Civilek a pályán

A politikában nem a részeredmények számítanak, hanem kizárólag a végeredmény.

A magyar politikai élet örök ígérete a civil szféra, mostanában különösen. Persze ez az állítás némi magyarázatra szorul, hiszen a civilek definíció szerint nem profi politikusok, így nem is várható tőlük, hogy akként viselkedjenek. Hogy ez a várakozás időről időre mégis megjelenik, annak megvannak a maga történeti gyökerei, melyek az előző rendszer idejére nyúlnak vissza. A pártállami időkben még a leginkább „civilnek” mondható kezdeményezések is felülről vezéreltek voltak – ha mégsem, akkor nem bontakozhattak ki –, így a rendszerváltást követően hiányzott a nyugati civil társadalom egyik fő versenyelőnye: hosszú évek szerves fejlődése. Mivel ehhez forráshiány is társult, a döntően állami támogatásokra utalt szféra végképp a pártok uszályába került.

Ahogy az nálunk lenni szokott, a politikai inga itt is előbb balra, majd jobbra lengett ki. Korábban a baloldal kannibalizálta sikeresen a potensebb civil szervezeteket, és állította saját céljai szolgálatába, később a jobboldal is kiépítette a maga civil hátországát (ideértve a polgári köröket is), a 2010-zel kezdődő időszakban pedig jelentős politikai beruházásokat eszközölt ezen a területen (lásd a Civil Összefogás Fórumot, amely a békemenetek szervezésétől a konkrét kampánytevékenységig terjedő skálán vett részt a mozgósításban). A CÖF a legjobb példa arra, hogy a közéletben felbukkanó civilek többsége inkább kevésbé reguláris pártpolitikai szereplő; az élet azonban úgy hozta, hogy a baloldal lett az, amely ma sokkal inkább rászorul a maga hivatásos civiljeire.

Az SZDSZ eltűnésének és az MSZP fragmentálódásának, valamint a baloldal tehetetlenségének és krónikus ötlethiányának következtében alaposan felértékelődött a kormányellenes civil mozgalmak szerepe. Persze az ebben a közegben felbukkanó szereplők többsége olyan értelmiségi vagy aktivista, aki korábban is nyíltan vállalta baloldali, illetve liberális elkötelezettségét. Az ezen a politikai térfélen az előző ciklusban lezajlott átrendeződési folyamat során a Bajnai Gordon vezette Együtt–PM tett kísérletet arra, hogy pártszerű keretek közé integrálja a kormányellenes civileket. Hogy ez papíron remek stratégia volt-e, vagy eleve fából vaskarika, az soha nem fog kiderülni, hiszen a Bajnai-féle formáció hamar léket kapott az MSZP szküllája és a DK kharübdisze között. A választásra összeállt közös lista pedig minden volt, csak nem a civilek diadala.

A civilekkel kapcsolatos ellenzéki várakozások mind a mai napig megvannak, ami egyben éles kritika a baloldali pártokra nézve. Ez a kritika annál is inkább jogosnak tűnik, mivel az eddigi legszámottevőbb kormányellenes megmozdulást, az internetadó elleni tüntetést nem a pártok, hanem valóban civil szereplők generálták. Ehhez persze szükség volt az érintettek – a nagyobb hírportálok és más online fórumok – mozgósító erejére, emögött viszont nem a klasszikus pártpolitikai meghatározottságok, hanem egyszerű gazdasági érdekek álltak. Ezek sem érvényesülhettek volna azonban, ha nincs az a kritikus tömeg, amely nem pusztán anyagi, hanem szimbolikus sérelemként élte meg a távközlési adó tervezett kiterjesztését, és hajlandó is volt utcára vonulni ellene.

Az utóbbi napokban a kormány bevándorlással kapcsolatos plakátkampánya aktiválta a „hivatásos” rétegen túlmenően a közélet iránt érdeklődő civileket. A tervezett ellenkampányra pillanatok alatt összegyűlt, több milliós nagyságrendű összeg azt mutatja, hogy sokan vannak, akik olyan mértékben elutasítják ezt a kommunikációs fegyvert, hogy hajlandóak jelentős összegeket áldozni a rá adandó gúnyos-ironikus válaszcsapásra (ez akkor is így van, ha esetleg a Fidesz azon gyanúja is igaz, amely szerint a befizetések nem mind egyszerű magánszemélyektől érkeztek). Egyes baloldali fórumokon máris megjelentek azok a hangok, amelyek az internetadó elleni fellépéssel vonnak párhuzamot, és újrafogalmazzák a civil mozgalmakkal mint az ellenzék megújulásának zálogával kapcsolatos korábbi reményeiket. Könnyen lehet azonban, hogy amennyiben a fenti párhuzam helyes, ezek a remények ismét viszonylag gyorsan illuzórikusnak fognak bizonyulni.

Ez a helyzet ugyanis egyfajta 22-es csapdája a baloldal számára: a nem felülről szervezett tiltakozók jól látható módon olyan ügyek mellett sorakoznak fel tömegesen, amelyek nem a pártok égisze alatt futnak. Így volt ez a tavaly őszi nagyobb tüntetések esetében is, a plakátokra adott válaszkampányt pedig egyenesen a pártok karikatúrájának tekinthető Magyar Kétfarkú Kutya Párt szervezi. Minél inkább úgy fest egy megmozdulás, hogy az közvetlenül a baloldali pártok érdekeit szolgálja, annál nehezebb a meglévő szimpatizánsok körén túl mozgósítani mellette. Ha viszont a pártok önuralmat gyakorolnak, és nem települnek rá a civil kezdeményezésekre, akkor azok esetleges sikerei nem nekik lesznek betudhatók, sőt rosszabb esetben éppen az ő impotenciájukat demonstrálják a közvélemény előtt. Vagyis a valóban civil akciók, bár látszólag a baloldalnak kedveznek, egyelőre nemhogy annak épülését nem szolgálják, de még rombolhatják is az arculatát.

Persze a nagy várakozások közepette vannak, akik nem is a meglévő formációk revitalizálását várják a civilektől, hanem valami gyökeresen újnak a megszületését. Ez a kissé romantikus remény azonban nem valószínű, hogy egyhamar beigazolódik. A jelentős érdeklődést kiváltó megmozdulások egyelőre egyes ügyekhez kapcsolódnak, nem valamiféle általánosabb mozgalmisághoz – ahogy azt éppen az őszi tüntetéssorozat kifulladása is mutatta –, a tiltakozók jó része pedig, ha hangot is ad a kormánnyal szembeni elégedetlenségének, nem rendszeres közéleti aktivitásban gondolkodik. Akik mégis, azok hamar kénytelenek azzal szembesülni, mennyire más a profi politika terepe, mint a szimpatikus civil mozgalmárkodásé. Talán jobb is megmaradniuk örök ígéretnek.