Göncz Árpádról véleménye van az embernek. Jó vagy rossz, esetleg vegyes, de valamilyen föltétlenül, ámbár nem törvényszerű, hogy véleményünk legyen a másikról, még a legismertebbekről sem. Van, akinél, ha szóba kerül, megrántjuk a vállunkat: tudom is én, hogyan vagyok vele, nem foglalkoztat, stb. Göncz nem ilyen, róla mindenkinek véleménye van.
Így jár, aki történelmi időkben lép ki a fényre
Amikor ő kilépett, én már – vagy még – javában a sötétben botorkáltam. Botorkáltam? A szabad demokraták rendezvényeire jártam ájult lelkesedéssel, mint a rendszerváltás táján oly sokan, akiknek tetszett a markáns antikommunista hang. Az SZDSZ akkori csalihangja. Gyorsan hozzáteszem, tetszett az MDF is, Lezsákék is a szívemből szóltak, de valahogy a szadesz egy fokkal jobbnak tűnt. Nemcsak elzavarni a kádári csürhét, de keményen leszámolni velük Ez igen! Ők az igaziak!
Göncz Árpád is közéjük tartozott.
A Pesti Hírlapnál dolgoztam akkortájt (úgy emlékszem, kilencvenegyet írtunk), amikor egy legényesnek szánt glosszában odacsördítettem valamelyik túloldali lapnak, amiért érdemtelenül megtámadta a köztársasági elnököt, Göncz Árpádot. (Tényleg érdemtelenül – ma is vállalnám azt a glosszát.) Pár nap múlva Göncz sajtósa (régi újságíró kolléga) telefonált: elnök úr köszöni az írást, el van ragadtatva. Szabadkozva motyogtam: csak a meggyőződésemet írtam le. Hazudnék, ha tagadnám, jólesett a köszönet.
Hetekkel később Nagycenkre, Széchenyi születési ünnepségére utaztam tudósítani. Késtem kicsit, már ment a színes műsor, amikor feleségestül megérkeztem. A zsúfolt sportpálya dísztribünjén, a helyi notabilitások társaságának közepén ott ült az államfő. A sajtós kolléga hamar kiszúrt. Göncz Árpádhoz hajolt, súgott neki valamit, mire az elnök fölállt, és a meglepett sleppet otthagyva lesietett hozzánk. Igen, mihozzánk. Csak néztem nagyokat. Mindkettőnkkel kezet fogott.
– Köszönöm, Gyuri! Még egyszer köszönöm!
Álltam ott sután, meglepetten, kicsit büszkén, kicsit zavartan (Az asszony persze ragyogott.) A fejemben közben meg az járt, ugyan mi rendkívülit csináltam. Mondani sem kell, a helybeliek ezek után minket jobban megnéztek, mint magát az államfőt. Vajon kik lehetünk?
Talán egy hét sem telt el, háttérbeszélgetésre kaptam meghívást az államfőtől. Szinte még föl sem épültem az előző ámulatból Arra a napra ügyeletesnek voltam beosztva, hívtam hát az elnöki sajtóst, kollégám menne a találkozóra, én sajnos nem tudok. Szinte leteremtett, úgy válaszolt: a meghívás személy szerint nekem szól, nem az újságnak. Nem igazán értettem, de végül elmentem. Mégiscsak az államfő hív, nem mindennap történik ilyesmi
Baráti, már-már bizalmas volt a parlamenti beszélgetés az elnöki dolgozóban. Talán hatan-heten lehettünk kollégák. Pezsgő, mosoly, Göncz-anekdoták a börtönévekről, kevéske magánélet. Később a nyögvenyelős viszonyról Antall-lal, az ügyetlenkedő kormánypártokról
– Hát ez van, gyerekek. Gyertek máskor is – sóhajtott búcsúzáskor az elnök. Talán órányit beszélgettünk. Vagyis inkább hallgattuk őt. Bennem az maradt meg, lám, mennyire fontos a sajtó! Meg valami olyasmit is éreztem, amit talán egy labdarúgó érezhet, miután hosszú időre aláírt egy új, ismeretlen csapathoz. Felemás érzés volt.
A következő beszélgetésről már kimentettem magam, az azt követőről is. Utána már nem hívtak. Úgy tudom, más is akadt a kollégák közül, aki elmaradt (Én meg, el ne felejtsem, időközben a szabad demokraták szeánszairól is elmaradtam, mert addigra Pető Ivánék is megmutatták az igazi arcukat. Jaj, én balga! Jaj, mi balgák!) Visszatekintve ezekre a mozgalmas, zűrös, kusza évekre, azt hiszem, magát Göncz Árpádot is maga alá teperte a pártja, az a mögötte bujtogató hazug gyülekezet. Nem is kicsit. Még az is lehet, kínlódott miatta.
Az egészen biztos, nem őbenne születtek meg azok a nemzettelen, liberálisnak mondott hazugságok, amelyek az elnöki évek végére besározták a „nemzet nagypapájának” induló öregembert.
Most, hogy elment, sóhajtozva, fejvakarva azok közé sorolom magamat, akik úgy látják, rossz társaságba keveredett szegény.
