Az idei nemzetközi év fája versenyben a második helyezett a tatai Öreg-tó partján álló 230 éves nagy platán lett. A februárban zajló internetes szavazásra csaknem kétszázezer voks érkezett. Az öreg platánunknál hatezer szavazattal kapott többet egy észt focipálya közepén álló 150 éves tölgy, ami első győzelmét az ötvenes években azokon a vontatókábeleken aratta, amiknél jóval erősebbnek bizonyult, ezért aztán békén hagyták, a harmadik pedig egy kétszázötven éves spanyol fekete nyárfa lett 13 951 vokssal.
A díjátadó ünnepség az Európai Parlament brüsszeli épületében lesz. Az év európai fája verseny célja, hogy megmutassa a fák kulturális és természeti értékét, amiket becsülnünk és óvnunk kell. A verseny nem a fák korára, méretére és szépségére fókuszál, olyan fákat lehetett benevezni, amik nemcsak találkozási pontok, hanem történetek szövődnek hozzájuk és fontosak a körülöttük élő embereknek, közösségeknek.
Egy másik aspektusból nézve én is inkább egy fát hagynék magam után, mint sírkövet.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én ott tartok, hogy nem szeretném, ha a halálom után sírhelyeket kellene bérelni, venni vagy kiváltani, se huszonöt évre, se semennyire. A maximalizált huszonöt év eleve demoralizáló, már most azon parázzak, hogy mi lesz velem a huszonhatodik évben? Ha már nem maradhatok ott örökre és még a síron túl is vegzálnom kell a hátrahagyottakat a maradványaim sorsával meg annak anyagi vonzatával, inkább legyek fa.
Nem szeretnék se puccos koporsót, se urnatároló rekeszt betonból. A gondolatától is borsódzik a hátam, hogy azon tanakodjanak a fejem fölött, hogy vajon melyik tégelyszerű urnatároló illene leginkább hozzám. Ráadásul, ha lenne esélyem, én saját célra valószínűleg azt a korallpirosat választanám, amit nyilván nem gyártanak, és megint velem van a macera. Egyébként értem én, hogy még Krisztus sírját sem őrizték ingyen, de ha rólam van szó, nem szeretnék a temetkezési bizniszben semmilyen szinten részt venni.
Gyomorforgató, hogy idős emberek sokszor olyan helyzetbe kerülnek, hogy nem tudnak eleget tenni annak a belénk kódolt késztetésnek, hogy ápolják és megőrizzék őseik és szeretteik maradványait, ezért a temető felszámolja a sírt. Megjegyzem, így is, úgy is ez történik, ha nem tudják kifizetni azt a nyomorult sírhelykiváltást vagy meghosszabbítást se részletre, se kápére, még akkor se, ha nálunk sokkal jobban tudnak még a nincsből is kuporgatni.
Szörnyű, hogy egy család olyannyira a mának él financiálisan, egyfajta carpe diem-parabolaként, hogy egy temetkezés kifizetése több mint megterhelő. A lebonyolítása meg szakembereket igényel, mert félünk a halottól, a haláltól, a megsemmisüléstől, a szeretteink elvesztésétől, a macerától, mert nem tudjuk, hogyan kell, mert bennünk már nem él szervesen az a kultusz, ami ezt magától értetődően vezényelte le hosszú évezredeken keresztül. És egyébként is, hol ravatalozzon az ember, a nappaliban vagy a hálószobában, ha az élettér is kicsi és eleve tele van?
Szóval se a szerencsétlenkedés alanya nem lennék szívesen, se a túlélő résztvevője. Valahogy úgy pörgött túl a világ az elmúláson, hogy itt maradtunk csonkán a halállal, nem tudjuk kezelni, csak kifizetni, miközben a húsz tévécsatornából tizenkilenc esti kínálata nem áll másból, mint a halálból, ráadásul az erőszakos fajtából. Képmutató harsány tabuvá vált, aminek, ha szaga, fájdalma, kötelezettsége van, szakemberért kiáltunk. Tanatológiai nullák vagyunk. Én is, és szégyellem.
Gyerekkoromban pechemre én találtam meg az unokabátyámat egy pajtában, ahol felakasztotta magát, tehát láttam halottat, a ravatalozóban még meg is néztem, ezért aztán több évig nem aludtam, mert nem sikerült átörökíteni azt, hogy ezt hogyan kezeljük. Ráadásul, mint egy értelmezhetetlen kapocsként, a család csak olyan fotót talált a megboldogultról, ami egy esküvőn készült, és én történetesen ott ülök mellette, persze most is onnan vigyorgok lefele, levágatlanul, a sírkőbe applikált fényképről. Egyébként ha ezt úgy fogjuk fel, mint egy számomra lehetőség szerinti minél későbbi jelhagyást, nekem már van temetői sírom, tehát tényleg lehetnék a halálom után fa, egy spanyol dizájner cég biournájából kinőve, amit harminc-egynéhány ezerért be lehet szerezni.
Miközben ott van Széken Zsuzsa néni, aki már rég összekészítette a halotti ruháját, szemfedőjét, koporsótakaróját, mindent, amire szükség lehet, még a temetésére félrerakott pálinkát is, és nézem megkövülve, hogy lehetne ilyen egyértelműen szépen és emberhez méltóan is, ha az ember nem rinyálna és képes lenne szembenézni az elkerülhetetlennel.
Ha eleget akarnék tenni a körülöttem kísértő, tébolyultan racionális világnak, opcióként akár végig is nézhetném, ha nem kapcsolnám el a Szilágyi Jánossal reklámozott kegyeleti célú biztosítást, amit kifejezetten időskorúak részére „fejlesztettek ki” és ami valahogy az én születési dátumomtól indul. Tehát végiggondoltam, nincs számomra más, jó lelkiismerettel felvállalható lehetőség, mint fává válni.
Megveszed az urnát, kiválasztod, vagy a családodra hagyod, hogy milyen fa akarsz lenni, tölgy, juhar, fenyő, ginkgo, bükk vagy kőris. Elhamvasztanak, majd valaki, lehetőség szerint szélcsendben (nélkülözve minden nagy lebowskis attitűdöt), beleönt a 100 százalékban lebomló anyagokból készült cuccba, ami két részből áll, a felső részben vannak a tőzegben elhelyezett magok, alul meg a hamvak. Amikor az urna elkezd lebomlani, a friss gyökerek már elég erősek ahhoz, hogy találkozzanak a savas hamvakkal és együtt válnak a táptalaj fenntartható és környezetbarát részévé. Az „élet vége” rögtön lehetőséget teremt a visszatérésre, szinte azonnal újra a természet körforgásába kerülünk, és lecövekelve már nyugodtan várhatjuk a reinkarnációt és a feltámadást.
„Mit választasz: kukacok vagy mókusok lakmározzanak a testedből halálod után?” – ezt a kérdést teszi fel a Bios Urn csapata. Én a mókusokkal vagyok, és azon tanakodom, hogy Nina Simone, Sid Vicious, Nina Hagen vagy Elvis Presley előadásában hallgassam-e Frank Sinatra elnyűhetetlen, My Way című dalát.
