Aszúkarácsony

Meghódítani nemigen fogjuk a világot a borunkkal. Van azonban valamink, amije senkinek: a tokaji aszú.

A magyar borokat a magyaroknak kell meginniuk, mondtam akkor – egyébként korántsem voltam ezzel egyedül –, és ami marad, azt Magyarországon kell megitatnunk a hozzánk hál’ istennek mind nagyobb számban érkező és gasztronómiánk iránt is egyre lelkesebben érdeklődő külföldiekkel. Aki eljön ide, és beül egy borbárba vagy étterembe, az nem német fehéret vagy olasz vöröset rendel. Én sem bordeaux-it iszom Ausztriában – hanem wachaui rizlinget, és nem chiantit Horvátországban –, hanem isztriai malvaziját. Aztán így mendegéljünk csak előre apránként.

Ez tiszta sor, de van még egy fontos dolog. Egy legfontosabb dolog. Amikor arról értekezünk, hogy a magyar bor nemzetközi összevetésben eltűnik a tömegben, mégis muszáj megtorpannunk egy pillanatra. Mert van valamink, amije senki másnak nincs, és ez a valami mindennél különb a maga műfajában.

A tokaji aszúról beszélek.

A tokaji aszúról, amely nem több és nem kevesebb, mint a világ legfinomabb-legnemesebb természetes édes bora. Nem sok minden van, ami magyar, és annyira kivételesen gyönyörű, mint az aszú. Nem is jut eszembe más, amely felveszi vele a versenyt világszínvonal-szempontból.

Az aszú csoda.

A természet, a termőhely, a szőlőfajta, a hagyomány, a tudás, a kultúra, a rátermett ember tökéletes-hibátlan összjátéka, amire büszkének kellene lennünk megállás nélkül.
Jó-jó, de az aszút ki igya meg? Hiszen ő sincs könnyű helyzetben. Egyrészt nincs szezonja a nagyvilágban, a vastag pénztárcájú közönség már évtizedek óta a nehéz vörösborokat szereti, azokra költ vagyonokat. Hogy miért, nem értem egészen. Másrészt az aszú épp elég drága, hogy miközben nekünk büszkének lennünk rá nem kerül semmibe – igaz, ehhez sem vagyunk elég okosak –, inni a sátoros ünnepeken se próbáljuk meg.

Én nem szeretem az édes bort, mondják sokan, és nemcsak a sűrítménnyel és más kunsztokkal feldobott – fehér vagy vörös, egyre megy – lőrére gondolnak. Az aszúra is gondolnak. Te nem tudod, mit beszélsz, búslakodom, borongok, mérgeskedek ilyenkor.

Igen, mérgeskedek is, és azon morfondírozom: talán nem is az a baj, hogy a világhír sehol sincs, és hiába múlt el a kilencvenes évek közepe óta két évtized, semennyit sem közeledett. Hanem az, hogy mi magunk sem tanultuk meg a magyar bort azóta sem. A villányi vöröset talán már igen, lehet, hogy többé-kevésbé a balatoni fehéret is – de a tokaji aszút még száz százalék, hogy nem.

Higgyék el: most már valóban eljött az első leckék ideje. Mikor máskor vágnának bele, ha nem karácsonykor? Csak az első lépés adja magát nehezen, utána jön minden magától. És persze tartani sincs mitől – hiszen a jó bor soha nem fogy el.