A tapolcai időközi választás után, mint az várható volt, a komolyan vehető játékosok új harcmodorra váltottak ebben a küzdelemben. Ez jelenleg két pártot takar: a baloldalnak a mostani játszmában nem osztottak lapot. (Tud bárki bármi emlékezeteset mondani Veszprém óta velük kapcsolatban, Juhász Péter anti-Rogán-kampányán kívül?) Ha viszont mindenki a Fidesszel és a Jobbikkal van elfoglalva, óhatatlanul ők is egymással lesznek elfoglalva.
Ami különösen érdekes, hogy ez az egymással való foglalkozás jelenleg egyáltalán nem közvetlen módon zajlik. Sokkal inkább az említett keretezési versenyben ölt testet: mindkét fél úgy próbálja alakítani a politikai napirendet, hogy azzal a másik elől szívja el a levegőt. A Fidesz – vagyis a hírek szerint kifejezetten Orbán Viktor, a párt döntéshozó testületeit is megkerülve – a bevándorlás és a halálbüntetés kérdésének újramelegítésével a Jobbik viszonylag szűk repertoárjának központi elemét igyekezett kisajátítani, a rendpártiságot. Ráadásul ebből a két témakörből egyenesen következik a Brüsszellel való konfrontáció, ami megint csak Jobbik-kompatibilis terep, s egyúttal az előző ciklusra jellemző szabadságharcos retorikához is megfelelő táptalajt kínál. Úgy tűnik, a kormánypártok azt hallották ki Tapolca üzenetéből, hogy az elkövetkező időszak egyik legfontosabb csatája a Fidesz-tábor radikálisabb részéért fog zajlani, és bele is álltak ebbe a küzdelembe.
A Jobbik érthető módon ugyanerre a szegmensre összpontosít, bár nem kizárólag. A Vona Gábor által kialakított „néppártosodási” narratíva részben a korábbi Fidesz-támogatók előtt akarja választható alternatívaként feltüntetni a pártot, részben pedig a klasszikus protesztszavazatok begyűjtésének maximalizálását szolgálja. S bár a Fidesz látszólag hatékonyabban tematizálta a közbeszéd egészét, a Jobbik szempontjából hatalmas fegyvertény, hogy képesek voltak alapvetően befolyásolni a róluk való beszédet. Az elmúlt két hétben számtalan elemzés, beszélgetés foglalkozott azzal, vajon sikeres lehet-e a Jobbik vadhajtásainak visszanyesegetése, és még ha az adott – a párttal vélhetően nem szimpatizáló – megszólalók esetleg nemleges válaszra is jutottak, akkor is hallgatólagosan elfogadták, s ezzel erősítették azt az értelmezést, hogy a radikális formáció néppártosodik.
A másik fél pozíciójának részleges-látszólagos átvétele mellett egy további párhuzam is kínálkozik, méghozzá e stratégia lehetséges korlátait illetően. Először is mind Orbán Viktor, mind Vona Gábor számára egyfajta belső korlátot jelenthet a saját hátországuk. A miniszterelnök esetében jól mutatja ezt az új agenda második elemének, a halálbüntetés „napirenden tartásának” meglehetősen vegyes fogadtatása a sajátjai részéről. Nemcsak a KDNP, hanem a Fidesz számos prominens politikusa is nyíltan hangot adott ellenérzéseinek a halálbüntetéssel kapcsolatban, ami (még ha Orbán Viktor nem is foglalt el egyértelmű támogató álláspontot) arra utal, hogy a „keményedés” mint új irányvonal mögött nem áll egységes támogatás. A Jobbik elnökének ezzel szemben pártjának keményvonalasait kell féken tartania, akik gyaníthatóan csak taktikai jelleggel fogadják el vagy egyenesen ellenzik az új keletű „puhulást”. Ez pedig addig abszolválható sikerrel, amíg a taktika igazolja magát; a párt népszerűségének esetleges stagnálása a kritikai hangok erősödésével járhat.
Másodszor mindkét félnek számolnia kell egy külső korláttal is, ami stratégiájuk lényegéből fakad. A Fidesz esetében ez a dilemma úgy képződik le, hogy miért voksoljon a választó egy lightos Jobbikra, amikor ott van az igazi is? (Már akit a valóban „kemény”, rendpárti témák ragadnak meg.) Ráadásul a Fidesz ezzel könnyen elidegenítheti azokat a mérsékelt jobboldaliakat, akik eltávolodtak a párttól, és akiket talán éppen a Jobbik előretörése fordított volna vissza a bizonytalanok táborából – számukra a radikális témákkal operáló Fidesz nem opció. Vonáéknak ezzel szemben arra kell vigyázniuk, hogy a nagy néppártosodásban ne kezdjenek el Fidesz 2.0-nak látszani. Ha ugyanis nincs érdemi különbség a két párt pozíciói között, akkor egy éles választási helyzetben a radikálisabb Fidesz-közeli szavazóknak talán jobban megéri az igazi mellett maradniuk, mintsem átszavazniuk egy, a kormányzásban ugyan még nem megkopott, de ezen a téren nem is bizonyított „néppártra”.
Ez a kényes egyensúlyozás addig érdekes, amíg a politikai élet fókuszában a Fidesz és a Jobbik közti szürke zónában lévő választók kegyeiért folytatott versengés áll. A választásokig azonban még sok minden változhat, és a Fidesz dönthet úgy is, hogy kimozdul ebből a pozícióból (voltaképpen elég rizikós lenne tartósan ebben maradnia). De akárhogy is legyen, Orbán Viktornak azzal mindenképpen számolnia kell, hogy ma már akad egy olyan kihívója – jelesül Vona Gábor –, akinek személyére a média is egyre nagyobb figyelmet fordít, és aki a jelek szerint egyre jobban tudja irányítani az abban róla kialakított képet. A politika perszonalizálódásának korában pedig az az ellenfél lehet igazán veszélyes, aki személyiségként tud felépülni és „működni”. Éppen ezért nem lennék meglepve, ha a közvetett reakciók után a fideszes nehéztüzérség előbb-utóbb közvetlenül is a Jobbik elnöke ellen fordulna. Persze érthető, ha a kormánypárt spin doctorai kivárnak ezzel, hiszen a karaktergyilkosság esetében is igaz a mondás: ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
