olyan picik a betűk, hogy nem látják. Frankó, a „majd ott valaki megmondja” hasznos tanácsnak bizonyul. Olvasószemüveg elő, keresgélek. Még szerencse, hogy kiprovokáltam a buszvezetőből a célállomás nevét, mert még mindig ott állnék. Dunakeszi vh. Csak így egyszerűen, kis betűvel és rövidítve, és mellette az a nyomorult kód. Persze, hogy nem látják a szerencsétlenek, én sem látom szabad szemmel. Hallom, hogy bőg a motor, visszafutok a buszhoz, nem mondom, hogy nem vagyok feszült, amikor a kérdésre, hogy sikerült-e, egy sziszegő igent préselek ki a számon.
Arra volt jó az egész, hogy leszállás után tíz perc alatt lefutottam a félórányi gyalogtávot. Az ajtónál látom, hogy a hülye jegyet még mindig szorongatom, de legalább az is kiderült, ha akarom, még mindig bármikor lefutok három-négy kilométert egyhuzamban.
A közlekedésnél maradva, mint minden nagyváros, London is küzd. Lakossága a történelem során sosem érte el a mai lélekszámot, ezért az infrastruktúra fejlesztésének legkreatívabb módozatait keresik. Idén januárban és februárban a bicikliutak kerültek a városi közlekedés fókuszába, az egyik elképzelés szerint a fölösleges és kihasználatlan metró- és vasúti alagutak átalakítása jelentene gyors és egyszerű megoldást a bővítésre. A már meglévő felszíni bicikliútrendszerhez szervesen kapcsolódna a London Underline néven futó föld alatti bicikli- és gyalogospálya, amit üzletekkel, kiállítóterekkel és rendezvényhelyszínekkel színesítenének, merthogy bőven jutna hely a közösségi tevékenységek színhelyeire is.
Ja, és nem utolsósorban a biciklis alagutakat olyan borítással látnák el, ami a lépések és a bicajkerekek súrlódási energiájából fejlesztene áramot a rendszer számára. A másik projektben átszámítva cirka 79 milliárd forintból építenének az elővárosi vonatok pályája fölé 219 kilométernyi, három emelet magasságúra tervezett, tíz pályaszakaszból álló kerékpárutat. A SkyCycle körülbelül húsz év alatt készülne el teljesen, a szakaszain óránként akár tizenkétezer biciklis is kerekezhetne.
Valószínűleg a tervezőkre is nagy hatással volt Luc Besson. Elképzelem, ahogy a Metró hangulatához hozzáadunk egy csipetnyi Ötödik elemet, és máris egy csapatban kerekezhetünk Isabelle Adjanival, Christopher Lamberttel, Jean Renóval és Bruce Willisszel, na meg persze a Gaultier tervezte Milla Jovovichcsal.
Addig is, míg mindez realizálódik, Gordon István Gurulunk, repülünk című könyvéből olvasgatok érdekességeket a tudomány és a technika világából. Nőként – aki nyilván átlapoz a műszaki adatokon – mondom, hogy tényleg érdekes a könyv. Tele van gyönyörű járművekkel, technikai eredményekkel, kísérletezgetőkkel és feltalálókkal. Nyilván én leginkább a foszfor feltalálójára emlékszem a könyvből, Hennig Brandra, aki újítani akart az alkímia hagyományos megközelítésén, sutba dobta a fémekkel való kísérletezgetést, és a saját vizeletéből próbált meg aranyat előállítani, ez is sárga, az is sárga alapon. Addig desztillálta, főzte és kondenzálta, amíg 1669-ben sikerült felfedeznie a foszfort, azt a 15-ös rendszámú, nemfémes szilárd kémiai elemet, nyelvújításkori magyar nevén a vilanyt, aminek a vegyjele a P, az elnevezése görög eredetű és a jelentése fényhozó.
Azt meg mindannyian jól tudjuk, a remény hal meg utoljára.
