Furcsán van az ember az újragondolt pillanatokkal. Felnőttként végigsétálni a gyermekkori játszótéren, a régi iskolafolyosón, ahol fölcseperedett, érzékszervi meghasonulás: hát ilyen csöppnyivé fonnyadt volna az a benyargalhatatlan, végtelen világ? Jó helyen járok?
Valahogy így vagyok az ötvenhatos emlékeimmel is. Ha elsétálok az erzsébetvárosi Dob utca Nagykörút mögötti első sarkánál, a Hársfa utca után pillanatra mindig megállok. Tényleg itt történt? Tényleg ezen a körbekövezett, kutyapiszkokkal megjelölt, kisárgult fűvel szegélyezett aszfaltdarab helyén ásták azt a gödröt? Mintha még érezném a járdára dobott sáros föld szagát Apám mellett álltam, a kezét szorítottam, mellettünk néhány szótlan idegen, talán puska is volt az egyik vállán. Magyar zászló vásznába tekert halottat eresztett le a gödörbe két szuszogó férfi. Aztán fölálltak, kiegyenesedtek, és már lapátolták is vissza a földet. Gyorsan, némán dolgoztak. Hatéves múltam, nem sokat értettem az egészből. Meg aztán hirtelen is történt minden. Percekkel előbb jöttünk ki a házból, a rádió tűzszünetről beszélt, meg hogy az oroszok elmentek, estig ki lehet menni az utcára. Apám kiment, vele kéredzkedtem.
Hetekkel később, amikor újraindult a tanítás, az iskolában egymásra licitáltunk a hasonló történetekkel. Mindenkinek volt valami izgalmas emléke, az egyik srác töltényhüvelyeket hozott az osztályterembe, a Kertész Pista pedig elmesélte, hogy napokig a kapujuk előtt feküdt egy összeégett orosz katona holtteste. Hadonászva, egymást túlkiabálva soroltuk a forradalmi élményeinket. Senki sem akart lemaradni, néha lódítottunk is kicsit, belefért az a káoszba.
Katonának a karhatalomhoz hívtak be tizennyolc évesen, tehettem is én arról A belügyhöz tartozott a fegyvernem, kék paroli volt az egyenruhánkon. Előfordult, hogy az utcán szemközt jövő férfiember a lábunk elé köpött. Ávósok! – sziszegte. 1968-at írtunk, még rossz utózöngéje volt az alakulat létének. (Két évvel később föl is számolták.) A laktanyafolyosók falán tabló függött, rajta az ÁVH ötvenhatos elesettjei mint hősi halottak. Október 23-án mindig riadókészültségben volt a laktanya, kimenőre, „eltávra” senki nem mehetett, még a lógós sportszázad katonáit (itt szolgáltam) is berendelték erre a napra, a Dózsa sztárfutballistáinak sem volt pardon A Kalasnyikov mellett gumibot tartozott a fegyverzetünkhöz, a kiképzésen a tömegoszlatás fortélyait is belénk verték. A belső épületek falaira mázolt jelszavak közül egyre emlékszem: „Hűség a néphez, hűség a Párthoz!” (Így, nagy P-vel.)
Nagyon kellett gyűlölnöm az „ellenforradalmárokat” – bár én csak azt az egyet láttam életemben, azt a nemzeti színű zászlóba csavartat
Mátyásföldre a nyolcvanas évek végén költöztünk. Néhány utcányira volt tőlünk a szovjet katonai főparancsnokság, a legnagyobb az országban. Laktanyák sorjáztak a környéken, a tisztek a családjukat is magukkal hozták, a boltok némelyikén cirill betűkkel is hirdették a portékát. Furcsa, kicsit ijesztő volt ez az orosz negyed Budapesten, afféle történelmi kérdőjel, torzó. Az ideiglenes állandóság fából vaskarikája.
Kilencvenegy nyarán, amikor hazaparancsolták az ármádiát, a megürült laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. Hogy miért éppen ide? Ők úgy mondták, megmutatni, hogy győztek. Hogy győztünk.
Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben, nemritkán köztörvényesekkel összezárva. Ha a forradalomról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett. Volt, aki elsírta magát. Néha hajba kaptak egymással a múlton, hogy az nem egészen úgy volt a Tűzoltó utcánál, a Széna térnél, amikor a tank kiégett, a lőszer elfogyott Egyikükkel, Csoszival szoros barátságba keveredtem. Ő tizenhárom évet ült, cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte. Amikor róluk beszélt, mindig megfogta a karomat: „Tudod, milyen hangja volt a cellaajtónak hajnalban, amikor jöttek valakiért?” Remek elbeszélő volt, kitűnően szavalt Villon-verseket, egy ízben egyik előadói estemre mint meglepetésvendéget magammal vittem. Nagy sikere volt. Három éve ment el. „Ne oltsátok le utánunk a villanyt” – tréfálkozott, amikor utoljára meglátogattam.
Hogyan is oltanám le, még így is nagy a sötétség.
