Nagyon kellett gyűlölnöm az „ellenforradalmárokat” – bár én csak azt az egyet láttam életemben, azt a nemzeti színű zászlóba csavartat
Mátyásföldre a nyolcvanas évek végén költöztünk. Néhány utcányira volt tőlünk a szovjet katonai főparancsnokság, a legnagyobb az országban. Laktanyák sorjáztak a környéken, a tisztek a családjukat is magukkal hozták, a boltok némelyikén cirill betűkkel is hirdették a portékát. Furcsa, kicsit ijesztő volt ez az orosz negyed Budapesten, afféle történelmi kérdőjel, torzó. Az ideiglenes állandóság fából vaskarikája.
Kilencvenegy nyarán, amikor hazaparancsolták az ármádiát, a megürült laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. Hogy miért éppen ide? Ők úgy mondták, megmutatni, hogy győztek. Hogy győztünk.
Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben, nemritkán köztörvényesekkel összezárva. Ha a forradalomról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett. Volt, aki elsírta magát. Néha hajba kaptak egymással a múlton, hogy az nem egészen úgy volt a Tűzoltó utcánál, a Széna térnél, amikor a tank kiégett, a lőszer elfogyott Egyikükkel, Csoszival szoros barátságba keveredtem. Ő tizenhárom évet ült, cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte. Amikor róluk beszélt, mindig megfogta a karomat: „Tudod, milyen hangja volt a cellaajtónak hajnalban, amikor jöttek valakiért?” Remek elbeszélő volt, kitűnően szavalt Villon-verseket, egy ízben egyik előadói estemre mint meglepetésvendéget magammal vittem. Nagy sikere volt. Három éve ment el. „Ne oltsátok le utánunk a villanyt” – tréfálkozott, amikor utoljára meglátogattam.
Hogyan is oltanám le, még így is nagy a sötétség.
