Záruló határok

Nem szükségszerű, hogy kizárólag a korlátlan befogadás és a teljes bezárkózás két szélső értéke létezhet.

Párizs után szinte lehetetlenné vált racionális mederben gondolkodni a bevándorlásról. Nem mintha előtte ez olyan egyszerű lett volna, de azóta még inkább jellemző, hogy mindenki ragaszkodik a maga fekete-fehér (fél)igazságaihoz. Végképp szentségtörésnek tűnik felvetni, hogy a bevándorlás nem csupán civilizációs vagy biztonságpolitikai, hanem mindezek mellett – sőt talán azt is megkockáztathatjuk: elsősorban – gazdasági kérdés. És nemcsak „gazdasági bevándorlók” léteznek, néhol még fogadókészség is akad a gazdasági bevándorlás iránt.

Sokféle elmélet forog arról, mi motiválta Angela Merkel megengedő, mi több, a migrációt ösztönző kezdeti alapállását, de ezek egyike sem lehet helytálló, ha nincsenek tekintettel Németország demográfiai folyamataira és növekvő munkaerőéhségére. Ez nem menti fel Merkel politikáját, sőt ki is egészíti az azzal szemben felhozható kelet-közép-európai vádak katalógusát. Hiszen Németország voltaképpen arra tett kísérletet, hogy megnyissa az utat a potenciális olcsó munkaerő áradata előtt, ennek járulékos költségeit (a migránsok adminisztrációját, ellátását) a tranzitországokra hárítsa, majd lefölözze a munkaképes bevándorlókat, végül a „maradékot” a kötelező kvóták révén visszaossza a többi uniós tagállamnak. Lehet, hogy mindez nem volt tételesen eltervezve, de az önérdekét követő német politika alakulása ezt a mintázatot rajzolja ki előttünk.

Nem csoda, hogy Magyarországon sokan a schengeni határok lezárását támogatnák – már amennyire az lehetséges –, és a párizsi merényleteket követően erre mutatkozik is némi esély. Csakhogy ennek is meglennének a gazdasági következményei. Nyugat-Európa munkaerő-szükséglete ugyanis ettől még megmaradna, de innentől kezdve azt csak az unió belső piacáról tudná kielégíteni. Vagyis még inkább rá lenne utalva a keleti munkaerő elszívására, amely természetesen ma is zajlik, de ezután a fejlettebb európai államok érdekeltek lennének ennek ösztönzésében. Ahogy a természet nem bírja a vákuumot, úgy a munkaerőpiac sem – legalábbis a centrumországoké. A munkaerőhiány számos szakmában ma már a perifériákon is tapasztalható – az egészségügytől a vendéglátóiparig –, és itt az alacsony bérek miatt az utánpótlás sem látszik. Ez bevándorlás révén sem pótolható, hiszen azt Kelet-Európa határozottan ellenzi, méghozzá összeurópai szinten. Pedig a nyugatra irányuló bevándorlás híján éppen Kelet-Európa kerülne még kiszolgáltatottabb helyzetbe.

Ha az unió külső határai valóban lezárulnának, előbb tennék ki Kelet-Európában a „kiürült” táblát, mint a „megtelt” táblát nyugaton. S hogy mi következik ebből? Semmiképpen sem az eddigi, komoly feszültségeket és széthúzást gerjesztő nyugati bevándorláspolitika folytatása. De Kelet-Európának is újra kellene gondolnia a bevándorlással kapcsolatos álláspontját. Egyfelől a mai tranzitországoknak minél egységesebben azt kellene követelniük, hogy Nyugat-Európa járuljon hozzá a bevándorlás rá eső járulékos költségeihez, ha már annak munkaerő-piaci hasznát ő aratja le. Másfelől a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlást ösztönző politika helyett egy olyan új, végiggondolt – például az amerikai vagy ausztrál példán alapuló – uniós bevándorláspolitikát kellene szorgalmazniuk, amelynek várható munkaerő-piaci előnyeit ők maguk is közvetlenül élvezhetik.

Ma szentségtörésnek tűnik felvetni, hogy elképzelhető ilyen bevándorláspolitika, mivel a kelet-európai elitek a fekete-fehér kép fenntartásában érdekeltek (gyakran még az elitellenes mozgalmak is). Egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy kizárólag a korlátlan befogadás és a teljes bezárkózás két szélső értéke létezhet. A megszűnő és a bezáruló határok között igenis van középút: az ellenőrzött határ, ahol mi döntjük el, hogy kit engedünk át, és milyen feltételek mellett.