Talán egy hét sem telt el, háttérbeszélgetésre kaptam meghívást az államfőtől. Szinte még föl sem épültem az előző ámulatból Arra a napra ügyeletesnek voltam beosztva, hívtam hát az elnöki sajtóst, kollégám menne a találkozóra, én sajnos nem tudok. Szinte leteremtett, úgy válaszolt: a meghívás személy szerint nekem szól, nem az újságnak. Nem igazán értettem, de végül elmentem. Mégiscsak az államfő hív, nem mindennap történik ilyesmi
Baráti, már-már bizalmas volt a parlamenti beszélgetés az elnöki dolgozóban. Talán hatan-heten lehettünk kollégák. Pezsgő, mosoly, Göncz-anekdoták a börtönévekről, kevéske magánélet. Később a nyögvenyelős viszonyról Antall-lal, az ügyetlenkedő kormánypártokról
– Hát ez van, gyerekek. Gyertek máskor is – sóhajtott búcsúzáskor az elnök. Talán órányit beszélgettünk. Vagyis inkább hallgattuk őt. Bennem az maradt meg, lám, mennyire fontos a sajtó! Meg valami olyasmit is éreztem, amit talán egy labdarúgó érezhet, miután hosszú időre aláírt egy új, ismeretlen csapathoz. Felemás érzés volt.
A következő beszélgetésről már kimentettem magam, az azt követőről is. Utána már nem hívtak. Úgy tudom, más is akadt a kollégák közül, aki elmaradt (Én meg, el ne felejtsem, időközben a szabad demokraták szeánszairól is elmaradtam, mert addigra Pető Ivánék is megmutatták az igazi arcukat. Jaj, én balga! Jaj, mi balgák!) Visszatekintve ezekre a mozgalmas, zűrös, kusza évekre, azt hiszem, magát Göncz Árpádot is maga alá teperte a pártja, az a mögötte bujtogató hazug gyülekezet. Nem is kicsit. Még az is lehet, kínlódott miatta.
Az egészen biztos, nem őbenne születtek meg azok a nemzettelen, liberálisnak mondott hazugságok, amelyek az elnöki évek végére besározták a „nemzet nagypapájának” induló öregembert.
Most, hogy elment, sóhajtozva, fejvakarva azok közé sorolom magamat, akik úgy látják, rossz társaságba keveredett szegény.
